Sátora hol a fénynek?

Dr. Szabó István
2014. május 18.

Lekció: Jelenések könyve 21. rész 1-7. versek

Imádkozzunk! Köszönjük, Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által, hogy szent szeretettel várod a szomjúhozókat és éhezőket, akik az igazságot keresik és szent jelenléted után vágyakoznak. Köszönjük, hogy elsegítettél bennünket erre a napra, hogy hajlékodba, templomodba egybegyülekezzünk, s Neked hálát adjunk megtartó kegyelmedért, hűségedért és azokért az ígéretekért, amellyel az eljövendőre nézve biztatsz bennünket. Köszönjük, hogy egész életünket belefoglalod Jézus Krisztusba, az Alfába és Ómegába, köszönjük, hogy Vele kezdhetünk és Vele teljesedik minden. Kérünk, áldd meg istentiszteletünket, küldd el Szentlelkedet, erősítsd vele szívünket és nyisd meg lelkünket, hogy amikor Igédnek világosságát ránk ragyogtatod, csalhatatlanul, tévedhetetlenül lássuk Krisztust, akit érettünk elküldöttél, akiben örök és tökéletes módon feltártad Önmagadat. Tudjuk is Mennyei Atyánk, ezért hívtál bennünket egybe, és tudjuk, hogy kérésünk sem hiábavaló, mert Krisztusért, a mi Urunkért meghallgatod azt. Legyen Neked dicsőség most és minden időben.  Ámen

Textus: “Melyik út visz oda, hol a világosság lakik, és a sötétségnek hol van a helye?” (Jób könyve 38. rész 19. vers)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

A mai nap istentiszteletünkön hat gyermeket kereszteltünk, s ez ritka pillanat, köztük ikreket is, hármas és kettős ikreket. S ugyanakkor a keresztelőknek volt egy szemtanú diákcsapata, akik 70 esztendővel ezelőtt érettségiztek Debrecenben, a Dóczi gimnáziumban és Isten megtartó kegyelméből most itt vannak velünk. Ritka dolog sok gyermeket keresztelni és ritka dolog, hogy egy gimnáziumi évfolyam hét évtizeden keresztül jóban, rosszban, bajban, örömben, nyomorúságokban és áldásokban fogja egymás kezét, és most így Istennek ad hálát a megtartó kegyelemért. Isten éltesse őket és sok áldást életükre! Boldogok vagyunk, hogy gyülekezetünk tagjai is vannak közöttük, ismerősök is.

Nem is véletlenül választottam a lekcióhoz a Jelenések könyvéből azt a titokzatos Igét, melyben János, a Pathmosi látnok egy csodálatos ajándékot kap, látomást lát az új égről, az új földről, az új Jeruzsálemről, az Isten nagy megújító és teremtő munkájáról. Ám ha alaposan olvassuk a Mennyei Jelenéseknek ezt a néhány passzusát, találunk itt egy nagyon különös vonatkozást is, egy hallgatást, – és ez a hallgatás vezet el bennünket Jób könyvéhez, az ott olvasott kérdéshez. János azt mondja: új eget és új földet láttam. Ezt az ég és föld az, amiről Péter apostol azt mondja, hogy igazság lakozik benne, erről mondja Pál apostol, hogy ez az Isten teremtése, mert Isten Krisztusban mindent újjáteremt. Ez után sóhajtozik évezredek óta az ember, és  ezt próbálta olykor-olykor balga módon itt a földön is megvalósítani. Ebből lettek az utópiák, aztán erőszakoskodásokból a lettek a diktatúrák, amelyekből kaptunk eleget a 20. században, – nem kérünk már többet.

De mondja azt is János, hogy láttam ezzel az új éggel és új földdel egy új várost is, az új Jeruzsálemet. A világot, az új eget és új földet Isten alkotja, ez az Ő teremtése, Isten viszont nem épít várost, azt mi építünk. A világ Isten teremtése, a város az az ember alkotása. János új várost lát, új Jeruzsálemet új alapokon. Ebben a városban, az új Jeruzsálemben lakozik az Isten szentsége. S ekkor mondja azt, amire imént utaltam: s láttam az Isten sátorát ?; de a sátorról nem mondja azt, hogy új. Pedig a sátor egyszerű alkotmány, három rúd is elég hozzá, sőt, vannak olyan sátorok is, hogy már kettő is elég. Gyerekkoromban drága jó édesanyánkat azzal bosszantottuk, hogy bár azt még hagyta-tűrte, hogy a kert végébe bodzából, kukoricaszárból sátrat rakjunk, de mi télen is akartunk sátrat rakni, úgyhogy a szobában pokrócból, székekből, asztalból raktuk a sátrat. Amúgy is, az ember bárhogy le tud szúrni egy rudat és tud egy sátracskát csinálni magának ? nem nagy dolog ?, vagy ha nincs rúdja, akkor növel neki sátrat az Isten, mint Jónásnak egy töklevelet. Vagy mint mi, magyarok, ha mennünk kell, szedjük a sátorfánkat. Láttam én ezt Afrikában is, nyomorult emberek között, akiknek semmijük sincs, csak egy botjuk. Este leszúrják ezt a botot, ráterítenek két pálmaágat s ott a sátra. Olcsó dolog a sátor.  Miért nem látja hát János, hogy az új égen és az új földön, az új városban, az új Jeruzsálemben új sátor volna? Hát milyen lehet az a régi sátor? Így kifutott Isten az áldásokból, hogy új égre, új földre tellett, új városra tellett, új Jeruzsálemre tellett, s egy sátorra már nem telik?

De nem ez a mérlegelés szempontja, hogy a sátor régi-e vagy új-e? A sátor ugyanis örök. Isten sátora nem más, mint Isten együtt-lakozása az emberekkel, és ez örök. Úgy örök, ahogyan Ábrahám a Mamré tölgyesében ülve azt hitte, hogy csak arra járó utasokat vendégel meg,  holott magával a Szentháromság Istennel beszélgetett, ahogy ezt gyönyörűen Andrej Rjubljov megfesti a festményén. Úgy örök ez a velünk-lakozás, ahogy az Ószövetség prófétái folyamatosan jövendölték és mondták újra meg újra a titokzatos, régi héber szót, így hangzik, hogy sekiná,  – ez az Isten velünk-lakozása, az Isten velünk sátorozása a maga közvetlenségében. Szerintünk a sátor cserélgethető, de a Biblia nyelvén azt a mindenkori és örök lehetőséget jelenti, amit az Isten velünk-léte mond.

Ezt a kérdést olvastam Jób könyvéből: melyik út visz oda, ahol a világosság lakik? Így is tudnám most fordítani: ahol a világosság sátorozik? Mert itt ugyanaz a szó áll, mint amit a próféták az Isten velünk-lakozására mondanak. Hogy ezt igazán jól megértsük, ahhoz még néhány szót hadd szóljak Jób könyvéről. Harminchét fejezeten keresztül olvastuk Jóbnak és barátainak súlyos beszélgetését, vitáját, Jób panaszait, a barátok válaszait, a jóbi ellenpanaszokat, aztán a barátok Jób ellen hozott vádjait. De immár Isten szól. Azaz nem szól, csak kérdez. Így kezdi Isten Jób könyvének 38. részének elején: ekkor felelt az Úr Jóbnak a forgószélből, és azt mondta: nosza, övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd kérdezlek, te meg taníts engem. Itt az idő, tanítsuk az Istent! Itt az idő, Isten kérdez, és mi most szépen megtanítjuk neki az örök rendet. Így áll oda Isten Jób elé. Eddig a barátok oktatták Jóbot, illetve győzködték, hogy semmit sem tud igazán Istenről ? most Isten áll Jób elébe, s várja a kioktatást.  Ha Jób tudatlan volt, nem értette a titkokat, nem értette a szenvedés titkát, nem értette az élet titkát, nem értette,  hogy mi az útja Istennek az emberrel, most itt az idő: alapozza meg kérdéseivel a jogát ehhez a nemtudáshoz!  De kérdezzünk vissza: tudatlan volt Jób és tudósak voltak a barátok? Vajon Jób csak afféle oktondi tiltakozó lett volna, aki nem akarja az igazságot bevenni? Hitetlen lett volna Jób? (Megtanította nekünk Kálvin, hogy ha tudni akarjuk, ki a hívő, akkor nem a nagy lelkes föltolulásokat kell nézni, s nem is azt, hogy hány méteres fesztávja van az angyal-szárnyának, csak egyet kell nézni: akar-e tanulni?! Mert akit Isten édessége, szeretete és kegyelme megérintett, az már nem akar mást, csak azt akarja tudni és tanulni, hogy ki ez az Isten, milyen ez az Isten?  Ezt azért mondom külön, mert mára elterjedt az a balga nézet, hogy amikor belépünk a hit dimenziójába, ott bezárjuk az eszünket. Hinni akkor kezd az ember, amikor megszűnik gondolkodni, tehát hinni azt jelenti, hogy nem kell tanulni semmit. Akik hívők, azok azért hívők, mert már nem érdekli őket semmi, nem akarnak tudni semmit, bezárták az eszüket. Éppen fordítva, testvérek, a hittel kezdődik el igazán a gondolkodás, a hittel kezdődik el igazán a tanulás.)

Tudatlan volt Jób és tudósak voltak a barátok? Igenis-nemis. Talán úgy tudnám ezt a kérdést a helyére tenni, hogy Jób nem tudja az okát a bajának (ebben volt tudatlan). Így van, tudatlan, nem tudja az okát a bajának, de a baját tudja. A barátai pedig sok okot tudnak, nagyon ok-osak, sok okot tudnak, de nem tudják a Jób baját. Némileg ahhoz hasonlít ez, mint amikor diák koromban az egyik professzorom, hihetetlenül művelt, sok nyelvet beszélő, okos ember, s mellette hipochonder, beütötte a vállát az ajtófélfába. S mikor nem akar múlni a fájás, szemináriumi órán hagyagolta a vallástörténetet,  hanem hosszasan taglalta, hogy zúzódás miféle hámréteget sértett, s alatta miféle gyűledék támad és az majd el fog rákosodni… S hozta a könyvespolcáról a vastag német orvosi lexikont, és lapozgatta és olvasta nekünk hosszasan, hogy mi az ő baja. S minél többet lapozott, annál betegebb lett. Ez így szokott lenni. Amikor mi ? hát bocsánat, hozzá nem értők ? keressük a bajok és betegségek okát, még a makkegészséges ember is, ha kinyit egy orvosi kézikönyvet, azt találja, hogy már nem is él. Kedves testvérek, a Jób barátai ilyen okos tudós atyafiak voltak mind, akik levették a nagy lexikont a polcról és lapozgattak benne, keresték a Jób bajának az okát: ez a bajod, ez a bajod, ez az oka, ez az oka, olvassuk végig az előző fejezeteket. Az okot keresték, a Jób baját már nem is látták.

Ezért mondja nekik újra meg újra Jób, hogy nem érdekel a tudományotok,  Istennel akarok beszélni.  Mert ha nem is tudja, de sejti, hogy a magyarázatot és a magyarázaton túl, a megoldás, vagyis a gyógyulás reményét Istennél fogja megtalálni. Aztán a hosszú vívódás és küzdelem után eljön az a pillanat, íme, Isten szól Jóbhoz. És úgy szól Isten, ahogyan a magyar irodalom egyik legszebb versében, Kányádi Sándor versében halljuk:  fától fáig. Hadd olvassam fel a bevezető strófáját, egy gyermekről szól, aki elkódorgott a tisztásról, betévedt az erdőbe és ki kéne találnia az erdőből. S így kezdődik a vers: ?Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban/ Fától fáig lopja magát a gyermek./ Én Istenem, csak vissza ne,/ Csak ne gyalog kellene./ Csak le ne menjen a nap a tisztásról,/ Legalább a csengettyűt hallanám.

Ez a csengettyű most az Isten szava. Sokat kérdez, s most azt kérdezi: melyik út visz oda, ahol a világosság sátorozik?  A kérdés egyszerű és természetes, és közvetlenül hangzik. Isten megmutatja Jóbnak a világegyetem panorámáját. Ott voltál-e, amikor megalkottam a világegyetemet? Meg tudod-e fordítani a Göncöl-szekér szekere-rúdját? Honnan jön elő a jég és a hó? Megtanácskoztad-e velem, hogy mekkora legyen a Föld nevű bolygó, és hogy hány csillagot akasszak az égboltra? Veled terveztem-e?

Isten csak kérdez, és ezek között kérdezi meg Jóbtól, hogy nos, akkor, ha most sötét van, melyik úton kell elindulni a világossághoz? Hol lakozik a világosság? Ősi kép, jól értjük, így mondjuk: napkelte és napnyugta. Maradjunk hát a régi képnél: hova ballag haza délután a nap, hol vacsorázik meg, hol fekszik le, és honnan indul ki reggel, hol tolja ki biciklijét, hogy végigjárja a szép utat, ahogyan azt rendje-módja megkívánja? Hol lakozik a világosság, melyik út vezet oda?

De honnét a rossz? ? lám Isten egyetlen ilyen kérdésünkre nem válaszol itt. S nemhogy Jóbnak, még Augusztinusz egyházatyának sem válaszolt Isten, aki újra meg újra ezt a kérdést tette föl, hogy unde malum? ? honnét a rossz? Honnét a rossz, honnét a rossz, honnét a baj, honnét a betegség? Hiába hozzák a teológus barátok a nagy lexikont és hiába zengik hipochonder professzorok doktorok módjára Jób feje fölött az okokat, nem elégít ki bennünket ez a felelet.

S mégis, milyen megrázó, mikor azt hinnénk, végre Isten megszólal, s megmagyarázza majd a bajt, Isten nem válaszol semmit a kérdéseinkre, hanem csak kérdez, csak kérdez, csak belehelyez bennünket a világba, a világegyetembe (és mondjuk csak Pascallal szemben: ez a világegyetem nem néma, halott űr!), amely hirdeti az Isten dicsőségét. A csillagok is a világalkotó hatalmát suttogják egymásnak éjszaka! Akkor mást tudunk tenni, mint Jób? Szánkra tesszük kezünket és elhallgatunk. És megértünk valamit. Amíg mi kérdezünk, nem fogjuk megtudni, hogy Jób mit értett meg ott. Megoszthatatlan ez a megértés. Nem tudjuk, hogy Ászáf, a zsoltáros mit értett meg. A 73. zsoltárban olvasunk erről. Jóbi panaszokkal viszi Isten elé szerencsétlen sorsát, aztán azt mondja: bementem az Isten szent helyére, és megértettem. A sátorba ment be. Ott is sátor van. A szent sátor. Beléptem az örök isteni sátorozásba, ahol Isten örökkévaló módon lakozik, ahol nincsen régi és nincsen új, nincsen tegnap és nincsen holnap, ahol nem kell arról álmodozni, hogy elmúlik majd minden, ami baj volt, és kezdődik majd minden, ami jó lesz, és ott, mondja a zsoltáros: ?megértettem?. Mit, mit értett meg a zsoltáros? Mit értett meg Jób, hogy szájára tette kezét? Azt talán, hogy végtelen a világegyetem? ? ezt tudjuk mi is. Azt talán, hogy nekünk földi halandóknak nincs sok esélyünk arra, hogy fölkerekedjünk valami űrszekéren és fölkutassuk, hogy hol volna az a ? csillagászok szavával szólva ? ez a kozmikus háttérsugárzás, mely akkor is van, ha nem ragyognak a csillagok? Mert világosság előbb volt, tudja minden csillagász, mint a csillagok. Eljutunk oda? Tudod az utat oda, ahol a világosság lakozik?

De van még ennek a kérdésnek egy sokkal mélyebb értelme is, amit, egy egyszerű példával tudok megvilágítani, mindenki átélte már. Debreceni diák voltam, négy évig jártam a Debreceni Református Kollégiumba, szigorú rend volt, vagyis amikor karácsonykor és húsvétkor haza lehetett utazni, hiába volt hazautazás és hiba ment reggel nyolckor egy jó vonat Budapestre, hogy át lehessen szállni a Déli-pályaudvaron a Dunántúl felé, nem engedtek a tanárok, még voltak tanórák, délután kettőkor lehetett vonatra ülni. Ez azt jelentette, hogy este érkeztünk Budapestre, megvártuk a Déliben az átszállást, aztán volt éjfél is, mire hazaértünk. Amikor a vonat a sötét és csillagtalan éjszakában kigurult az utolsó állomásból, Nagylókról, tudtam, hogy kezdhetek készülődni, mert jó messze már fölragyogtak a falunknak a fényei. Nem sok fény, de tudtam, hogy megérkeztünk, tudtam, hogy jó úton vagyunk.

Egy másik példát is tudok mondani, és ez még közelebb visz Jób könyvéhez. Azért is szeretem ezt a szép  Kányádi verset, mert gyerekkoromban én is eltévedtem egyszer a barátommal a Bakonyban. Nyaralni voltunk, elmentünk gombászni. Hát csak hét éves gyereket ne eresszetek egymagába gombászni, – úgy rendje, módja szerint eltévedtünk. Annyit tudtunk csak, hogy a hegyoldalban lefelé kell menni, aztán majd csak lesz valami. De bizony sokat mentünk ám, és kétségbe voltunk esve. Fától fáig, csak visszafelé ne, csak gyalog ne kellene, csak lenne valami hang… Aztán, amikor leértünk egy völgyhajlatba, keresztbe előttünk futott egy út,  s mi abban a pillanatban rájöttünk, hogy mi bent az erdőben tulajdonképpen végig párhuzamosan az út mellett, negyven méterre az úttól mentünk. Ki nem élte át már ezt, kedves testvérek? Bent a sűrűben, kétségbeesetten, elveszetten, reménytelenül, és velünk párhuzamosan megy az út.

Nem elutasítás, hanem áldás, hogy Isten kérdez. Van csengettyűhang, mert kérdez az Isten. S túlnan a fákon fölragyog egy kis fény, s még humor is van benne, merthogy mi végig az Isten útja mellett mentünk párhuzamosan. És ez a vége az Isten kérdezéseinek is. Ayai irgalommal nem rója fel nekünk, hogy nem találtunk rá rögtön az útra (sőt, hogy letévedtünk róla!), pedig úgy lenne jó nekünk is, meg Istennek is. Nekünk azért, mert biztonságban lennénk, Istennek meg azért, mert nem zaklatnánk többé oktalan kérdésekkel. Imádságaink javarésze százaléka oktalan kérdés és kérés. Tudjuk mi ezt jól. De így van a mi utunk, és amúgy az Isten útja, s a kettő ebben a kérdésben találkozik:  tudod-e, tudod-e, hol lakozik a világosság, tudod-e, hogy hol van a világosság sátora?

János apostol, a Páthmoszi látnok látja az abszolút jövőt. Látja a szent várost, az új Jeruzsálemet, négyzetméterről négyzetméterre, centiméterről centiméterre, anyagra, állagra leírja. De azt nem látja, hogy mi lesz holnap! Meg holnapután. Meg a jövő héten. Ám tudja, amit az Úr Jézus Krisztus mond: ne aggodalmaskodjatok a holnapért, a holnap majd aggodalmaskodik magáért. Isten országát keressétek mindenekelőtt és mindenekfölött is, a többi megadatik nektek. Ha tehát a Jób könyvét olvassuk, és halljuk ezt az isteni kérdést: melyik út visz oda, ahol a világosság sátorozik, ahol maga az Örökkévaló van? -, kérdezzük bátran, magunktól is ugyanezt. S akkor az életünk nem fától fáig, hanem áldástól áldásig, nem rémülettől rémületig, hanem kinyilatkoztatástól kinyilatkoztatásig, nem bajtól bajig, hanem a zsoltár szava szerint áldásoktól áldásokig fog tartani. Amikor János mindezt leírja, még hall egy mennyei szót: Írd meg mindezeket, mert ezek a beszédek hívek és igazak! S amikor megírja, hangzik még egy szó: meglett! Isten ezt a látomást bepecsételi a szívünkbe. Ne kérdezzünk hát magunktól se, mástól se soha mást, csak ezt: tudod-e, hol lakozik a világosság, tudod-e, melyik út vezet a világossághoz? Aki ezt tudja kérdezni, az már a világosság útján jár. Szentelje meg Isten szívetekben, lelketekben ezt a kérdést, és segítsen, míg mi itt, fától fáig járunk abban a biztos reménységben, hogy ha már hallik a csengettyűszó, az Isten halk és szelíd kérdése, egészen biztosan tudjuk az utat is. Ámen

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy életünk megannyi bizonytalansága, kétsége, nehézsége, sokszori visszavonása ellenére ebben az egyben soha ne ingadozzunk, s ezen az egy úton soha meg ne forduljunk. Azon az úton, amely igazságra és életre vezet. Buzdíts és bátoríts bennünket jeleiddel, csodáiddal és most, ezzel a Tőled érkező kérdéssel, hogy megerősítsük magunkat azzal a boldog bizonyosságban, már a következő lépést nem biztos, hogy látjuk, a végső vélt ismerjük, mert Jézus Krisztus az Alfa és Ő az Ómega. Add Urunk, hogy mait Őbenne megkezdhettünk az új életben, a Hozzád való közeledésben, a megszentelésben és a boldog reménységben, az Őbenne is jusson jó végre, Őbenne fejezhessük be.

 Azért kérjük ezt Mennyei Atyánk, mert oly gyakran el fog bennünket a tudatlanságunk, abból fakadó kétségbeesésünk és csüggedésünk. Azért kérjük ezt Mennyei Atyánk, mert betegségeink, megnehezedett sorsunk, küzdelmeink, vereségeink, e földi életben elszenvedett kudarcaink megtántorítanak, elfordítanak Tőled. Azért kérjük ezt Mennyei Atyánk, mert szívünkben még oly gyakran erőt vesz régi énünk, lázadó természetünk, a régi bűn, hogy Veled szembeforduljunk, Tőled elszakadjunk, hogy hallva, látva, tudva igazságodat is, mindegyre csak önmagunknak akarunk élni. Erősítsd a gyengét, mutass utat a kilátástalanságban levőnek, hit által hívd elmélyedésre a tudatlant, gyógyítsd a beteget, erősítsd a gyászolót, vigasztald a csüggedtet s add, hogy boldog és reménykedő szívvel mondjuk, bár mi nem tudjuk az utat, de azt tudjuk, hogy a világosság eljött és közöttünk ragyogott, és Ő maga az út, a mi Krisztusunk. Add, hogy Őt soha el ne engedjük, Hozzá ragaszkodjunk, add, hogy Szentlelke ereje betöltse szívünket és egész életünket. Krisztusért kérünk, hallgass meg bennünket. Ámen