Pásztori levelek     

…A gyülekezetek élettörténetében, a létrejöttük, megszületésük után következő időben, elkerülhetetlenül új és új fázisok, egymástól különböző idők és korok következnek. Amiről és amikor Pál ezeket a leveleket írja, az már nem a ?hőskor?. Szinte minden gyülekezet életében, ahol szolgáltam vagy egyáltalán csak megfordultam, volt egy hőskor, amire bizonyos nosztalgiával gondoltak, és amiről sokféle történetet meséltek. Legtöbbször két ilyen gyülekezeti hőskort jelentő okkal találkoztam: az egyik a templomépítés vagy a templom nagyobb átépítése, renoválása, a másik pedig egy-egy olyan lelkipásztor személye, akit nagyon szerettek, akinek a gondolkodása, hite, kegyessége, igehirdetése nagyon rányomta bélyegét a gyülekezet lelkületére, akinek a szavait gyerekeiknek, unokáiknak is elmondták. Ezek nagyon jó vonások, közösséget teremtenek, összefogó erejük van. De felépül a templom, elkerül vagy nyugdíjba megy a lelkész, és a gyülekezet életének folytatódnia kell. Ez pedig gyakran szürkébbnek tűnik, jóval hétköznapibbnak a hőskorhoz képest! És mindig hosszabb.

Templomépítés 1

Sánta Ibolya
2015. november 22.

Lekció: 2Tim 2,1-13

Imádkozzunk: Urunk, Istenünk, itt állunk előtted és egyszerű szavakkal szólunk: bocsásd meg vétkeinket, hogy megkönnyebbült és megtisztult lélekkel figyelhessünk Igédre, tanításodra. Azért jöttünk, hogy te taníts, úgy és azt, ahogy és amit te akarsz. Légy ebben segítségül mindnyájunknak. Ámen.

Textus: “Ezért tehát mindent elviselek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel.” (Pál második levele Timótheusnak 2. rész 10. vers)

Kedves Testvérek!

Pásztori levélből hallottunk most egy rövid részletet. Nem olyan régi ez a megjelölés: pásztori levelek, talán kétszáz éves. Azokat az újszövetségi leveleket jelöli, amelyeket Pál Timóteusnak és Titusznak írt. Pásztori levelek azért, mert a gyülekezetek pásztorlásáról szólnak. Arról, hogy mit érdemes, mit kell tennie Timóteusnak és Titusznak, hogy a gyülekezetek épüljenek és erősödjenek hitben. De pásztori levelek azért is, mert Timóteusnak és Titusznak mint a gyülekezetekben felelősséggel megbízott vezetőknek szólnak. Ezért ezekből a levelekből sok olyan dolgot is megtudhatunk, amit az Újszövetség más könyveiben nem találnánk. Ma, most elsősorban ezeket az üzeneteket fogadjuk nyitott szívvel és értelemmel. Aztán az igehirdetés második felében a felolvasott második rész üzenetére is rátérünk majd.

Először tehát néhány összefoglaló jellegzetességet érdemes magunkba fogadni. Nem papos fordulatként mondom, majd látni fogják a testvérek. Először is láthatjuk azt, hogy a gyülekezet pásztorának milyen sokrétűen kell látnia a gyülekezetnek, illetve, ha már pásztorról beszélünk, akkor a nyájnak, mint gyülekezetnek, mint nyájnak a teljes életét és milyen sokrétűen kell gondot viselnie róla. Jó ez az elnevezés, hogy ?pásztori levelek? azért is, mert mind az Ószövetségből, mind pedig Jézus beszédeiből nagyon ismert a nyáj képe. A nyájat legeltetni is kell, táplálni a mező füvével, ?éltetni gyönyörű szép mezőn?, de ha beteg, meg is kell gyógyítani, le kell nyírni a gyapját, a körmét rendszeresen levágni, rablóktól, ragadozóktól megvédeni, amikor ideje van, az anyákat elkülöníteni, a kisbárányokra külön figyelni, az elcsatangolókat megkeresni! Mindebből jó néhány Jézus szavaiból is ismerős. Ehhez hasonlóan Pál igen nagy hangsúlyt helyez a ?mezőn éltetésre?, a legeltetésre: az igehirdetésben az igazi és helyes, építő tanításra, de más levelekhez képest különösen nagy hangsúllyal beszél ezekben a pásztori levelekben az egyéb feladatokról: az elpártolókkal, a tévtanítókkal való bánásmódról, a gyülekezetszervezés konkrét feladatairól és szempontjairól, püspökökről, presbiterekről, diakónusokról, sőt, özvegyekről, Timóteus és Titusz maguk viseletéről, hogyan kell ők forgolódjanak a gyülekezetben, de a gyülekezeti tagok istentiszteleti viselkedéséről is, a közös imádkozás fő témáiról is? Tehát nagyon konkrét, nagyon megfogható, nagyon gyakorlati szempontok lesznek világossá a számunkra.

Érdekesség, hogy ezek a levelek a magánlevél, és a nyílt, közösséghez írt levél határán állnak. Pál apostol néhány helyen többes számban fogalmaz, de a Kánonba is, a Bibliába is azért kerültek bele, mert a gyülekezetek szorgalmasan tanulmányozták, olvasták, másolták, terjesztették őket.  Azaz, bár ezek elsősorban pásztoroknak, ha nem is egy gyülekezet pásztorának, hanem nagyobb terület felelőseinek íródtak, de a gyülekezeteknek maguknak is volt belőlük egy színes, pontos képük önmagukról, aktualitásokról, belső rendjükről, vezetőikről, vezetőik feladatairól, saját belső működésmódjukról. Tehát jó és biblikus dolog hasonlóan ismerni a magunk gyülekezetét! Ha mások is az aktualitások  nálunk, és ha sok minden meg is változott kétezer év óta, amire majd a következőkben amúgy is kitérünk, de jó és biblikus dolog, ha a mi gyülekezetünkről van olyan árnyalt világos képünk, mint amire ezek a gyülekezetek törekedtek. Ezt most szeretném egészen aprópénzre váltani, a gyakorlatra lefordítani. A féléves program, amit ősszel a testvérek kezébe adtunk, és majd januárban is szeretnénk a következő év első nyolc hónapjának a terveit kézbe adni, vagy a gyülekezeti hírlevél, amelyet ilyenkor mindig kiküldünk, éppen arra ad alkalmat, hogy képet adjon a legfontosabbakról, amik ebben a gyülekezetben történtek. Ezekben nem száraz információról van szó, mert az információ valóban hatalom: abban az értelemben is, hogy hat, erősíti az idetartozást, a felelősségvállalást, és ? reméljük, sőt kérjük ezt a szándékot, gyakorlatot,  elköteleződést ? az imádkozást ezért a közösségért.

A második ilyen átfogó, általános jellemző, amit ezek a levelek az akkori életről mutatnak az, hogy a gyülekezetek élettörténetében, a létrejöttük, megszületésük után következő időben, elkerülhetetlenül új és új fázisok, egymástól különböző idők és korok következnek. Amiről és amikor Pál ezeket a leveleket írja, az már nem a ?hőskor?. Szinte minden gyülekezet életében, ahol szolgáltam vagy egyáltalán csak megfordultam, volt egy hőskor, amire bizonyos nosztalgiával gondoltak, és amiről sokféle történetet meséltek. Legtöbbször két ilyen gyülekezeti hőskort jelentő okkal találkoztam: az egyik a templomépítés vagy a templom nagyobb átépítése, renoválása, a másik pedig egy-egy olyan lelkipásztor személye, akit nagyon szerettek, akinek a gondolkodása, hite, kegyessége, igehirdetése nagyon rányomta bélyegét a gyülekezet lelkületére, akinek a szavait gyerekeiknek, unokáiknak is elmondták. Ezek nagyon jó vonások, közösséget teremtenek, összefogó erejük van. De felépül a templom, elkerül vagy nyugdíjba megy a lelkész, és a gyülekezet életének folytatódnia kell. Ez pedig gyakran szürkébbnek tűnik, jóval hétköznapibbnak a hőskorhoz képest! És mindig hosszabb. A hőskor mindig nagyon rövid ahhoz képest, amennyi idő követi a hétköznapi aprómunkában. De valami hasonlóra mutatnak ezek a levelek is. A hőskor: az apostol térítő munkája, a gyülekezetek születése, az apostol személye egyre inkább a múltba hajolnak, és jön egy másik korszak, egy másik fázis, egy hosszú időre berendezkedés. Amikor az evangélium tartalmának újdonsága helyett az ismert tartalom pontos továbbadása, megőrzése a feladat. Amikor az apostol dinamikus egyéniségét egy visszafogottabb, talán azt is mondhatnánk, színtelenebb pásztor, Timóteus egyénisége váltja fel. Amikor nem a Szentlélek közvetlen kijelentése alapján választanak tanítót, állítanak be tisztségviselőt, ahogy ez Pállal és Barnabással például Antióchiában történt, hanem ? ahogyan itt olvassuk ? ?megbízható és mások tanítására alkalmas emberek? lesznek a hit letéteményesei. Bennük is a Léleknek kell munkálkodnia, és Timóteusban is, hogy jól válasszon, de tagadhatatlan, hogy kevésbé ?ütős? a Léleknek az ilyen munkája. Kevésbé ütős ez az út, ez a korszak.
Hőskor után hétköznapi aprómunka, vagy a levél alapján úgy is fogalmazhatnánk, hogy az apostoli korszak után a pásztori korszak: minden egyház és minden gyülekezet életében van ilyen. És ahogy hallottuk, az utóbbi mindig hosszabb. Ezek a levelek arra tanítanak minket, hogyha úgy érezzük, hogy ebbe az utóbbiba hajlik a mi időnk, vagy már ilyenbe is születtünk és nem mutatkozik semmi jele annak, hogy újabb hőskor látogat meg minket, ezt ne lássuk hanyatlásnak, ne érezzük úgy, hogy Isten cserben hagyott minket, kimaradtunk valami jóból, ne lankadjunk meg. Hanem mi a teendő? Az, amit itt Pál apostol tanácsol, hogy ki-ki a maga részéről tegyen hozzá a maga idejéhez. Hozzáteheti azt, amire akkor van szükség, mert akkor másra van talán szükség, mint a hőskorban, lehet, hogy kevésbé látványos dologra. De idők és korszakok Istentől rendeltettek, és a hozzájuk tartozó feladatok is.

A sok egyéb közül, amit még ki lehetne emelni, már csak egyet emelnék ki, talán a legszebbet, számomra mindenképp a legszebbet. Azt, ahogyan Pál apostol azt a kérdést kezeli, ahogyan ahhoz a lehetőséghez viszonyul, hogy ?és mi lesz énutánam? Hogyan lesz tovább, mi lesz az egyházzal énnélkülem, mi lesz a jövővel?? Három jellegzetes tévutat kerül el. Azt, hogy azon aggódjon, ki lesz olyan sokoldalú, olyan tehetséges, olyan alkalmas ember, akinek a kezében nem válik semmivé mindaz, amit ő Krisztus erejével felépített. Aki tehát méltó utódja lesz. A legkisebb gondolatfoszlány is hiányzik a leveleiből arra nézve, hogy mi lesz akkor, ha én innen kihúzom a lábam? De elkerüli azt a tévutat is, hogy én megtettem a magamét, letettem az asztalra, amit kellett, ami rajtam múlt, a többi nem az én gondom, a többi legyen Timóteusé. És végül elkerüli azt a kegyes, nagyon hívőnek látszó tévutat is, hogy nem kell ezen problémázni, az hitetlenség, Istenre bízom, ő tudja, mit akar, és ő majd el is végzi a maga munkáját.

Éppen ennek a háromnak az ellentétét cselekszi Pál apostol! Alkalmasnak látja és fogadja el a munkatársait arra, hogy átadja nekik a stafétát. Nem hasonlítgatja önmagához, hanem mindenféle módon erősíti, tanácsolja és bíztatja őket. Reális, megfogható, konkrét tanácsokban összefoglalja a saját tapasztalatait, hogy segítse a szolgálatukat! Amit lehet tehát, még most is megtesz a jövőért, a holnapért, ám mindezt úgy, hogy a legtermészetesebb a számára: egyedül Isten áldása és ereje teheti hatékonnyá mind az ő tapasztalatait és tanácsait, mind pedig Timóteus és Titusz munkáját. Ilyen bölcs felelősséggel, mégis aggódás nélkül, ugyanakkor a jövő iránt elkötelezetten, nem Istenre hárítva, hanem Istenre bízva a holnapot, nem magától értetődő. Akkor sem, ha valaki keresztyén. A különféle staféták átadásában, mint a gyülekezet ? itt is nemzedékek követik egymást ?, a hivatásunk, a munkánk vagy a családunk, például a gyermekeink házassága, ritkán tudunk ilyen szabadok, mégis felelősek és Istenben bízók lenni.

Ehhez tartozik még valami, ami azonban nehéz dolog. Ha ilyenek tudunk is lenni, az nem garancia arra, hogy minden szép és jó lesz! Hogy a gyülekezet erősödik, az elkezdett munkánk virágzik, a gyermekünk élete, házassága boldog lesz. Ezek a gyülekezetek, amelyekben Timóteus és Titusz dolgozott, nem az ő idejükben, de nem sokkal később abban a leginkább vallásfilozófiának nevezhető szellemi irányzatban olvadtak fel, amit gnózisnak nevezünk. Ennek néhány vonásáról, például arról, hogy a feltámadás már megtörtént, éppen ezekben a levelekben is olvashatunk. ? Akkor tehát Pál hiába dolgozott, hiába volt ilyen bölcs, hiába tanácsolta a két munkatársát, hiába volt olyan felelős, ugyanakkor szabad a jövőt tekintve? Nem, hiszen addig is, amíg ezek a gyülekezetek az ő evangéliuma útján jártak, addig is százak vagy talán ezrek nyerték el ezekben a gyülekezetekben ? hogy is mondja? ? ?a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel?. Ám ha Pál bölcsessége és istenes hozzáállása nem jelentett garanciát hosszú távra, akkor valóban úgy van, hogy a legjobb, legistenfélőbb döntéseinkkel sem tudjuk bebiztosítani sem a gyülekezet, sem a munkánk, sem a családunk további tiszta, jó útját. Mert minden nemzedéknek külön kell döntenie a hűség útjáról. De amit mégis beletettünk, arra nézve biztosak lehetünk, hogy nem hiábavaló.

Az igehirdetés második, kicsit rövidebb felében a ma felolvasott részre tekintsünk, hogy mi az a téma, az a gondolat, amit a nyáj átfogó pásztorlásának feladatai közül itt tárgyal az apostol. Az alaphelyzet az, hogy a gyülekezetek belső életében, most már mondhatjuk így: az egyházon belül támad hasadás. Az egyikről az előző fejezetben ír, arról, hogy egy egész nagy terület gyülekezetei, amelyeket egyébként ő alapított, elfordult tőle. Nem azért, mert hitetlenné lettek, hanem azért, mert mint közbűntényes státuszban lévőt – ahogy Pál maga is írja: ?mint gonosztevő vagyok bilincsben? ? szégyellték őt, azt gondolták, hogy árnyékot vet a gyülekezetekre egy közbűntényes státuszú apostol. A második hasadás pedig, amiről itt olvasunk, hogy nem kevesek hitét feldúlta néhány tévtanító, köztük Hümenaiosz és Filétosz, akiket itt név szerint említ. Bármilyen izgalmas annak a tanításnak a mibenlétéről hallani, hogy mit jelentett az a tanítás, hogy a feltámadás már megtörtént, most erről nem kell beszélnünk, mert ami ide tartozik, az az a tény, hogy amikor a gyülekezeteket éppen nem éri külső támadás, sem a zsinagóga, sem a birodalmi hatóságok részéről, kitörhetne a béke, a nyugodt épülés, akkor nem egységes, az apostollal együtt érző, mellette kiálló közösségek virulnak tovább, hanem megjelenik a belső ellentét. Pál arról ír, hogy mi a teendő ebben a helyzetben.

Először is, nincs meglepve. Aztán két dolgot tanácsol: egyfelől az eltévelyedettekkel kapcsolatban azt, hogy ehhez a helyzethez hozzá kell nyúlni! Nem szabad úgy hagyni, hozzá kell nyúlni. Fázunk sokszor ettől, de Pál nagyon határozottan azt mondja, hozzá kell nyúlni ehhez a helyzethez, mégpedig Isten előtt, Isten színe előtt, őt mintegy tanúul hívva kérni, hogy a gyülekezet egésze érdekében ezek ne járjanak külön utat. És ha ez kevés, akkor azt tanácsolja Timóteusnak, hogy térjen ki minden terméketlen vita elől, amit ezeknek az embereknek a fogalmi készletével, az érveléseik meghallgatásával lehetne csupán lefolytatni, mert ez csak elterelné a figyelmet, elzárná a lehetőséget, hogy arról beszéljen Timóteus, ami az evangélium, ami a gyülekezet épülésére való.

A másik, amit tanácsol ebben a helyzetben Timóteusnak, ami nagyon nekünk szól, így hangzik: ?Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája.? (1. és 3. v.)  Ha a gyülekezeti, ha az egyházi életben belső baj van, kihívás éri azt, meg kell erősödni a kegyelemben: azaz először önmagunkkal van tennivalónk! Nem a bajjal, nem is a baj okozóival, hanem mielőtt hozzányúlnánk, akár ? mert ilyen is van ? nagyon magabiztos kézzel, magunkkal van tennivalónk. Önvizsgálat, megállás, új elköteleződés, hogy igen, bármi történt, akkor is, ha valami szégyenletes, de én Jézus Krisztusé vagyok! Ez az első lépés, a második pedig, hogy el is vállalom azt a rosszat, azt a szenvedést, amely ebből a helyzetből fakad, és esetleg engem terhel. Akár ha csak érzelmileg is. Mert kilépni és kívülről kritizálni könnyű.

Nem tudhatjuk, hogy maga Timóteus hogyan olvashatta Pál levelét, mi érintette meg belőle, de nekünk egy szó jó értelemben igen árulkodó lehet Pál lelkületéről és nagyon hívhat minket az ő tanácsának, szavának követésére. Ez szinte csak egy elszólás, de éppen ezért nagyon sokatmondó. Ebben a versben van: ?Ezért tehát mindent elviselek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel.? Tehát mindent elviselek ? nem Krisztusért, ami sokkal tetszetősebb, sokkal nyomatékosabb és hívőbb fogalmazás lenne, hanem mindent elviselek a választottakért! Pál számára az, hogy Krisztusért mindent elvisel, elvállal, induló helyzet, magától értetődő, annyira, hogy erről itt nem is kell beszélni. Ő tovább jutott már, éppen a Jézus Krisztussal való közös életéből fakadóan: addig, hogy a választottakért tud szenvedést és szégyent elviselni. Azokért, akik már keresztények, de azokért is, akik ezután lesznek még a Krisztus követői. Nem is értjük: hiszen most kellett átélnie, hogy a választottak, az általa alapított gyülekezetek egy sora elfordult tőle, szégyelli őt! Akik pedig nem fordultak el, ott a Hümenaioszok és Filétoszok felborítják a meglévő, vele kapcsolatban maradt gyülekezetek belső békességét! Milyen közeli lehetne a kérdés: megérte, megéri, hogy ennyire odaadjam magam értük?! Milyen közeli megoldásnak kínálkozna, hogy abbahagyva a munkát ? ő már úgyis megtette a magáét ? bezárkózzon azoknak a biztonságos kis társaságába, akik már bizonyították, hogy ők jól hívők?

Igen, ha Pál abban a modellben gondolkodna, hogy Krisztus és én hogyan állunk egymással, ő értem és én őérte, akkor otthagyhatná a gondokat, a jövőt, jól elimádkozgathatna azokkal, akik vele együtt már elnyerték Jézus Krisztusban az üdvösséget. Ez az egyéni vagy szűkköri kegyesség, amennyire Páltól idegen volt, sajnos, az egyháztörténetben napjainkig nem annyira idegen. Pedig Pál ebben Krisztus példáját követi. Krisztust, akiről ezt írja itt: ?Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja.? Feltűnő az ellentmondás a két utolsó sor között. Miről beszél Pál? Talán korrigálni akarja, egy kicsit enyhíteni, elvenni az élét Jézus idézett szavának, mert ő valóban azt mondta: ?Aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt?? Nem erről van szó, hanem arról, amit oly sok magyarázó közül Kálvin nagyon helyesen értett meg: attól, hogy vannak megtagadók, vannak elfordulók, hogy vannak, akik szégyellik Krisztust vagy az evangéliumot, s ezekről Jézus előre beszélt, attól még ő hű marad önmagához. Mihez is pontosan? Ahhoz, hogy a hitetlenség és az elfordulás ellenére új és új embereket szólítson meg az evangéliummal, az örömhírrel! Ő magát meg nem tagadhatja ? mert önmagát tagadná meg Jézus, ha a sokféle baj, ha a hívőktől tapasztalt hűtlenség, elfordulás, okoskodás, üres fecsegés láttán feladná, hogy az üdvösséget felkínálja, odaajándékozza új és új embereknek, térségeknek és koroknak. Hű Krisztus az elhívás munkájához, ezért hozzá hasonlóan hű Pál a harc és a szenvedés vállalásában, erre a nehéz hűségre hívja Timóteust, és e levél puszta olvasásával, felolvasásával erre a hűségre, a választottakért vállalt szenvedés és harc vállalására hív minket is. Ámen.

Imádkozzunk: Urunk Jézus Krisztus, dicsérünk Téged hűségedért, amely belső valóság benned, de külső bizonyítéka maga az egyház, mi magunk: hogy annyi belső romlás és annyi külső veszély ellenére él, áll! Könyörgünk azokért, akik külső támadás miatt szenvednek, és köszönjük, hogy megbecsülhetjük a nekünk adott békességet. Könyörögünk az egység Lelkéért. Köszönjük, hogy nekünk is közünk van egyházhoz, gyülekezethez, és felelősséget vállalhatunk érte. Ezért könyörgünk most betegeiért, idős, fizikai és lelki nehézségekkel küzdő tagjaiért, az anyagi gondokkal küzdőkért, a halálra készülőkért. De könyörgünk azért is, ami viruló, mert az sem természetes: a gyermekekért, fiatalokért, munkásokért, vezetőkért. Köszönjük, hogy meghallgatsz, azért, mert hűséges vagy. Ámen.