Istentől jött bölcsesség

A tudás hatalom, nem maradhatunk le a népek versengésében, sőt, ha jó az oktatási rendszerünk, elmondhatjuk, hogy egy nép se különb nálunk. Mi is tudunk annyit, mint mások, nekünk is van hatalmunk, mint másoknak. És az egyes ember is így van ezzel. És azt is látjuk, a leginkább azt, hogy a hatalom még nem boldogság.

Bogárdi Szabó István
2022. június 5. pünkösd

Lekció: Apostolok Cselekedetei 2. rész 1-11. versei

Textus: “Az ezüstnek bizony van honnét ered; és az aranynak helye, hol tisztítják. A vasat a porból veszik; és kőből ércet olvasztanak. Véget vet az ember a sötétségnek; és egész végig átkutatja a homályban és halálárnyékában levő követ. Lakott földről aknába tör, mint akit cserbenhagyott a lába, lóg; halandótól távol himbálódzik. Az ember a kovába nyújtja kezét; gyökerükből feldúlja a hegyeket. A sziklákba tárnákat hasít; és minden drágaságot meglát a szeme. Folyók szivárgását elköti; és ami rejtve van, világosságrajön.
De a bölcsesség merre található; és hol van az értelem lakhelye? Halandó nem ismeri annak becsét; és nem található az élők földjén. Hullámár azt mondja: Bennem nincs; és tenger azt mondja: Nálam nincs. Nem lehet érte finom aranyat adni; és nem lehet árába ezüstöt lemérni. Honnét jön tehát a bölcsesség; és hol van az értelem lakhelye? Mert el van rejtve, minden élő szeme előtt; (az ég madara elől is el van takarva, a pokol és halál azt mondják: Füllel hallottuk hírét.
Isten ismeri annak útját; és ő ismeri lakhelyét. Mert ő áttekinti a föld széleit; látja mi van az egész ég alatt. Amint a szél súlyát megmérte; és a vizeket mértékre vette, mikor az esőnek törvényt csinált; és utat a dörgő villámoknak, akkor látta és vette azt számba; megállapította és ki is kutatta azt, és azt mondta az embernek: íme az Úr félelme a bölcsesség; és a gonosztól eltávozni az értelem.”
(Jób könyve 28. rész)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Pünkösd története során olvasunk arról, hogy miképpen alakult meg az első keresztény gyülekezet és miféle dolgok történtek közöttük és általuk. Ők azok, akik Jézus Krisztus nevét vallják, Krisztus útján járnak, Krisztusig mindhalálig ragaszkodnak. Egy megrendítő elbeszélés mondja el, hogy mikor István diakónust el akarták hallgattatni, hogy ne hirdesse Krisztus szabadításának jó hírét, akkor István védekezésére a vádlói nem tudtak semmit sem szólni, „nem tudtak szembe szállni a bölcsességnek és a Léleknek, mely által szólt” (ApCsel 6,10). Bölcsesség és Lélek. Erre a mondatra még vissza fogunk térni. Mi most Jób könyvét olvassuk a gyülekezetben, és ahogy feltárul előttünk ennek a nagy szenvedőnek a története, folyton idézzük Jakab apostolt, aki Jóbot állítja elénk példaképül, hogy amikor különféle kísértések, szenvedések, gyötrelmek sújtanak, az ő állhatatossága és hűségének végső célja legyen előttünk. Jób a hosszútűréséért elnyerte Isten áldását (Jakab 5,11). Ahogy olvastuk Jób történetét, láttuk az őt ért csapásokat, melyek rázúdultak; aztán láttuk, amint jöttek vigasztalására a barátai, akik előbb vitapartnerek, később vitafelek, végül pedig ellenfelek, sőt ellenségek lettek. És sokszor fölkiáltottunk: de jó lenne, ha már vége lenne ennek a hosszú históriának! Ahogy egy gyülekezeti tagunk mondta, mikor elkezdtük Jób könyvét olvasni: az lenne jó, ha rögtön a végével kezdenénk! Mert nagyon szép a Jób könyvének vége. De Isten megtanít, hogy nekünk is szüntelen, azaz türelmesen kell keresnünk a bölcsességet. Tudom, sokszor szerettünk volna szinte belekiabálni Jób barátainak a fülébe: bölcsességet, bölcsességet, miről beszéltek ti? Ha össze-vissza beszéltek, és nem tudtok értelmes szót szólni, akkor nem tudjátok megvigasztalni a barátotokat! Hát bölcsességet! De ezt magunknak is kívánnunk kell. Bizony, jó lenne, ha a mi életünkbe is belekiabálna időnként valaki valami bölcsességet. Például, nagy bölcsesség kellene, amikor beleállunk az életünk mókuskerekébe, s szinte nem hallunk semmit, csak ahogy kopog a talpunk alatt az a kerék, ahogy hajszolódunk, és mindegyre csak a magunk igaza zakatol a fejünkben. Nos, pünkösdkor, ahogy Pál apostol mondja a Római levélben, Isten kitöltötte az ő szerelmét a mi szívünkben, és Isten Szent Lelke azt kiáltja nekünk, hogy van bölcsesség! (Róma 5,5) Hát ragadd meg ezt a bölcsességet! Lám, Jób is ezt kérte a barátaitól, amikor befülled a vitájuk, és nem jutottak előre egy tapodtat sem, csak gyötrődnek: hát oktassatok engem, a nem-bölcset. Tanítsatok meg az Isten útjára, az igazságra!
A felolvasott rész a tudósok szerint nem illeszkedik bele szervesen ebbe a történetbe. A Jób könyvének írója illesztette ide, mondják a tudósok. Csak azt nem tudni, hogy miért ide illesztette? Hiszen még zajlik a vita, mi is részről-részre követtük a barátok és Jób szavait, és bizony keserű és kemény szavakat is hallottunk, s még nincs is vége. S mégis, egyszer csak itt van ez a csodálatos, gyönyörű beszéd, emelkedett himnusz a bölcsességről! Miért került ez ide? Miért ide illesztette Jób könyvének az írója? S miért nem enged bennünket tovább a végkifejlet felé, miért tartóztat fel bennünket? Azt hiszem azért, mert eljött az ideje, hogy valaki belekiabáljon a zajongó, nyüzsgő, jajgató, veszekedő világunkba és rámutasson arra, hogy Istennél van a bölcsesség, és Istentől megnyerhető ez a bölcsesség.
A bölcsesség titok. Így mondja ezt korábban maga Jób is, sejtve, érezve, hogy erre lenne szüksége: „a bölcsesség titkait Isten jelenti meg.” (11,6) És itt, a felolvasott részben is ezt halljuk: a bölcsesség „el van rejtve minden élő szemei elől, az ég madarai elől fedve van, a pokol és a halál azt mondja: csak a hírét hallottuk! Isten tudja a bölcsesség útját. Ő ismeri annak a helyét és ő jelenti meg.” (28,20-24) Szeretnék mindjárt kiemelni néhány dolgot ebből a gyönyörű himnuszból, hogy megértsük, mi ez a bölcsesség, amely rejtve van. Azt olvastuk a pünkösdi történetben (ApCsel 2), hogy amikor kitöltetett a Szentlélek, kettős-tüzes lángnyelvek ültek a tanítványokra. Majd kijöttek a házból, ahol bezárkózva, rettegve, Isten kegyelméért könyörögve együtt voltak, és nyilvánosan hirdetni kezdték Isten nagyságos dolgait, úgy „ahogy a Lélek adta nekik” (ApCsel 2,4). Milyen érdekes, a Lélek mindegyiknek ugyanazt adta, hogy ugyanis „Isten nagyságos dolgait” hirdessék (ApCsel 2,11), az pedig, ahogyan adta, azt jelenti, hogy a Szentlélek képessé tette őket arra is, hogy az ott lévő zarándokok nyelvén szóljanak, akik így ámultak is: „hogyan halljuk őket szólni, ki-ki a saját nyelvén?” (ApCsel 2,8). A Szentlélek tehát megadta a dicsőítés tartalmát és a módját. Miféle tudást kaptak a tanítványok?
Ismerjük a középkor végének híres mondását, Francis Bacontól, a filozófustól származik: scientia est potestas – a tudás hatalom, vagy a tudomány hatalom, még inkább: az ismeret hatalom. Ez a mondás folyton teljesedik. A 21. század elején a mi idősebb nemzedékünk ámulva, és bizony, irigykedve nézi az utánunk jövő nemzedékeket, a gyermekeinket, s még inkább unokáinkat, lám, milyen könnyen szerzik meg ők a tudást: számítógéphez ülnek, megnyomnak pár gombot, és ott van előttük a tudás! Ezért ma az iskolákban dolgozatíráskor semmiféle digitális eszközt nem vihetnek be a tanterembe a gyermekek. Olyankor be van tiltva még a digitális karóra is, mert azon keresztül is információhoz lehet jutni. Mások azonban azt javasolják, hogy minek memorizálunk annyit, ha egy számítógépen szászor annyi tudás hozzáférhető, mint amit meg tudunk tanulni, elég lenne csak az ismerethez jutás módját megtanulni. A tudás a használható ismeretet jelenti, ezt össze lehet gyűjteni, digitálisan lehet tárolni, nem kell érte könyvtárba sem beiratkozni, nagy könyveket lapozgatni. Helyben van a tudás, sőt, az internet jóvoltából csak úgy árad! Hát mennyi erő, mennyi hatalom, mennyi lehetőség van itt, mennyi mindent el lehet érni, mennyi mindenre el lehet jutni! Scientia est potestas. Nos, részben erről is szól itt ez a himnusz a Jób könyvében, amikor azt mondja, hogy amit fontosnak tart az ember (például, aranyat, ezüstöt, zafírt, ékkövet, ásványi anyagokat, fémeket, kincseket), azt meg tudja szerezni, mert rendelkezik ez ehhez szükséges tudással. (Ajánlom Jób könyvének 28. részét a bányamérnököknek!) Hogyan létesül a tárna, hogyan kell alagutat ásni, a föld mélyére hatolni a felszíni termőréteget megkímélve, hogyan kell a rétegvizeket kizárni, aztán a sötétségben fényt teremteni, bányászlámpákat gyújtva – mi mindenhez kell érteni, hogy megszerezzük, amit akarunk! Tudás nélkül nem lehet a miénk az, amit fontosnak tartunk! Jól ismerjük az angol szót: skill. Ez az a szaktudás, ami szükséges ide, és ez a fajta tudás: hatalom. Ezért lett központi ügy az oktatás minden országban, minden nemzetben. A középkorban csak azok tudták taníttatni a gyereküket, akiknek tellett rá. A lakosság akár 80-85 százaléka analfabéta, azaz írástudatlan volt. Modern eszme hát: tanulni és tanítani, tudni és tudást szerezni. A tudás hatalom, nem maradhatunk le a népek versengésében, sőt, ha jó az oktatási rendszerünk, elmondhatjuk, hogy egy nép se különb nálunk. Mi is tudunk annyit, mint mások, nekünk is van hatalmunk, mint másoknak. És az egyes ember is így van ezzel. Ezen bámulni is szoktam néha. Mikor a nagy templomépítés volt itt, nálunk, azzal kezdték a munkát, hogy lézeres műszereket hoztak, egy-két ponton megjelölték a falat, aztán mértek-kitűztek-meghatároztak. Csak ámultam, mert emlékszem, gyerekkoromban, egy házhely kitűzése fél napot is igénybe vett, körülményes, nehézkes dolog volt. Bezzeg most! Levernek egy cöveket, gombokat nyomkodnak, aztán kész. Ahogy az egyik munkás megjegyezte: nem kell ehhez sok ész! Hát igen, az észhez nem kell sok ész. Ez a tudás hatalomadó tudás. Tudás nélkül nem lehet a miénk az, amit fontosnak tartunk! De vajon azt is megmondja ez a tudás, hogy valójában mit kell fontosnak tartanunk?
Van egy másik mondás is, ami így hangzik: sapientia est felicitas, vagyis a bölcsesség: boldogság. „Boldog ember az, aki megnyerte a bölcsességet” – mondja a Példabeszédek könyve (Péld 3,13). A mi megrendítő tapasztalatunk pedig az, hogy ez a kettő, a tudás és a bölcsesség nem feltétlenül találkozik. A scientia (a tudás) még nem sapientia (bölcsesség), holott a bibliai bölcsesség még együtt látja a kettőt: „A bölcs férfiú erős, és a tudós ember nagy erejű.” (Péld 24,5) És azt is látjuk, a leginkább azt, hogy a hatalom még nem boldogság. Valóban, lehet tudás és ismeret révén hatalomra, erőre, ügyességre, befolyásra szert tenni, de tudós emberből sok a boldogtalan. Bölcs emberből viszont sokat láttam, akik elindultak a boldogság útján. Nos, erről szól itt ez a szép himnusz, itt Jób könyvében: a bölcsesség el van rejtve, a bölcsességet Isten jelenti meg.
Vajon mi rejti el a bölcsességet? Két nagy élet-ténymindenképpen: a sorsunk és a tudományunk. A bölcsességet leginkább a sorsunk vagy a szenvedésünk rejti el előlünk. Ezért is kell nekünk is újra meg újra elővennünk Jób könyvét, s nemcsak akkor, ha ledönt bennünket egy betegség, vagy ha szétdönti az életünket egy katasztrófa, vagy ránk tör nyomasztó dolgok híre, szorongás vesz elő bennünket, vagy ha nagybeteghez megyünk vigasztalni, gyászban levőket próbálunk megerősíteni, hát lássuk, milyen okosságok, bölcsességek vannak itt a Jób könyvében!? Folyton ki kell nyitnunk ezt a könyvet, mert a sorsunk elrejtené, eltakarná előlünk a bölcsességet, és ekként a boldogságot. Jóbnál is ezt látjuk. A Szentírás egyetemesen az mondja, hogy az istenfélelem a bölcsesség kezdete (Péld 1,7). Igen, nemcsak a Példabeszédek könyve, hanem a Prédikátor könyve, a Zsoltárok, a próféták, aztán az egész Újszövetség, mind arról beszél, hogy az istenfélelem a bölcsességnek a kezdete, gyökere, alapja. Jób könyvében pedig azt olvassuk, hogy Jób páratlan személyiség volt: nem volt még egy olyan ember a Földön, mint ő, mert félte Istent, „feddhetetlen, igaz, istenfélő, és bűngyűlölő volt” (Jób 1,8). Vagyis Jób életében ott volt a bölcsesség, de amikor rázúdultak a csapások, a nyomorúságok, és mindenét elvesztette, meghaltak a gyermekei, otthagyta a felesége, kirakták a saját házából, a városon kívül egy trágyadombon ült és ott vakargatta a rühös sebeit, akkor a sorsa eltakarta előle a bölcsességet, vagyis megrendült benne, megrendült Istenbe vetett bizodalma. De hogyan nem dőlt össze ez a bizodalom? Ezt megtudni, ezért kell Jób könyvét folyton olvasni!
Máskor pedig azt látjuk, hogy a bölcsességet éppenséggel a tudásunk takarja el előlünk. Mert ha azt mondjuk, hogy a tudás hatalom, onnan már csak egy lépés, és azt kell mondani, hogy a tudásból önhittség lett. Van itt a 28. részben egy félig-meddig humoros leírás: az emberek aknákat törnek a mélyben, s aztán „mintha lábukról is megfelejtkeznének, alámerülnek és lebegnek emberektől messze.” Kecskeméthy István ezt így fordította: „mint akit cserbenhagyott a lába, lóg; halandótól távol himbálódzik.” Fejjel lefelé lóg az ember lent a bányában, mintegy legyőzve a gravitációt, lebeg a megszerzendő kincsek fölött. Lám, a gravitációt is le tudjuk győzni; a fizika törvényei, a kozmosz örök rendje sem akadály. Ha meg akarok szerezni valamit, azt fejjel lefelé lógva is megszerzem, ha kell, a folyóvizeket is elzárom, a csillagokat összekötöm kévébe, mindent meg tudok tenni! És innen csak egy kis lépés, és el is hiszi magáról az ember, hogy mindent meg tud csinálni. Szent Ágoston azonban mondja, amikor látja, hogyan forgatja fel a béke rendjét az ember, és indít önhitten iszonyatos háborúkat a másik ember ellen, hogy megszerezze, amit megkívánt: mintha fejjel lefelé lógnánk! Mert boldogságot tud-e csinálni ez a tudásunk? Boldogságot tud-e szerezni? Boldogságban meg tud-e tartani ez a tudás?
De lépjünk eggyel visszább! Bölcsességet tud-e csinálni az ember? A múltkor egy könyvesboltban megakadt a szemem egy polcon, ez volt rá kiírva: vade mecum, ez azt jelenti, hogy zsebben hordozható kis könyvecske, melyben minden baj orvosságára van leírás. De ez bizony roppan vastag könyv volt. Levettem, belelapoztam, és rájöttem, hogy ezt a könyvet én már láttam valamikor diákkoromban. Most újra kiadták, valami ezer bölcs mondás van benne. Na, mondom, belelapozok. Bizony negyven év is eltelt azóta, hogy ez a könyv a kezemben volt, és most úgy olvastam, mintha most olvastam volna először. Ilyen egyszerűen elszáll a bölcsesség. Kiszáll a fejünkből, elfelejtjük. A tudásunk csak önhittséghez vezet (meg tudom csinálni, meg tudom szerezni!), de a bölcsességben nem tart meg minket. Azt többnyire elismeréssel, meghagyással mondjuk, és bizonyítja a történelem is, hogy amit kíván az ember, azt így vagy úgy, tudással, hatalommal, ügyességgel, okossággal megszerzi. Íme, itt a bányászat képe: ha kell, az ember föltúrja az egész világot, megszerzi, amit akar. De a bölcsességet nem megszerzi az ember, a bölcsességet kapja, a bölcsesség nem zsákmány, hanem adomány. Így mondja Jakab apostol is: „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” (Jakab 1,17)És „ha valakinek nincsen bölcsessége, kérje. De hittel kérje.” (Jakab 1,5-6) A bölcsesség adomány. És megkérdez ma a Lélek: döntsd el, döntsd el a tennivalót. Miért nyújtod ki a kezedet? Azért hogy megragadd, amit akarsz, hogy zsákmányolj, és ha kell, kitépd azt a másik életéből, vagy azért nyújtod ki a kezed, hogy elfogadd az ajándékot? A tudás szerez, a bölcsességet azonban Isten adja, ez az ő szent adománya, és ez a pünkösdi csoda egyik kimondhatatlan nagy örök titka.
Aztán azt is látjuk, hogy amit megszerzett az ember, ami már az övé, azt megunja. Milyen érdekes ez.
Megunja, pedig még fejjel lefelé is lógott érte. Megunja, pedig a világot fölbolygatta érte. Miért unja meg? Megunja, mert szerezte, kiküzdötte, harcolt érte – de közben elsikkadt a boldogsága. Megunja, mert szerzeményével nem tudja kitölteni a szívét, a lelkét, a boldogságvágyát. Megunja, mert paradox módon ez a kevés, amit megszerzett, nem fér bele a szívébe, s egyáltalán nem tölti ki a szívét. Pál azt mondja a Római levélben, hogy Isten a szívünkben öntötte ki irántunk való szeretetét, és ez azt jelenti, hogy csordultig be is töltötte vele a szívünket (Róma 5,5).
Mostanában influenszernek nevezik a hírességek egy csoportját. Ők a befolyásoló emberek, akik a közösségi médiában erre-arra hajlítanak minket, s mivel mi szívesen utánozzuk a híres-neves embereket, tesszük, amit ők tesznek. De mivel leginkább a boldogságot keressük, az influenszereknek hivatalból boldogoknak kell lenniük. És ezt is látjuk mindig: mosolyognak, derűsek, nekik minden sikerül, nekik mindenük megvan, vagy éppen most szerzik meg. De aztán, ha el kell menni egy influenszer temetésére, aki felfoghatatlan, szerencsétlen körülmények között, boldogtalanul halt meg, mert halála után nyomban kiderül, hogy egész életében boldogtalan ember volt, akkor megrendülünk. Bár irigyeltük, hogy mennyi mindent szerzett, s hogy milyen magasságokba röptette őt a szerző-vágy, holta után belelátunk a szívébe, és rádöbbenünk, hogy amit mi annyira irigyeltünk, az annyit sem ért, mint egy mákszem. Amit az ember megszerzett, azt megunja, és mást akar, és újat akar, és mindig mást akar, és mindig többet akar – mert Isten nélkül mindig üres a szív. Micsoda kis gömböc az ember, mindig többet akar, mindent elnyel, semmi nem elég, és tényleg semmi nem elég – változik és változtat, és ebből ideológiát is csinál, de valójában menekül a folyton változó elől. De vajon, hogy találja meg az örökkévalót? A bölcsesség ajándék. A Szentlélek ajándéka, éspedig tökéletes ajándék, amiben nincsen változás. Múlhatatlan és örökérvényű. Még egyszerűbben: Isten megunhatatlan. Isten szeretete megunhatatlan. Isten örökkévalósága, Isten mindent betöltő fensége és dicsősége megunhatatlan, mert egyedül ez tölti be egészen az embert. E nélkül folyton szomjasak vagyunk, ahogy a zsoltárban énekeljük (42. zsoltár). Isten elégíti meg ezt a lét-szomjúságot az ő bölcsességével.
Az ember önhitten terveket fontolgat, de végeredményét tekintve elégedetlen azzal, amit megszerzett, mert sosem tud vele tökéletességre jutni. Úgy kívánnám, hogy a modern ember térjen vissza a középkori emberek alázatához. Ha megnézünk egy középkori katedrálist, amit száz évekig építettek, mindig találunk rajta valamit, ami nem kész. Egy üres ablakkeret, egy félig kifaragott szobor. Megütközve föltesszük a kérdést: de hát évtizedekig építették, és azt a keveset ne tudták volna megcsinálni? Erre az a felelet: nem engedték megcsinálni! Mert csak Isten tud tökéleteset alkotni. A középkor alázatos embere nem hagyta belerángatni magát abba az önhittségbe, hogy tökéleteset tudna alkotni. Megalkotta már az ember az örökmozgót? Sosem fogja. Feltalálta már az ember az összes betegségre való azonnal gyógyító gyógyszert? Sosem fogja feltalálni. Feltalálta már az ember azt a politikai teóriát, amit mindenki elfogad, és beáll az örök béke a földön? Sose fogja föltalálni. Feltaláltuk már az örök ifjúság elixírjét? Megtaláltuk már az Isten országába vezető utat? A bölcsesség tökéletes ajándék, mert a tökéletességek Atyjától száll alá, mert Isten ajándéka. Mindkét kezünket nyújtani kellene érte, és nem csak az elménket kellene megnyitni számára, hanem a szívünket és a lelkünket, az egész életünket is, hogy ez az ajándék teljesen a miénk legyen!
Azt olvastuk pünkösd történetében, hogy amikor az apostolok előléptek a Szentlélek ajándékával felruházva, és hirdetni kezdték Isten nagyságos dolgait, mindenki megdöbbent, hogy miképpen értették azt a magunk nyelvén. Mi történik? Miféle nyelviskolába iratkoztak be ezek galileai halászok? Lám, az egyik beszél latinul, a másik akkádul, a harmadik szírül, a negyedik görögül, meg szittyanyelven is. Hol tanulták meg mindezt? Mi is csodálkozunk, és kívánjuk ezt a csodát. De leginkább mégis azon csodálkoztak a jeruzsálemi zarándokok, akik sokat olvasták már Isten igéjét, és sokat tanulmányozták már a prófétai ígéreteket, és sokat keresték az Urat, sokszor hódoltak előtte, hogy most Péternek, Jakabnak, Jánosnak, Máténak és a többinek a Szentlélek pontosan ugyanazt adja: lám, Isten nagyságos dolgait hirdetik. A bölcsesség kezdete az Úr félelme. Azzal kezdődik a bölcsesség, hogy kérek, és azzal folytatódik a bölcsesség, hogy elfogadom Isten áldását. A bölcsesség kezdete az, hogy megnyitom a szívemet a Lélek érkezése előtt: jöjj, Lélek, jöjj, erő, szeretet, józanság, lelke, add nekünk önmagadat, hogy mi is teljesen a tiéd legyünk! Ámen.