Aki ismerte a szent írásokat, és Jézus ismerte, az a történelmet úgy ismerte, ahogyan azt Isten látja: minden külső esemény, sorsfordulat azzal függött össze, abból fakadt, hogy engedelmeskedett-e ez a nép Isten szavának vagy nem. Jézus gondolkodásában nyoma sincs annak, ami nekünk természetes, pedig valójában egy nagy hasadás, egy mesterséges hasadtság, hogy van a történelem önmagában, és perifériálisan, mint a vakbél a szervezetben, ott van a vallás is, az istenkérdés is. Ami a mi számunkra hosszú távon történelem, napi szinten pedig politika, az Jézusnál egyben van az istenkérdéssel, a hit kérdésével!

Sánta Ibolya
2024. március 24. virágvasárnap

Lekció: Jeremiás próféta könyve 6. rész 16-21. versei

Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk, amikor azt valljuk, hogy menny és föld Ura vagy, meg sem gondoljuk, hogy ez a maga teljességében mit jelent. Hálát adunk mindennapi gondviselésedért, mert ez is földön való uralmad jele: hálát adunk, hogy megtartottál, megsegítettél e mai napig. De kívánjuk látni azt is, ami éppoly fontos ma nekünk a háború árnyékában: hogy végső soron te döntesz, te vezetsz. Adj engedelmességet nekünk a Fiadban való életre! Téríts hozzád és hozzád térünk! Add Szentlelkedet, hogy erőt nyerjünk a szeretetre a mi népünk iránt, az imádságra érte, és az együttérzésre vele! Jézusért kérünk, hallgass meg! Ámen.

Textus: „Még abban az órában néhány farizeus ment oda hozzá, és így szóltak: Menj, távozz el innen, mert Heródes meg akar ölni. Ő ezt mondta nekik: Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ma és holnap ördögöket űzök ki, és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet. Viszont ma, holnap és a következő napon úton kell lennem, mert nem veszhet el próféta Jeruzsálemen kívül. Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint a kotlós a csibéit szárnyai alá, de nem akartátok! Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. De mondom nektek, nem láttok addig engem, míg el nem jön az az idő, amikor ezt mondjátok: Áldott, aki az ÚR nevében jön! – Amikor közelebb ért és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De mostmár el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak majd körülötted, körülzárnak és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.” (Lukács evangéliuma 13. rész 31-35. versei és 19. rész 41-45. versei)

Kedves Testvérek!
Két részletet hallottunk Lukács evangéliumából, két külön helyről, mégis a kettő nagyon hasonlít egymáshoz. Az egyiket ilyen címmel látták el: Jézus ítéletet mond Jeruzsálem felett. A másikat pedig ilyen címmel: Jézus siratja Jeruzsálemet. Az egyik sokkal korábban hangzik el, mint a másik: akkor, amikor Jézus elindul Jeruzsálem felé, arra az utolsó útra, amely majd a keresztre feszítéssel végződik. Nem tudjuk a pontos kronológiát rekonstruálni, de több hét is eltelhetett, amíg elhangzott a második, azon a napon, amikor bevonult Jeruzsálembe és ujjongva köszöntik őt. Azon a napon, amit virágvasárnapnak nevezünk, és amit ma ünneplünk. E nap történetéből ismerősebb maga a bevonulás, és ismerősebb a templom megtisztítása is. Ezért aztán ha Jézus most olvasott szavait halljuk, akkor talán a legtöbben hirtelen meg sem tudnánk mondani, honnan is való, mikor mondta őket. Pedig ez is éppen olyan fontos része, története, próféciája ennek a napnak, mint a bevonulás vagy a templomtisztítás, még ha ugyanazt ismétli is el Jézus, bár más szavakkal, amit néhány héttel korábban már elmondott.
Ezek a szavak mind a helyen annak a féltésnek, annak a gyásznak a szavai, amellyel Jézus mindvégig viszonyult, amelyet mindvégig hordozott magában Jeruzsálemmel kapcsolatban. Jeruzsálemmel, amely a szent város, az ország szíve a Sion hegyén. Ez a hegy az egész népet jelképezi, a város a hegy tetején az egész népet jelképezi, és a városon belül a templom, amelynek köveiről Jézus beszél, az egész népet jelképezi. Jeruzsálem siratásában Jézus az egész népe iránti mély szeretetről, és az elkerülhetetlen pusztulás keltette, szívig, velőkig ható fájdalomról vall. Hiszen gyászolt Jézus Keresztelő János halálhírét hallva is, Máté leírja, hogy ezt a hírt meghallva akart visszavonulni a pusztába. Gyászolt nemrég Lázár sírjánál, ehhez hasonlóan mély megindultsággal, sőt felzaklatva. Mert egy ember éppen olyan fontos neki, mint az egész nép – de az egész nép is éppen olyan fontos neki, mint egyetlen ember! Népe egésze éppen olyan fontos neki, mint prófétai útkészítője, vagy mint szeretett barátja. S az első történetnek ugyan jóval később, valamikor a 16. században azt a címet adták, hogy Jézus ítéletet mond Jeruzsálem fölött, a másodiknak pedig azt, hogy siratja Jeruzsálemet, mind a kettő erről a népe iránti magában hordozott, elkötelezett, és immár feloldhatatlan fájdalomról szól. Igen, Jeruzsálem megölte a prófétákat, történetileg is több próféta-gyilkosság kötődik ide, ezért a vád: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat”, de nemcsak a jeruzsálemiek ölték meg a prófétákat, nemcsak itt haltak meg, hanem más városokban is, az ország egész területén. Nem voltak népszerűek, sorsuk mindenütt hasonló volt. Ez ítéletet hordoz magában, amely, ahogy hallottuk kétszer is, elkerülhetetlen: elhagyottá lesz a házatok – mondja először Jézus, és másodszor még drasztikusabban fogalmaz: nem marad kő kövön. Nem azt mondja, hogy lerombolják házaitokat, amelyekben laktok, hanem arról beszél, hogy a házatok: a ti közös házatok, lelki otthonotok, az Isten lakhelye, a szent templom. Tehát mind a két esetben a templomról beszél. Az is borzasztó, amikor egyetlen ember veszíti el az otthonát, vagy egyetlen embernek rombolják le az otthonát, de az is, sőt még nagyobb – és ezt nehéz nekünk ma megértünk –, még inkább borzasztó, amikor egy közösség, egy nép a lelki otthonát veszíti el.
És mégis, amilyen komor színezetű az Isten küldötteinek kivégzéséről mondott szavak tónusa, és a szent templom elveszítéséről mondottak, ugyanolyan gyengéd, intenzív és kifejező erejű a város gyermekeire használt kép, tehát azokra használt kép, akik megkövezték a prófétákat, és akik majd Jézust is elítélik, meg akik miatt a templom el fog pusztulni. Ilyen gyöngéd és kifejező erejű képet mond róluk, a város gyermekeiről, lakóiról: „hányszor akartam összegyűjteni fiaidat, mint tyúk a csibéit. De ti nem akartátok!” Ezt a képet azoknak könnyebb a lelki szemeikkel látni, akik egyáltalán láttak már kotlóst, amint valamilyen veszélytől féltve hívja a kicsi, sárga pihés csibéket. Ebben az urbanizált világban most segítségül jön az, amit néha kárhoztatnak, és amit nem tudnak sokszor keresztények sem: hogy miért maradt meg a kiscsibe képe a húsvéti ünnepben: ti. azért, mert éppen úgy egy meszes rejtekbe van zárva születése előtt és azt kell feltörnie, ahogyan Krisztus is mészkősziklába sírba volt zárva és onnan kellett „kitörnie”, onnan lépett ki feltámadva. Mindenesetre legalább ilyen módon a kiscsibe képe mégis ismerős Jézus szavaiból.
Ebben a képben Jézus népének egész történetét foglalja össze. Mert amikor Jézus arról beszél, hogy hányszor akartam összehívni fiaidat, mint tyúk a csibéit, nem arról a pár alkalomról beszél, amikor már felnőttként, rabbiként, mesterként megfordult Jeruzsálemben, hanem arról beszél, hogy Isten századokon át hogyan hívta hitre, hűségre gyermekeit, a választott népet. (Csak zárójelben mondom, mert nem ez a fő vonal, de itt nem Isten nevében beszél, hanem mint Isten beszél, egyesszám első személyben: „Hányszor akartam összehívni gyermekeidet.”) Aki ismerte a szent írásokat, és Jézus ismerte, az a történelmet úgy ismerte, ahogyan azt Isten látja: minden külső esemény, sorsfordulat azzal függött össze, abból fakadt, hogy engedelmeskedett-e ez a nép Isten szavának vagy nem. Jézus gondolkodásában nyoma sincs annak, ami nekünk természetes, pedig valójában egy nagy hasadás, egy mesterséges hasadtság, hogy van a történelem önmagában, és perifériálisan, mint a vakbél a szervezetben, ott van a vallás is, az istenkérdés is. Ami a mi számunkra hosszú távon történelem, napi szinten pedig politika, az Jézusnál egyben van az istenkérdéssel, a hit kérdésével! Sőt, nála a történelem, az események hosszú láncolatú látása és a napi aktualitás sem válik külön, mint ma a mi számunkra, mert mindkettőt, a hosszútávot is és az aktualitást is Isten szemével, a hit mérlegén látja.
A történelemmel még mi is úgy vagyunk, hogy azt az istenkérdéssel, a hittel mégiscsak könnyebb vagy akár kényelmesebb együtt látni, összerakni, hiszen van egy távlatunk, s már senki nem él azok közül, akik szereplői voltak, így zavartalanul mondhatunk róluk véleményt. Azonban sokkal kockázatosabb és kényelmetlenebb aktuálisan kimondani valakiről, hogy – róka! Pedig, ahogyan hallottuk, az egész tyúk- és csibe-kép egy rókára megy vissza. Jézus saját prófétai sorsa és a város magatartása, a régi próféták sorsa és a város magatartása hasonló eseménysor, ezt a tyúk és csibéi kép foglalja össze. A róka pedig Heródes, a galileai fejedelem, akinek egész pályafutása, hasonlóan a mi rókáról alkotott képzeteinkhez, ravasz, manipulatív és véres húzások sorozata. De a róka megnevezéshez akkoriban egy olyan fontos jelentés is kapcsolódott, ami a mi számunkra nincs benne: tudniillik hogy a róka ugyan ravasz, de pont azért kényszerül erre, mert nincs saját tényleges ereje! Heródes, bábu vagy, a római hatalomtól függő bábfejedelem – ezt mondja a rókával Jézus. Ez történetileg is egyébként konkrétan így történt, így volt, és Jézus ezt ki is mondja a róka-minősítéssel.
Jézus ugyanúgy üzen a maga kora fejedelmének, ahogyan a régi próféták üzentek a maguk kora királyainak. Ebben az üzenetben még a régi prófétákat is felülmúlóan keményen minősít: róka vagy! Ez együtt hangzik el a maga Istentől kapott küldetésével: „harmadnapon bevégzem küldetésemet; lehetetlen, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el”. Heródesnek valószínűleg nem adták át ezt az üzenetet, vagy ha átadták volna is, nem sokat érthetett volna belőle, de számunkra itt nem is ő a fontos, hanem az, hogy Jézus hogyan látja a világot és a történelmet: hogy az ő látásában egybetartozik a hit, az ő útja, a százados eseménysorok és az aktuális konkrét helyzet. Nincsen semmilyen szétválasztás, mesterséges szétválasztás ezek között, ahogyan ezt ma olyan természetesnek gondoljuk, amikor történelem és politika megkülönböztetéséről beszélünk.
Éppen mivel nincs ez a szétválasztás, ezért siratja Jeruzsálemet! Ennél a második igerésznél, aminek ez is a címe, már közel van a városhoz. Az Olajfák hegye lejtőjéhez érkezett, ahonnan az egész városra rálát. Sokunk képzeletében úgy él ez a jeruzsálemi bevonulás, talán a szóhasználat, a ’bevonulás’ miatt, mintha ez a városban zajlana, de legalábbis a várost körülvevő védfalak egyik kapuján belépve. Ez azonban a leírások szerint minden valószínűség szerint nem így történt. Jézus kelet felől, az agglomeráció felől érkezett, több falun ment keresztül, így küldött el az egyik faluba a szamárért is, aztán a város felé tovább vezető zarándokúton köszöntik őt ágakkal és ruháikat leterítve a vele együtt érkező zarándokok. Innen érkezve ki sem lehetett volna kerülni a templomot, mert a templom, eltérően a későbbi keresztény szerkezetű, keresztény korban épült településekkel, nem a város közepén állt, hanem majdnem teljesen a város szélén, annak északkeleti sarkában. Aki belépett a városba, belépett a templomba is. S keveset mondunk, hogyha azt mondjuk, hogy az Olajfák lejtője kezdetén a látvány, ami fogadta Jézust, fenséges volt. Nem csak a természeti környezet, ahogyan erről az egyik zsoltár is olyan szépen mondja, hogy „Jeruzsálemet hegyek veszik körül, népét pedig az Úr karolja át”, hanem az úgynevezett épített környezet is fenséges, kiemelkedően a templommal. Csakhogy érzékeljük az arányokat: a templomtól nyugatra épült, úgynevezett királyok csarnoka háromhajós épület, amelynek a középső része, kétszer negyven oszlop, körülbelül olyan magas volt, mint a mi templomtornyunk. És ennél is magasabb volt a szorosan vett templomépület maga. Csak a bejárati ajtaja 20 méter magas lehetett körülbelül, talán mint a mi templomunk mennyezete. Ez a mi templomunk, amiért olyan hálásak vagyunk, és amiben annyira tudunk gyönyörködni, ott egy törékeny kis melléképület lenne. A jeruzsálemi templomnak a szűkebben vett épületegyüttese hatalmas, akár 12 méter hosszú, egy tömbből álló kövekre épült. Ezek 100 tonnánál is súlyosabbak lehettek. Ezekre a kövekre rálátva, erre a látványra rálátva mondja Jézus, hogy kő kövön nem marad! Persze beleérti az oszlopcsarnokokat is, a szentély égbenyúló épületeinek köveit is. Tehát Jézus szavait hallva ne 25x12x7-es régi kisméretű téglákra gondoljunk, és ne is mondjuk egy 60 cm-es Ytong falazótéglára, hanem olyan kövek jelenjenek meg a lelki szemeink előtt, amelyek közül némelyikbe a mi kis beszélgetőszobánk kétszer is belefér.
Ezekre a monumentális kövekre lát rá Jézus, és mégis siratja a várost: mert az, hogy ’népét az Úr karolja át’, immár nem védelmet, hanem ítéletet jelent! Persze Jézus nem a köveket magukat siratja, bár én nem tudom elképzelni, hogy önmagukban ne értékelte volna őket, de a kövek említése csak az ítélet, a történelmi csapás brutális nagyságát szemlélteti: akkora ítélet jön a népre, amely teljesen megsemmisíti az életterüket! Az egész addigi életlehetőségüket, gyakorlatukat. Tudjuk, hogy kb. 40 év múlva beteljesedett ez a prófécia, és a város a nyugati támfal egy rövid szakaszát kivéve, persze az eredeti mérethez képest rövid szakaszát kivéve, teljesen megsemmisült. A siratás annak az egyszerre történelmi és egyben üdvtörténeti helyzetnek szól, hogy a nép nem ismerte föl a békességre vezető utat. Nem ismerte fel Jézusban az Isten küldöttét, azt a Messiást, aki békességet teremteni jött Isten és az ember között, és akit ha fölismer, elkerülhette volna a történelmi pusztulást. Így azonban mi vár erre a városra? „Ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, mindenfelől szorongatnak, földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak.” Ez a siratás így a maga nyersességében a mi fülünk számára azt mutatja, hogy mit jelentett Jézus számára a népe. Pontosabban és elsősorban éppen a népe hitetlen, tőle elforduló része! Nem úgy voltak persze hitetlenek, mint ma, hogy ateisták lettek volna, hanem többé-kevésbé vagy éppen fanatikusan, mint a farizeusok, tisztelték Istenüket, hiszen aznap is ment a templomi nagyüzem. De éppen ezek után a sirató szavak után lép be Jézus az egyik külső oszlopcsarnokba, hogy a prófétai szavak után prófétai tettként és jelként kiűzze azokat, akik ezen a hitgyakorlaton nyerészkedtek. Itt elsősorban őket siratja, az ő sorsukat, akik vallásosak voltak, de őt, a Megváltót elutasították!
Pedig mondhatta volna azt is, hogy volt már ítélet, a babiloni fogság, túl lesznek rajta, régen is túl voltak rajta, csak azok a fontosak, akik bennem hisznek! Akiket szegényeket szintén elér majd az ítélet, de nekik megmondom, mit tegyenek. Két fejezettel később olvassuk: „Amikor látjátok, hogy Jeruzsálemet hadseregek kerítik be, akkor tudjátok meg, hogy elközelített annak pusztulása. Akkor akik Júdeában vannak, meneküljenek a hegyekbe, és akik a városban vannak, Jeruzsálemben, költözzenek ki onnan, akik pedig vidéken vannak, ne menjenek be oda”. Mondhatta volna Jézus azt is, hogy ez a fontos, hogy mi lesz azokkal, akik bennem hisznek! A keresztények Jeruzsálem ostromakor, pusztulásakor pont eszerint is cselekedtek.
Ám ha ők, bár az ítélet szele elérte őket, de mégis megmenekültek, akkor még világosabb, hogy itt Jézus a népének, nemzetének elsősorban azt a részét siratja, amely nem tartozik a gyülekezetéhez! Népéhez tartozik, de gyülekezetéhez nem. Ennek a fordítottja ma, most aktuálisabb: gyülekezetéhez nem tartozik, de népéhez igen. Nagyon fontos itt, hogy Jézus nem általában a hitetlen embert siratja bennük, hanem konkrétan azokat, akik a népéhez, nemzetéhez tartoztak, de őhozzá nem! Jézus számára egy pillanatra se olvad fel, vagy tűnik el a népe közösségének a határa valami egyetemes megváltásban, emberszeretetben, létezésben. De más népek határai sem! Az egyetemes misszióban így beszél: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet”, és nem azt mondja, hogy minden embert; az egyetemes ítéletben azt mondja, a Bíró elé állítanak majd minden népet, és nem azt, hogy minden embert. Az ember életének ez a kategóriája nem tűnik el, ha keresztény, akkor sem! Ez arra a jó lelkiismeretre tanít minket, ami régebben magától értetődő volt, de ma valahogy mind a keresztény, mind a világi gondolkodásban erodálódik és megkérdőjeleződik: hogy a néphez, amelybe születtünk, hűnek lenni, sorsáért aggódni, ha úgy fordul, gyászolni, és jövőbeli útját Istenhez, sőt elsősorban Krisztushoz való viszonyában látni, nem hittagadást jelent, nem Jézus személyének, egyetemes küldetésének, tanításának, szívének megtagadását jelenti, hanem éppen a követését! A néphez, amelybe születtünk, hűnek lenni, érte aggódni, imádkozni, jövőjét Krisztushoz kötve látni az ő nyomdokaiban járást, az ő követését jelenti. Ezt egy március 15-ikéhez nem is olyan távoli napon érdemes megszívlelnünk.
Úgy foglalnám össze, ahogyan Dominak egy rövid sms-ben megírtam a lényeget, hogy a mai énekeket kiválaszthassa. Jézus gyászában és siratásában nincs elválasztva a hit és népsors, nincs elválasztva a távlati vagy aktuális történelem, nincs különbség téve a hívők és a hitetlenek között az előbbiek javára, nincs elválasztás népi és gyülekezeti hovatartozás között. Ezt ő éppen a ’nagy’ napok, a nagyhét kezdetén helyezi a szívére tanítványainak, hallgatóinak. Mindenkori tanítványainak, mindenkori hallgatóinak. Ámen.