Szinte kiábrándító, hogy amikor végre belepillanthatunk Jézus és az Atya közösségébe, az mennyire programszerű, mennyire konkrét, mennyire tele van kérésekkel, mennyire tele van ? ezzel a világgal! Semmi váratlant, eddig ismeretlent, rendkívülit, semmi új titokzatosat nem találunk. Nem egy másik világba pillantunk bele úgy, hogy ott zavartalanság, nyugalom, oldott béke van, nem egy olyan misztikus egyesülésbe, ahol eltűnnek a szavak, ahol túllép Jézus a világunkon vagy kilép belőle és a lelke elmerül valami olyan végtelen békességben, amiről földi fogalmakkal nem is lehet képet adni!

Sánta Ibolya
2017. október 22.

Lekció: János evangéliuma 17. rész

Imádkozzunk! Urunk Jézus Krisztus, nehéz megszólalni, imádkozni utánad. Mert a te imádságod az Atyával való teljes közösségből fakad, a miénk pedig kéri ezt. Amit te mondtál, az mind Isten szívéből született, amit mi mondunk, az a saját szívünkből. Mégis, mint aki kész voltál egyszerű imádságot is tanítani, amikor erre kértek tieid, most mi is merészen, egyszerűen kérünk: bocsásd meg vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! És adj ma lelki kenyeret, önmagadat az Igében a Szentlélek által! Ámen.

Textus: (János evangéliuma 17. rész 21. vers)

Kedves Testvérek, talán már beszéltünk arról, hogy a bibliai ige, amit felolvasunk, erősen meghatározza, hogy milyen is lesz az igehirdetés. Ha valami történetet vagy példázatot hallunk, akkor az igehirdetés is könnyebben érthető, talán érdekesebb is, gyakorlatibb is lesz. Ha pedig elvontabb bibliai rész hangzik ? mondjuk egy apostoli levélből, vagy János evangéliumából, és kiemelten is ha a főpapi imádságot halljuk ?, akkor az igehirdetés is követi ebben a hallott bibliai részt. És jó is, ha követi, jóllehet a gyülekezetnek talán nehezebb a dolga, talán kevésbé érzi gyakorlatinak vagy érdekesnek. S ha van, amikor ez a törvényszerűség kiemelkedően érvényesülhet, akkor amint az előbb utaltam rá, éppen a mai Ige, Jézus főpapi imádsága ilyen!
Úgy gondolom, minden keresztyén embert izgat, hogy milyen is lehetett belülről, hogyan történt, hogyan történik Jézus és az Atya kapcsolata. Jézus főpapi imádsága, amibe belehallgattunk itt, azért is ritka kincs, mert Jézusnak nem sok imádságát jegyzik fel az evangélisták. Arról viszonylag gyakran írnak, hogy Jézus imádkozik különböző alkalmakkor, de hogy mit, arról alig. Ha János evangéliumában nem lenne benne ez az imádság, majdnem csak vágyakozhatnánk megismerni, megtudni, részesedni kicsit abban a közösségben, tudni arról a közösségről, amely Jézus és az Atya imaközössége, az ő kapcsolatuknak a lenyomata. Természetesen itt a liturgikusan gyakorolt imádságokon kívüli, hogy úgy mondjam, négyszemközti jézusi imádságokra gondolok, hiszen ő a tanítványaival együtt bizonyára az akkori imádkozási szokásoknak megfelelően gyakorolta a liturgikus imákat is: a nyilvános imádságokat, a napszaki imádságokat, az istentiszteleti imádságokat. Ha ezt nem tette volna, az ellenfelei bizonyára nem mulasztották volna el számon kérni. Ezek az imádságok is valódi utak Istenhez, de minden keresztyén emberben, aki hallotta már, hogy Jézus ereje az Atyával való páratlan, semmihez sem hasonlítható, az ember számára titokzatos, tőle elzárt, szinte megismerhetetlen közösségből táplálkozik, minden keresztyén emberben ott ég a vágy, a kívánság, a kérdés, hogy ez milyen lehetett.
Nehezen eldönthető, hogy a tanítványok, akik az evangéliumok alapján többször látták Jézust imádkozni, hallották-e is azt, hogy mit imádkozik. Azt nehéz feltételezni, hogy akik Jézus tanító szavait olyan fontosnak tartották lejegyezni, ahogyan azok az evangéliumokban előttünk vannak, azok az Atyával való kapcsolatnak éppen azt a részét, amiből ezek a tanítások születtek, az Istennel való kapcsolatnak éppen azt a tartalmát, amit az imádság fejez ki legmélyebben, érzékeltet leginkább, ezt nem tartották volna fontosnak lejegyezni, ha fültanúi annak. S az a Lukács evangéliuma szerinti leírás, hogy a tanítványok egy olyan alkalom után kérik Jézust: ?Uram, taníts minket imádkozni!?, amikor imádkozni látták Jézust, amikor éppen befejezte egy alkalommal az Atyával való beszélgetését, ez is inkább arra mutat, hogy nem hagyatkozhattak olyan gyakran hallott mintára, amire spontán rábízhatták volna magukat, és mintegy észrevétlenül megtanulhatták volna, hogyan is tartunk kapcsolatot az Atyával abban az új hitben, amit Jézus hozott az ember számára. Néhányszor azonban mégis lejegyezték Jézus imádságát. Ám mindössze öt alkalommal találkozunk ezzel az evangéliumokban. Hallgassunk is bele ezekbe, hiszen az volt a közös kiinduló pontunk, hogy szeretnénk beleszippantani abba a levegőbe, belelátni abba a titokzatos kapcsolatba, ami Jézust az Atyához fűzte!
?Magasztallak, Atyám, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől és felfedted a gyermekeknek! Így volt kedves előtted. Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.? Ez az egyetlen imádság, ami nem Jézus szenvedésidejéhez tartozik, ami nem akkor hangzott el. Mert már a következő, ha időrendben haladunk, Lázár feltámasztásakor mondott imádság is mintegy előszobája, mintegy küszöbe a szenvedéstörténetnek. Jézus ott is egy nyílt imádságot mondott és nem véletlenül. Benne van magában az imádságban az ok, hogy most miért szól nyíltan: ?Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam ? tudniillik azt, hogy meghallgattál ?, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.? Ezek a szavak arra utalnak, hogy Jézus már beszélgetett Lázárról Istennel, már imádkozott érte, de annak nem volt tanúja senki. Ám most azért, hogy nyilvánvaló legyen minden szemtanúnak, minden ott lévőnek, hogy Jézus Istentől jött, hogy tőle való isteni erővel cselekszik, nyilvánosan is elmondja, hogy ami következik, az imameghallgatás! A legismertebb imádságai Jézusnak azok, amelyeket a szenvedéstörténete során mondott. A Gecsemáné-kertben: ?Atyám, ha lehetséges, múljon el tőlem ez a pohár, mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!? Aztán a kereszten: ?Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!? ?Atyám, a Te kezedbe teszem le lelkemet.? És a 22. zsoltár: ?Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem??
Ezekben az imádságokban is, amelyek kicsi ablakocskák arra, amerre annyira vonzódik a lelkünk, s amelyekbe íme, bepillantást enged Jézus és az evangéliumok, egy addig ismeretlen mélységű összetartozás, közvetlenség és személyesség mutatkozik meg. A tartalmukban is, de számunkra talán legfeltűnőbben a megszólításban, abban, hogy kicsoda is Jézus számára az Isten: Atyám! Az összes imádság így kezdődik, egyedüli kivétel a 22. zsoltár, de tudjuk, hogy ez egy régebben megírt ima, ezért pontosan az az új még nem lehet benne, amit Jézus hozott, és ami ebben a speciális megszólításban tárul fel előttünk: Atyám! S az a nagyon hiteles és gyönyörködtető, hogy ezek az imádságok, tehát az összes, ami egyáltalán előttünk van, a négy evangéliumban szétszórva találhatók. A négy különféle karakterű és négy nézőpontú evangéliumban szétszórva találhatók, mégis nagyon egybehangzók ebben az összetartozásban, ebben a közvetlenségben és személyességben.
És teljesen egybehangzók azzal a főpapi imával, amit János jegyzett le. Ez az imádáság azonban jóval hosszabb, mint a többi elénk tárt imádság, és ezért inkább megsejteti, inkább bemutatja, hogy milyen is lehetett az, amikor Jézus órákat töltött az Atyával való közösségben, amiről többször olvasunk: elment egy lakatlan helyre vagy egy hegyre és kora hajnaltól a napkeltéig, vagy akár egész éjjel imádkozott. Ezért ritka, és páratlan kincsünk ez a főpapi ima arra nézve, hogy milyen is lehetett Jézus és az Atya között a kapcsolat, ez a személyes, mély és páratlan közösség! És ugyanakkor, miközben ez az imádság a legszemélyesebb, mégis a legnyilvánosabb: mondhatni, legalább annyira a tanítványokra tartozik, mint amennyire Istenhez szól. Mondhatnánk, legalább annyira ránk tartozik, mint amennyire Istenhez szól. Mert ahogyan Jézus Lázár sírjánál fontosnak tartja, hogy a körülállók hallják és tudják, hogy ami történik, az Istentől van, hogy Jézus valóban Istentől jött, itt is nagyon fontos a számára, hogy ebből az imádságból a tanítványok megismerjenek, megtanuljanak három dolgot: mit higgyenek Jézusról, mit gondoljanak saját magukról, a maguk helyzetéről, és hogy milyen perspektívában, milyen keretben lássák a rájuk bízott missziót, a világ sorát.
Először tehát, hogy mi legyen majd a végső képük Jézusról, amikor ?eljön az óra?, hogy tudják, milyen dicsőséges a mennyben az, ami a földön olyan gyalázatos. Jézus nem magát fényezi, nem magát csodáltatja, amikor az imádság kezdetén ötször beszél dicsőségről, megdicsőítésről önmagával kapcsolatban, hanem fölkészíti és tanítja a tanítványokat: megérteni a kereszt útját, de a feltámadást is, hogy az Jézus számára visszatérés abba a világba, amit velük is meg akar osztani. Aztán képet kapnak a tanítványok saját helyzetükről, állapotukról is, aminek ekkor még valószínűleg nem voltak tudatában és valószínűleg kellemes meglepetés érte őket Jézus szavaiban, mert azt hallották, hogy ők Jézus beszédeit, igéit befogadták. És mert befogadták, felismerték, hogy ő Istentől jött. Ám azt is hallották, hogy ez a befogadás és felismerés kockázatot is, feladatot is jelent, annyira, hogy Jézus a legnagyobb erővel, a legnagyobb intenzitással könyörög értük: ?Szent Atyám, tartsd meg őket, én is megtartottam! Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem őrizd meg a gonosztól!? És végül a világért való könyörgés, amihez nem elég kevesebb, mint az Atya és a Fiú tökéletes egysége! Amibe bele kell gyökereznie a mindenkori tanítványok egységének is.
Lehet, más kicsit másképp foglalta volna össze ennek a hosszú és mély imádságnak a tartalmát, de mindenesetre most ennek a rövid összefoglalásnak az alapján két vonását szeretném kiemelni ma ennek az imádságnak. Az egyik, hogy szinte kiábrándító, hogy amikor végre belepillanthatunk Jézus és az Atya közösségébe, az mennyire programszerű, mennyire konkrét, mennyire tele van kérésekkel, mennyire tele van ? ezzel a világgal! Semmi váratlant, eddig ismeretlent, rendkívülit, semmi új titokzatosat nem találunk. Nem egy másik világba pillantunk bele úgy, hogy ott zavartalanság, nyugalom, oldott béke van, nem egy olyan misztikus egyesülésbe, ahol eltűnnek a szavak, ahol túllép Jézus a világunkon vagy kilép belőle és a lelke elmerül valami olyan végtelen békességben, amiről földi fogalmakkal nem is lehet képet adni! Vannak ilyen tapasztalatok, és azt gondolom, hogy az ilyet feltételezzük az Atyával való közösség legtökéletesebb módjának, tapasztalatának. Talán Jézus imádságos, tőlünk bizonyos értelemben elzárt együttléteit is így gondoljuk el az Atyával. Valami ilyesmibe vágyunk belekóstolni, részesülni, amikor azt halljuk, mondjuk, hogy Jézus erejének titka az Atyával való páratlan, titokzatos egyedi közösség. Ehelyett azt látjuk, hogy Jézus imádsága, ez is, de az összes többi is ? ezért idéztem az elején, hogy konkrétan lássuk ?, tele van evilág gondjával, az ezért a világért való törődéssel, az ezzel a világgal való törődéssel. Az ezért a világgal vállalt és tovább adott küldetéssel, áldozattal. Amikor valami tökéletesről, olyan jó misztikusan hangzóról olvasunk, hogy ?mind egyek legyünk az Atyában és Jézusban, ahogyan ők egyek egymásban és bennünk is?, kétszer is ismétlődnek ezek a szavak, mégis, mibe futnak? Kiderül, hogy még ez is a világért van, ez a tökéletesen egybeforrott egység is a világért van! Jézus így mondja: azért, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem; vagy két mondattal később, hogy felismerje ugyanezt a világ.
Jézus legmélyebb közösségben beszél az Atyával ezekben az imádságokban, és kiderül, hogy ezek munkaimádságok. Testvéreim, semmiképpen nem szabad lebecsülni azokat a vágyainkat vagy ? Istennek hála ? tapasztalatainkat, amelyek az Istennel, az Atyával való közösségnek a végtelen békességéről és öröméről szólnak, vagy az erre való vágyakozásunkat. De valahogy mégis úgy van ez, amint Pál apostol a nyelveken szólásról ír, hogy aki nyelveken szól, az önmagát építi. Erre is szükség van, ez is jó, ez is Istentől való. De amikor belepillantunk Jézus és az Atya közösségébe, az imádságába, azt látjuk, hogy Jézus nem önmagát építi! Ha ezekre az imádságokra figyelünk, vagy ? ne féljünk kimondani ? ha kíváncsiak vagyunk arra, hogy milyen is lehetett, amikor ő, a Fiú beszélt az Atyával, azt látjuk, hogy ezek az imádságok tele vannak a világ gondjával! Nem úgy a világ gondjával, amiről Jézus szavai alapján szoktunk beszélni, hogy az a földi dolgok hajszája, hanem a világ iránti felelősség, az emberért való munkálkodás értelmében. És ez a gond, a világ gondja az Atya és a Fiú kapcsolatában a mai napig tart. Az örökkévalóságban is tart, és amíg a teremtett világ fennáll, tartani is fog. Erről tanúskodik a Szentírás újra és újra, és ez a mi biztonságunk, hogy munkaimádság hangzik, hogy programszerű beszélgetés zajlik az Atya és a Fiú között. Mert ettől igaz az, hogy veletek vagyok minden napon a világ végezetéig, ezért igaz az, hogy számíthatunk az Atya segítségére és ezért lehetséges az, hogy a mi nemzedékünkben is van lehetőség üdvösségre és hitre jutásra. De persze, ezért érvényes az is, hogy nem azt kéri Jézus, hogy az Atya vegyen ki minket a világból, hanem hogy őrizzen meg a gonosztól. Ám ezért érvényes az is, hogy meg is őriz!
Nem marad azonban így örökké, felcsillan egy másféle, egy általunk vágyott közösség is az Atyával és a Fiúval: ?Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt.? De ez a közösség a földi lét után, a földi lét végén lesz a hívőké.
A másik, az egész imádságot átszövő vonás, amit szeretnék kiemelni, amiről eddig hallottunk is, az Atya és a Fiú teljes egyetértése és egysége. Ezt éppen ezzel a szóval újra és újra megfogalmazza Jézus. De emellett többféle dologban is újra és újra kiderül, hogy nincs olyan, amiről Jézus az Atyával anélkül tudna beszélni, hogy ne derülne fény az Atyával való teljes egységére. Nincsen olyan dolog, amiről úgy tudna beszélni az Atyával, hogy az ne az Atya és ő elválaszthatatlan egységén alapulna! ?Dicsőítsd meg Fiadat, Fiad is megdicsőített téged; az az örök élet, hogy ismernek téged és akit elküldtél, a Jézus Krisztust?, engem! ?A tieid voltak és nekem adtad őket; a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik?. Nem is idézem tovább. Ebben az egységben egy végső valóság lepleződik le; ez nagyon filozofikusan hangzik, elmondom másképpen: olyan látásról van szó, ami az egész életet, az egész világot olyan kezekben tudja, ahol a legfelső fórumon nincs zavar, nincs feszültség, nincs konfliktus, nincs félreértés, nincs vita, nincs háborúság.
Az ember vallásos képzetei pedig sokszor éppen ezeknek égbe vetített mása. Nagyon leegyszerűsítve: a jó istenség és ellenpárja, a fenyegető istenség harcának lenyomata az ember és a világ sora. Vagy a legfőbb hatalom, ha egyedüli, magában hordja mind a kettőt. Annyira élt ez az elképzelés, hogy már a keresztyénség kezdete után nem sokkal Bibliát is megkísérelték így szétszakítani. Hogy tudniillik az Ószövetség istene egy gonosz világteremtő, úgynevezett demiurgosz, az Újszövetségé pedig a szeretetet és a megváltást Fiában végbe vivő Atya. Nekünk ez nagyon képtelen gondolatnak tűnik, de csak azért, mert éppen Jézus életműve és emiatt az imádság miatt természetes a számunkra, hogy Isten lényében biztonságos békességben és összetartozásban létezik nemcsak az Atya és a Fiú, hanem a teljes teremtettség, és mi is ebben a védelemben élünk. De éppen az emberi félelmek, amelyek szorongásaikat az égbe vetítik, mutatják, hogy milyen nagy dolog is ez a számunkra már magától értetődő valóság és igazság, hogy a legfelsőbb fórum nem veszélyes és kiszámíthatatlan, nem nyugtalanító, végtelen hatalmának ismerete nem fenyegetés, hanem ellenkezőleg! Bár a világ valóban ? és úgy tapasztaljuk, ahogy időben halad előre, egyre inkább ? sokszor és sok helyen gonosz, kiszámíthatatlan benne a holnap, és ha kiszámítható, akkor az elbizonytalanít, a világ megosztott és széthúzó, és semmi nincs a kezünkben, mégis, emögött a világ mögött egy megbízható, örökkévaló, változatlan és változhatatlan isteni egység, szeretetkapcsolat áll!
Testvéreim, belehallgattunk, sőt meg is hallgattuk Jézus imádságát, és ebben a belepillantásban mégis megláttuk azt, amit annyira vártunk, és ami nélkül tán csalódottak lennénk: valami nem evilágit, valami örökké megváltozhatatlant, valami örökre biztonságot, békét és nyugalmat adót: az Atya és a Fiú tökéletes egymásban-létét, egységét. Ezen nyugszik a programimádság, a munkaimádság, és ebben ér majd véget, jut célhoz. Ámen.

Imádkozzunk!
Urunk Jézus Krisztus, köszönjük, hogy akkor elmondott imádságodban mi is benne voltunk, mert azok vagyunk, akik a tanúk szavára hiszünk tebenned. Köszönjük, hogy ezzel nem maradtunk le semmiről, mert mi is megismertük az Atya új nevét, mert befogadhattuk minden igédet, és ugyanúgy elhihettük, hogy te Istentől jöttél. És nem maradtunk le semmiről abban sem, hogy mindenféle egység teveled, vágyott, átélt, remélt egység teveled ? a világért van. Így nem maradtunk le arról, hogy munkálkodjunk elődeinkkel és veled együtt. A reformáció kerek évfordulójához közeledve nem hallgathatunk arról a megtört egységről, amelyért úgy tűnik, tán hiába imádkoztál. Ez is titok előttünk, kérünk, bocsáss meg nekünk! De köszönjük és magasztalunk téged azért, hogy ez sem változtat azon az örök egységen, amely közted és az Atya között, sőt a mi befogadásunkban van. Erre az egységre állva imádkozunk most minden betegért, halálra készülőért, balesetek, társadalmi robbanások áldozataiért, éhezőkért, megkínzottakért, megalázottakért, a védtelenekért! De hálát adunk minden jóért is, amit a világ megosztottsága ellenére Lelked, erőd elvégzett és megadott, s megajándékozott minket is vele! Kérünk, hogy hallgasd meg imádságunkat, mert a te nevedben mondtuk el most! Ámen.

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter