Kényeztetett gyermek

Egyszer magam láttam, hogy megy ez. Egy könyvtár folyosóján egy hölgy kézitáskája leesett a földre, és szétrepült belőle minden. Nos, azóta tudom, hogy mennyi minden elfér egy női táskában! Eltartott egy ideig összegyűjteni, amit ott szétszóródott. Egybe-gyűjtöttük oda, ahova valók voltak.

dr. Szabó István
2020. július 26.

Lekció: Mózes ötödik könyve 32. fejezet 1-12. verse

Imádkozzunk: Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy a régi énekkel, Mózes szavával emlékeztetsz örökkévaló szeretetedre. Ahogyan egykor hordoztad a pusztában népedet, akiket megőriztél, megtartottál, ígéretedbe bevezettél s minden jóval megáldottál, az atyák, a próféták, az evangélisták szava által minket is emlékeztetsz erre a te csodálatos hűségedre. Hűséges Isten vagy! Magasztalunk és dicsőítünk. Kőszikla vagy és erősség, megtartás, oltalom és menedék. Magasztalunk, mert nemcsak a régiek emlékét tudjuk fölidézni, hanem a magunk életét is. És nem tudjuk felsorolni sok-sok áldásodat és erőidet. Add, hogy ne legyünk hűtlen gyermekek, ellened és önmagunk ellen lázadók, ne engedd hogy önsorsrontók legyünk, veszedelembe és halálba rohanók, hanem állíts meg, késztess alázatra, bűnbánatra, töredelemre, mert nálad bőséges a kegyelem. Újíts meg gyermekségünkben Szent Lelked hatalmával, Igéd világosságával. Igéd után szomjúhozunk, kérünk, elégíts meg bennünket. Sok nehéz kérdésre keresünk választ, kérünk, Igéddel világosíts meg bennünket. Bátortalanok vagyunk, kérünk, Igéddel buzdíts. Jézus Krisztusért, akit szabadítóul küldtél, és aki által tökéletes váltságot szereztél számunkra, kérünk, hallgasd meg imádságunkat. Ámen.

Textus: “Hányszor akartam egybegyűjteni gyermekeidet, mint a kotlós a kiscsibéket szárnya alá, de te nem akartad!” (Máté evangéliuma 23. rész 37. verse)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az evangélisták feljegyzése szerint kétszer olvassuk Jézusnak ezt a szavát. Vannak, akik szomorú felkiáltásként értelmezik, mások prófétai vádként, megint mások, mint a bekövetkezendő ítélet bevezetését. Olvassuk tehát Máté evangéliumában, a történet szerint Jézus virágvasárnapi bevonulása és nagycsütörtök éjszakai elfogása, elítéltetése, nagypénteki halála és húsvéti feltámadása között, hely szerint Jeruzsálemben, a szent helyen. És olvassuk Lukács evangéliumában is, hely szerint Galileában, a történet szerint, mikor már Jézus készült Jeruzsálembe indulni, és a Jeruzsálemből érkezett farizeusok úgymond barátilag figyelmeztették, hogy Heródes keresteti őt, inkább vonuljon vissza. Ekkor mondja Jézus: “Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a kotlós a csibéit a szárnya alá, de te nem akartad!” (Lk 13,34)
Egybegyűjtés. Erős szó ez, sokszor találkozunk vele a Bibliában, s mindig valami mozgalmasság, valami akarat, elrendelés, nagy ügy áll mögötte. A pusztai vándorláskor Mózes egybegyűjtötte az egész tábort, és előttük rendelte el, hogy miképpen épüljön meg a szent sátor (2Móz 35). Sámuel könyvében arról olvasunk, hogy ellenség támadt Isten népére, és a király elrendelte, hogy gyűjtsék egybe a hadra fogható népet (1Sám 28,4). De ezt olvassuk a Jelenések könyvében is, a végső nagy harcról, amikor Isten egybegyűjti seregeit Góg és Magóg ellen (Jel 20,8). Illés próféta idején az egész népet, a papokat és a prófétákat is egybegyűjtötték egy-egy istenítéletre (1Kir 18). Mikor akadozott a templomépítés, Nehémiás egybegyűjtötte a nép véneit, hogy elhárítsák az akadályokat (Neh 7). Ezékiel próféta egyik ítéletes jövendölésében mondja, hogy Izrael ellen egybegyűjtetnek majd ellenségei (Ez 16).
De igen gyakran az egybegyűjtés a helyreállítást fejezi ki. Éppen Ezékiel próféta szól erről sokat: Isten egybegyűjti majd a szétszórt népet. De százötven évvel korábban már Ézsaiás vigasztalásaiban is elhangzik, ezt mondja az Úr: “egy rövid szempillantásig elhagytalak, de nagy irgalmassággal egybegyűjtelek.” ( Ézs 54,7) Azt pedig Mikeás próféta mondja el szép képekkel, hogy mit is jelent ez az egybegyűjtés: a maradék egybegyűjtése ez: “Mindenestől egybegyűjtelek, összetakarítom Izrael maradékát.” (Mik 2,12) Egyszer magam láttam, hogy megy ez. Egy könyvtár folyosóján egy hölgy kézitáskája leesett a földre, és szétrepült belőle minden. Nos, azóta tudom, hogy mennyi minden elfér egy női táskában! Eltartott egy ideig összegyűjteni, amit ott szétszóródott. Egybe-gyűjtöttük oda, ahova valók voltak. Igen, az egybegyűjtésben az is benne van, hogy egy megadott helyre összegyűjteni. A népgyűlést, a tábort, a sereget, a népítéletet, a tanácskozást és a maradékot, mind-mind egy helyre. Mikeás próféta szép képeket is mond: Isten egybegyűjti a szétszéledt nyájat, vagy egybegyűjti a kévét. (Mik 2,12; 4,12) Erős szó ez, akaratot, mozdulatot, történetet fejez ki.
De még ennél is különlegesebb képet mond Jézus: “Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a kotlós a csibéit szárnya alá…” Másnap reggelig beszélhetnék arról, amit gyerekkoromban láttam otthon a hátsó udvaron, ahol az aprójószágot tartottuk. Már kiköltek a csibék, és tyúkanyó körül harminc-negyven kiscsibe totyogott. Egyszer aztán a kotlós kiadott egy különös hangot, mire az összes kiscsibe a kotlós szárnya alá húzódott. Hogyan fért el ott annyi, nem tudom, de elfértek. A felnőttek látva, hogy nem értem a jelenetet, felmutattak az égre, ahol egy héja keringett a fejünk fölött. A kotlós tehát nemcsak terelgette a csibéit, hanem őrszolgálatot is ellátott. Ha veszedelem közelgett, riadóval a szárnya alá gyűjtötte a csibéit. Ezt a képet idézi föl Jézus. Hányszor akartalak egybegyűjteni a szárnyam alá, védelmet biztosítani a bekövetkező veszedelem elől, de te nem akartad…
Ez a nem-akarás sokféle formában mutatkozik meg itt az evangélium huszonharmadik részében. A megelőző szakaszban ugyanis jajszavakat (riadójeleket) hallunk. Nyolcszor mondja itt Jézus: “Jaj nektek!” Jaj nektek, vakok világtalan vezetői, képmutatók. A nyolc jaj mindegyike indoklást is tartalmaz, és ezekben mutatkozik meg ennek a nem-akarásnak a tartalma. De itt nem gyermekes makacskodásról van szó. Éppen a múlt héten láttam efféle küzdelmet. Egy édesapa erősen magához szorítva vitt egy négy-ötévesforma gyereket az orvosi rendelőbe. A gyerek már itt a Böszörményi út sarkán rákezdett az üvöltésre. Aki ilyet nem látott, idézze föl a saját gyerek-magát. A gyerek rúgkapált, tombolt, de hiába, menni kellett a doktorhoz. Itt azonban másról van szó, a nemet-mondás révült igézetéről, arról hogy a nem-akarást az ember szent akarások mögé rejti (ahogy a puritán teológus, Jonathan Edwards mondja). Ezek a jaj-ok vallásos történeteket siratnak el. Most olvassak mindegyikből egy-egy szót, előre bocsátva, hogy ezek itt nem a régi álságok leleplezései csupán, ezek mindenkori történetek. Azt mondja Jézus:
“Jaj nektek, mert a mennyek országát bezárjátok!” Ez fontos, meg kell védeni a szentséget a méltatlanok előtt. Jó erősen, retesszel, kalodával, lakattal, lánccal. De ti nem azért zárjátok be, hogy megoltalmazzátok a szent ügyet, hanem ti sem mentek be. Ezért akik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be. Odaálltok az Isten országa ajtajához, mintha hivatott őrei lennétek, és még az előszobába sem engeditek be azokat, akiknek a szívét megérintette Isten hívása, akikben sóvárgás támadt Isten szent valósága után.
“Jaj nektek” – folytatja Jézus – “hosszan imádkoztok!” Ez miért méltó a jajra? Mert “közben felemésztitek az özvegyek házát.” Tehát csak színből imádkoztok, a buzgó és törvénytartó ember látszatát keltve. Az egyik oldalon gyalázat, törvénytiprás van, hiszen Mózes törvénye a jövevényt, az árvát, az özvegyet egészen kiemelt és különleges módon védte. Ma ezt így mondanánk: a törvény pozitív diszkriminációt rendelt el. Ez volt a főtörvény. De ti fölemésztitek az özvegyek házát, akiknek nincsen senkijük, nincsen oltalmuk, nincsen védelmük. Aztán hosszan imádkoztok – vagy közben is? – színből, látszatból; törvénytartó, vallásos ember látszatját keltve. Hosszabban imádkoztok, mint amilyen gyors mozdulattal eloroztatok valamit. Hosszabban ájtatoskodtok, mint amilyen hamar kilöktetek valakit egyetlen biztonságából.
Jaj, mert megkerülitek a Földet, körbeutaztok minden kontinenst, hogy csak egyetlen egy pogányt is megtérítsetek, vagyis prozelitát csináljatok belőle, Mózes hitére térítsétek és Izrael közösségéhez kapcsoljátok! Az egész világot följárjátok egyért. Micsoda misszió ez! Ó, ha a Magyarországi Református Egyháznak lenne annyi ereje, nem tengert, szárazföldet, kontinenseket följárni, hanem csak a szomszéd faluba elmenni, valakit igaz hitre téríteni, hát én örömtüzeket gyújtanék. Micsoda lehetőség! Micsoda misszió! Micsoda munka! Ti pedig – mondja Jézus – az egész világot bejárjátok, missziói stratégiákat alkottok, anyagiakat mozgósítotok, diplomata útlevelet szereztek a misszionáriusoknak, hogy egyet megtérítsetek, de csak a gyehenna fiává teszitek – mert ezekre a jajokra hívjátok el.
“Jaj nektek, mert azt mondjátok, ha valaki a templomra esküszik, semmi az, de ha valaki a templom aranyára esküszik, az tartozik.” Én most ezt a szót magyarázom: mert azt mondjátok… Így is lehet fordítani: mert úgy érveltek, mert így magyarázzátok a törvényt. Mert elcsavarjátok törvényt. Határozatokat, zsinati végzéseket hoztok semmiségekről, de főleg a pénzről. Számtalan egyházjogászt fogadtok föl, akik ügyesen levezetik a dolgot. Rabulisztika, szőrszálhasogatás, törvénycsavarás mindig volt. Hogyan is? Semmi sem köti azt, aki a templomra esküszik, de aki a templom aranyára esküdött, az fizessen!
“Jaj nektek, tizedet adtok mentából, kaporból, köményből!” Ezzel akarjátok kiszúrni Isten szemét. Az igazsággal, a méltányossággal nem törődtök.
“Jaj nektek, mert megtisztítjátok a poharak és tálak a külsejét!” Minden csillog-villog! De sok lelki szidol van mifelénk! Fényezitek a látszatot, de belül rakva vagytok ragadománnyal és mértéktelenséggel. Lehet ez egy élet metaforája is: csillogó, villogó, ragyogó, tündöklő emberek, akik csodálatosak, kirakatba lehet tenni őket, lefotózni magazinok címlapjára, megy utánuk a világ, még irigykedünk is rájuk. És belül? Mocskos élet. Belül? Gyalázatos magatartás. Belül? Iszonyat.
“Jaj nektek, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz.” Ezek szépségesek, mint a templom. Ezt a szót más helyen úgy fordítjuk, hogy: dicsőségesen szép, fenséges. Amikor a tanítványok Jeruzsálemben csodálták a templomot ezt a szépséget bámulták meg. Az álluk leesett, hogy lehet ilyen szépet építeni?! De belül holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak rakva. Csontok és undokság és halál.
“Jaj nektek, mert emlékművet állítotok a prófétáknak”, a régi nagy szenteknek, az igazaknak, a mártíroknak, Isten küldötteinek, és rendre koszorúztok is. “És ezt mondjátok: ha atyáink korában éltünk volna, mi nem lettünk volna bűntársak abban, hogy megölték a prófétákat.” Magamra szoktam mondani: ha én lettem volna a hadvezér a mohácsi csatában, biztos megnyerjük a törökök ellen. Nos, ha kortársa lettem volna az atyáknak, nem hullott volna ártatlan vér, nem verték volna be a próféták száját, de legalábbis nem lettem volna részes meggyilkolásukban. Csakhogy – folytatja Jézus – éppen ezzel valljátok be, hogy örökösei vagytok atyáitoknak. Hogy mondja Jézus? Ékesítitek a próféták síremlékeit… Itt jól ismert görög szó áll: kozmetikáztok. Vagyis szebbre festjük a valóságot, mint amilyen. Milyen gyönyörűek azok a prófétasírok! De ezzel csak szépítgetitek a dolgot.
A jajszavak mindegyike a vallásos igyekezet (a szent akarás) mögé elrejtett nem-akarást leplezi le. Hányszor akartalak egybegyűjteni, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit a veszedelem, a baj elől, de te nem akartad – kiált Jézus. A kotlós azért ad jelet, mert közeleg a veszedelem. Isten prófétát küld. S azért kell figyelmeztető szót mondani, azért kell a prófétáknak mennydörögni, azért kell azokat a különös szavakat mondani és nekünk olvasni Isten Igéjében, mert magunktól fel sem fogjuk, be sem látjuk, hogy veszélyben vagyunk. Ragyogó napsütésben és békében élünk? Igen-igen. De vajon hamisan riadóztat minket Isten? Ne legyünk restek elfogadni Isten megmentő szándékát! Akarnunk kellene hozzá menekülni. Akarnunk kellene Isten szárnya alá, Isten oltalmába húzódni. Lám, már kiterjesztette szárnyát. Lám, milyen oktondi az a kérdés, amit a tanítványok kérdeztek Jézustól még Galileában: “Uram, vajon csak kevesen üdvözülnek?” (Lk 13,22) Csak kevesen menekülnek meg? Kevesen mennek be az Isten országába? Jézus nem is válaszol rá, hanem kiterjeszti szárnyát. “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugosztlak titeket.” (Mt 11,28) Mózes szép énekében (5Móz 32) egy másfajta képpel, ott éppen a sas képével – de az is kotlós –, azt hallottuk: Isten a szárnyain hordozta, oltalmazta övéit. “Kérdezd meg atyádat és megjelenti néked, a te véneidet és megmondják néked!” – buzdít, hiszen így volt ez mindig. Kérdezzük meg mi is az atyákat, de saját magunkat is, és álljunk oda Jézus szavának a tükre elé: hányszor akarta, és te hányszor nem akartad?!
A teológusok roppant vitákat tudnak folytatni a szabad akaratról. Nemrégiben egy régi tanítványom keresett meg, hogy érdekelni kezdte a szabad akarat kérdése, ajánljak neki könyveket. Leginkább az foglalkoztatja, hogy mikor keletkezett először ez a kérdés, mikor kezdtek el vitatkozni legelőször. Annyit feleltem: Mózes első könyve harmadik fejezet. A Paradicsomkert óta tart a vita, az ördög kérdésével kezdődött: “Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” (1Móz 3,1) Isten akarja, hogy megmaradjunk nála és vele, az ember nem akarja. Mondhatnám némi szkepszissel is: ugyan mit vitatkozunk azon, mi teológusok, filozófusok, okos emberek, írók, költők, művészek, gondolkodók, mindenki, hogy van-e szabad akarat vagy nincsen? Isten Igéje nem beszél szabad akaratról, de szabad nem-akaratról beszél! Te nem akartad – mondja Jézus. Hányszor akarta ő, és te nem akartad! És akiket Isten figyelmeztetésül elküldött, azokat durva erőszak fogadja, szájonverés, nyelvkitépés, megverettetés, kihajíttatás, meggyilkolás, megkövezés. A nem-akarat nem annyi, hogy nem csinálok semmit, hanem erős törekvés érvényre juttatni azt, hogy nem akarom. Jézus nyolc jajszót mond itt arról, hogy mit jelent ez.
És végül még szólni kell arról is, ami szónokias kérdésnek tűnik: hányszor? Hányszor akartalak…? Említettem már, hogy sokféleképpen értelmezik ezt a tudósok és a prédikátorok: méltatlankodás, prófétai szó, az ítélet bevezetése. Hadd kapcsoljak ezekhez még egy gondolatot. “Hányszor akartalak” – ez fölidézi bennünk Péter kérdését a megbocsátásról (Mt 18): hányszor történhet meg, hogy atyámfia vétkezik ellenem, és én megbocsátok neki? Hányszor kell megbocsátanom? Hétszer? Erre azt feleli Jézus: hetvenszer hétszer is. Hányszor? Azért emelem ezt ki, mert az evangéliumban ez a görög szó csak itt, ennél a siratónál és Péter kérdésénél fordul elő. Egészen speciális kérdés. Hány esetben? Hány alkalommal? A kérdés mennyiségre vonatkozik. Jézus válasza felrobbantja ez, mert a felelete szerint újra és mindig meg kell bocsátani. Mert Isten újra és mindig jön, és meg akar menteni. Az imént énekeltük a 78. zsoltárt, ebben így panaszkodik Isten az ő népére: “Hányszor keserítettetek meg a pusztában makacsságotokkal.” (Zsolt 78,40) És hogyan panaszkodik Illés, mikor azért imádkozott, hadd haljon meg? “Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért; mert elhagyták a te szövetségedet az Izráel fiai, a te oltáraidat lerontották, és a te prófétáidat fegyverrel megölték, és csak én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek.” (1Kir 19,10) Már csak én akarom az Isten igazságát, és senki nem akarja.
Ám Jézus leleplező jaj-szavai és panasza mögött meghúzódik még valami. Nagypéntek előtt mondja ezeket, de még inkább így mondom: a feltámadása előtt. Isten nagy győzelme előtt áll, és ennek a győzelemnek a mélyén ott reljik Jeremiás próféta szép jövendölése a szívünkbe írt törvényről (Jer 31), ahol arról az isteni ígéretről szól, hogy eljön az az idő, amikor nem kell senkinek a másikat arra kényszeríteni, hogy Isten útján járjon, nem kell kényszerakaratot bevezetni, ahogy a gyerekeinket kényszerítjük, mert nem tanítja apa a fiát, felebarát felebarátját az Isten útjára, mert Isten a szívünkbe írja be törvényét, nem kőtáblákra, hanem a szív hústábláira. Ez az üdvösség ígérete. Ez a tökéletes békekorszak ígérete. A szívünkbe van beírva a törvény. Ezt az ígéretet megelőzően mondja a prófétával Isten: “Kényeztetett gyermek ő, valahányszor népem ellen szóltam – panaszt hoztam fel ellene, megvádoltam, megfenyegettem hűtlensége, Istentől való elhanyatlása, árulása miatt – újra megemlékeztem róla, megkönyörültem rajta (Jer 31,20). Megemlékeztem róla. És újra a kegyelembe fogadtam. Megkönyörültem rajta. Visszatértem hozzá. Hogy mondja Ézsaiásnál? “Búsulásom felbuzdultában elrejtém orcámat egy pillantásig előled, és örök irgalmassággal könyörülök rajtad; ezt mondja megváltó Urad.” (Ézs 54,8). Valahányszor ellene szóltam, újra megemlékeztem róla, mert kényeztetett gyermek ő. Olyan az én népem, mint a kényeztetett gyermek. A latinok így fordították: puer delictus, így tudták a legjobban fordítani. Én így fordítanám: egyke. És igen, itt a héberben valóban egyke szó (hapax legomenon), egyedül csak itt olvassuk ezt a szót a Szentírásban.
Testvérek, kényeztetett gyermekek vagyunk mi mindannyian! Ha tárgyszerű ítéletet alkotnak rólunk, el lehet mondani rólunk is mindent, amit egy kényeztetett gyermekről el lehet mondani. Mindent megkap és mindig megkapja. És mindig elrendeznek körülötte mindent. Neki úgymond mindent lehet. Apukája, anyukája szeme fénye. S ha egyke, akkor még a nagypapának, nagymamának is a szeme fénye, kis egykéje, nincs belőle több. Elkényeztetett gyermekek vagyunk. Most pedig Jézus szava nyomán ezt halljuk: Jeruzsálem, Jeruzsálem, te aki megölöd a prófétákat és megkövezed, akik hozzád küldettek, hányszor akartalak egybegyűjteni, mint a kotlós a csibéit a szárnya alá, és te nem akartad! Hát akarjátok! Magamnak is mondom, elkényeztetett gyermekek, Isten szemefényei, ha halljátok a szót, ha Isten szólít nem látott és nem sejtett veszedelem közepette, meneküljetek szárnyai alá, immár kiterjesztette szárnyait, hogy megoltalmazzon – nem is egyszer, nem is sokszor! Hányszor is? Örökre a kereszten! Térjünk hozzá, legyünk valósággal megmentett gyermekei, és éljünk hálás életet nagy neve dicsőségére. Ámen.

Imádkozzunk: Szárnyaid árnyékában van minden oltalmunk, Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy nem szűnsz meg hívogatni, bár mi Tőled elhajoltunk, igazságodat megtagadtuk, szent életrended ellen föllázadtunk, és csúfot űzünk a szent és tiszta életből. Életünk csak a látszatja annak, amilyennek valójában lennünk kellene. Köszönjük, hogy megérthettük a megkegyelmezés nagy titkát, melyet Krisztusban végleg bepecsételtél és visszavonhatatlanná tettél, mert megbánhatatlanok a Te ígéreteid és a Te hívásod. Add, hogy tiszta élettel legyünk Krisztus hűséges követői. Könyörgünk a keresőkért, a gyengékért, özvegyekért, árvákért, jogfosztottakért, menekültekért. Könyörgünk az igazságra vágyakozókért. Kérünk, légy vigasztalója a gyászolóknak, erősítője a gyengéknek, gyógyítója a betegeknek. Oltalmazz járvány idején bajtól, veszedelemtől, hárítsd el felőlünk a rosszat és szabadíts meg a halál torkából, hogy neved dicsőségére élhessünk! Krisztusért, áldott kezesünkért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen.