Ablonczy Tamás
2023. november 23. mélyvacsora a Claridge-ban
Ezeken a szürke novemberi napokon néha elábrándozom, hogy hova mennék nyaralni. Tengerpart, napfény, hullámok, hangulatos kis mediterrán falvacskák távol a világ zajától? Vagy alpesi táj meséses szabdalt hatalmas hegycsúcsokkal, köztük kis tengerszemnyi kristálytiszta tavak, amelyeket vízszintes úton lehet kényelmesen megkerülni kerékpárral? Legutóbb nyáron mindkettőben volt részünk, de a gyerekeim szerint a legjobb mégsem ez volt, hanem amikor egy kopottas kárpátaljai falucskában voltunk. Megértem őket, mert anyósomék egy olyan mellékutcában élnek, amiből – hála Istennek – a döntéshozók mindig ellpoják az aszfaltozásra szánt pénzt, így a gidres-gödrös földúton nem száguldoznak autók, és lehet szabadon futkározni vagy épp a porba ülve homokozni. Olyan régivágású közeg ez, ahol az emberek ugyan nem élnek nagy lábon, de vasárnap leteszik a kapát és nem dolgoznak. Már előző nap kitakarítanak, elsepernek, kaszálnak a jószágoknak, és vasárnap csak kiülnek a kis utcájukon valakinek a háza elé a lócára, és beszélgetnek. Megáll az idő. Ott igazán ki tudok kapcsolódni, fel tudok töltődni én is.
Egyébként ha valami foglalkoztat, akkor arra nagyon rá tudok pörögni. Csak arra fókuszálok, és nagyon intenzíven dolgozom. Étkezésre is csak szinte futtában szakítok időt. Tizenévesként egy nyári héten a könyveket faltam így, naponta egy Rejtő regényt kiolvasva, manapság egy-egy matematikai-programozási kihívás tud így beszippantani. Éjszakába nyúlóan ügyködök valamin, míg a végén beszédülök az ágyba. Ezt tudom így csinálni néhány napig, de aztán azon veszem észre magamat, hogy drasztikusan romlik a hatásfokom. Ha nem alszom eleget, akkor nem tudok elmélyülten dolgozni sem, hiába töltök vele sok időt. Ugyanígy ha hétvégén szép az idő, hajtom magam, hogy használjuk ki, menjünk bicajozni, kirándulni. Ha esős, akkor hívjunk magunkhoz barátokat ebédelni, találkozzunk régi ismerősökkel, menjünk el valami izgalmas kiállításra. De aztán ha több hétvége is nagyon programdús, akkor azon kapom magam, hogy csak elpörög az idő, a jó programok csak kipipált tételekké válnak a feladatlistámon, és közben teljesen kimerülök.
Byung-Chul Han filozófus találóan ír korunkról a Kiégés társadalma című könyvében. A középkorban az embereket kizsákmányolták a földesurak: napkeltétől napnyugtáig kellett dolgozni, robotolni ahhoz, hogy meglegyen a napi betevője a családnak. Ma már más világban élünk: ma egy szegény ember is nagyobb kényelemben él, mint 500 éve egy király, mégis rengeteget dolgozunk. Úgy érezzük, teljesítenünk kell, ezért magunkat zsákmányoljuk ki. Ha el is érünk valamit, az nem tölt el elégedettséggel, hanem újabb és újabb célokat tűzünk magunk elé. Nem tudunk leállni, így érezzük magunkat fontosnak, értékesnek, értékelhetőnek. Minden percünkből ki akarjuk hozni a maximumot, és ezzel olyan nyomást helyezünk magunkra, amitől kimerülünk, kiégünk, depressziósak leszünk.
Mégsem csak a mi modern korunkra jellemző ez, mert már évezredekkel ezelőtt, a Tízparancsolatban szó van erről: „Emlékezz meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény.” A nyugalomnapot Isten azért adja, hogy kiemeljen minket az állandó hajtásból, mókuskerékből. Nem kell folyton teljesítened, nem kell hajtanod, megengedhetsz magadnak egy kis kikapcsolódást, pihenést. Hat napon át dolgozz, végezd mindenféle munkádat, tedd bele az energiáidat, de a hetedik napon leteheted egy kicsit a lantot. Nem fog összedőlni a világ. Nem fogsz koldusbotra jutni. Sőt, ez óv meg attól, hogy kimerülj, kipurcanj.
Egy gimnazista csoportot megkértem, hogy fújjanak fel egy-egy lufit. Az elején van egy kritikus pont, amin át kell lendülni ahhoz, hogy elkezdjen növekedni, de ezen a többség hamar túllendült, és fújták szorgalmasan. Volt, aki viccelődött és elengedte a félig fújt lufit, és az berregve össze-vissza szállt a szobában kacskaringózva. Volt, aki óvatos volt, és amikor már megnőtt, akkor kötött rá egy csomót, és befejezte a fújást. De volt olyan, aki vagánykodott, versenyzett és csak fújta-fújta. A körülötte lévők el is kezdték lebeszélni, hogy már elég lesz, ne folytassa, volt, aki be is fogta mellette a fülét. De hiába minden elővigyázatosság, amikor a túlfújt lufi hirtelen szétrobbant, kipukkadt, akkor mindenki kicsit összerezzent, mindenkit megijesztett. Ilyen az életünk is. Egy ideig lehet csak jobban és jobban terhelnünk magunkat, de ez nem mehet a végtelenségig. Ha nem eresztünk le, nem pihenünk meg időről-időre, akkor előbb-utóbb szétesik az életünk, kipukkad, mint egy túlfújt lufi. És az nagyon ijesztő és fájdalmas a környezetünk számára is. Annyi családot látok magam körül, ahol 5-10-15 évnyi házasság után egyszercsak szétrobban minden: addig keményen dolgoztak, de hirtelen értelmét veszíti mindaz, ami előtte értékes volt, és döbbenten látják, hogy nincs semmi.
A Bibliában nem csak hetedik napi megpihenésről van szó, hanem arról is, hogy minden hetedik évben hagyják megpihenni a földet is. Annak nem sok nyoma van a Bibliában, hogy ezt tényleg megtartották volna az ószövetségi emberek, hogy tényleg elhitték volna, hogy működni fog az életük, ha engedelmeskednek ennek. De a nagyon gyakorlatias modern üzleti világ felismerte ennek a bölcsességét, és egyre többen tervezik úgy az életüket, hogy kb. hétévente elmenjenek sabbaticalra, azaz fizetés nélküli szabadságra. Ha kell, fel is mondanak ehhez a munkahelyükön.
Szeretem a focit. Szeretek focizni, de nézni, szurkolni is szeretek. Bő tíz évvel ezelőtt élvezettel néztem a Barcelona meccseit. Az a csapat volt a történelem egyik legjobbja. Nagyszerű játékosok alkották a csapatot, és zseniálisan érezték egymás mozgását. A leghíresebb játékosuk Messi volt, de engem még nála is jobban lenyűgözött az egyik középpályás, Andrés Iniesta. Jellemzően nem ő volt a rivaldafényben, mert nem ő rúgta a gólokat, ő csak előkészített, nem csinált öncélú cseleket, csak finom bokamozdulatokkal adott tökéletes ütemű passzokat. Mindent megnyert, amit focistaként lehet: spanyol bajnokságot, mindenféle kupát, Bajnokok Ligáját, Európa bajnokságot, világbajnokságot. Róla olvastam, hogy amikor felért a futball világának csúcsára, nagyon mély depresszióba került. Elérte, amit mindenki szeretne, megvalósultak az álmai – de pont ezért nem tudta, merre tovább, mit kezdjen magával.
A Bibliában a 7-es szám a teljességet fejezi ki. A hetedik napi megpihenéssel a beteljesedettséget lehet átélni. A híres 666-os szám azért az örödgi szimbóluma, mert abból mindig hiányzik a beteljesülés, csak az pörgés van benne, amibe beleszédülünk, csak a hétköznapok hajtása, mókuskereke van benne. Isten felszabadít arra, hogy lehet megpihenni. Nem csak kikapcsolódni, mint egy számítógép, ami bekapcsoláskor ugyanott folytatja, hanem lehet nyugalomra, beteljesedettségre találni.
Ennél a parancsolatnál van egy érvelés is: ”Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta az ÚR a nyugalom napját, és megszentelte azt.” Itt nem arról van szó, hogy az Isten hozzánk hasonlóan annyira elfáradt a teremtés munkájában, hogy már alig várta a péntek délutánt, hogy végre leülhessen a kerti nyugágyába és csak nézegesse a bárányfelhőket. Komikus is lenne ez, az Istennek nyilván nem volt megerőltető a teremtés, még ha számunkra felfoghatatlanul óriási és csodálatos az, amit alkotott. Ő azért pihent meg, hogy ezzel is minket ajándékozzon meg, hogy bevonjon az ő mennyei nyugalmába. A hetedik napi megpihenés, egy kóstoló a Paradicsomból. Az édenkerti állapotokat élhetjük át akkor, amikor hat napnyi kemény munka után tudunk megnyugodni is. Isten a mennyeiből ad egy kis előízt.