Isten dönt

De ami a legfontosabb a Biblia alapján, hogy Istennél ez nem egy rideg elvi tudás, a külső körülmények pengeéles számbavétele, a belső motivációk elválasztása, hanem ő már ekkor, itt a történetnél is, ahogy ma, Jézus Krisztus Atyja! Amikor az Ószövetség Istenéről beszélünk, újra és újra elfelejtjük, hogy Jézus ott volt a teremtésnél. Sőt János azt mondja, hogy a világ általa lett! Az az Isten dönt tehát, akinek Jézus Krisztus Atyjaként nem kell bizonygatnia, hogy szeretete vezeti a döntéseit, akkor is, ha mi azt kérdezzük, hogy meddig tűr még, miért nem vet gátat a gonoszságnak, de akkor is, ha igazságos ítélete elér minket.

Sánta Ibolya
2020. november 8.

Lekció: Sámuel második könyve 24. rész 1-17. versei

Imádkozzunk! Istenünk, köszönjük, hogy építeni akarsz minket, magunkban, mint a lélek templomát, és közösségben, mint lelki templomot. Eléd hozzuk azokat, akik valóban csak lélekben vannak velünk, azokat, akik online vesznek részt istentiszteleteken. És most hálát adunk ezért a lehetőségért. Bocsásd meg minden elkövetett és csak szándékunkban, gondolatainkban lévő bűneinket. Kérünk, tégy többet, szabadíts is meg a gonosztól. Kérjük Szentlelked áldását az énekben, imádságban, olvasott és hirdetett igében. Adj értelmet megvilágosító és szívünket átjáró, átmelegítő erőt! Jézus nevében kérünk, hallgass meg. Ámen.

Textus: “Gád még aznap elment Dávidhoz, és ezt mondta neki: Menj, és állíts oltárt az ÚRnak a jebúszi Arauná szérűjén! Elment tehát Dávid Gád szavai szerint, ahogyan megparancsolta az ÚR. … Megvette tehát Dávid azt a szérűt és a marhákat ötven sekel ezüstért. Majd oltárt épített ott Dávid az ÚRnak, és égőáldozatokat meg békeáldozatokat mutatott be. Az ÚR pedig megengesztelődött az ország iránt, és megszűnt a csapás Izráelben.” (Sámuel második könyve 24. rész 18-19. és 24-25. versei)

Kedves Testvérek!

Ezzel a hétvégével végére értünk annak a két bibliai könyvnek, ószövetségi és újszövetségi bibliai könyvnek, amelyeket hetek óta olvasunk. De míg az újszövetségi könyv, a második Korinthusi levél, annak rendje és módja szerint szépen befejeződik egy áldással: Isten szeretete, Krisztus kegyelme s a Lélek közössége legyen veletek –, addig Sámuel könyve, ahogyan ma áll előttünk, kicsit furcsán ér véget. Az előző, a huszonharmadik fejezetben olvashatjuk Dávid utolsó szavait, és egy harcos királyhoz illően a legvitézebb harcosainak a névsorát. Ez jó befejezés lenne ehhez a könyvhöz. És mégis ezután az utolsó fejezet az, amit felolvasni hallottunk: „Újból haragra gerjedt az Úr Izrael ellen. Felingerelte ellenük Dávidot”. Aztán jön Dávid másik nagy bukásának és bűnbánatának története. Miért van ez így? Véletlen ez, vagy tudatosan szerkesztették így? S ha igen, miért? Hiszen ez a fejezet, néhány bibliai tudós így is mondja, sokkal jobban illett volna, illene egy-két fejezettel korábbra.
De már az, hogy magyarázatot keresünk erre, nagyon fontos, mert ezzel nem gondoljuk azt, hogy hát régen nem ügyeltek annyira pontosan a dolgokra, nem gondolkodtak olyan logikusan, nem voltak olyan tudományos szempontjaik a történetírásban, mint nekünk! És hát keresztényként akár azt is hozzátehetjük, hogy figyeljünk csak a lelki mondanivalóra, mert csak az a fontos! De pont az a szép, hogy az ilyen szerkesztéseknek, ami például mint itt, felborítja az időrendet, annak is van lelki mondanivalója, a könyv írója által elrejtett szép lelki üzenete! Azt mondják, és nagyon szép, ahogy erről olvastam, hogy azért van ez a sorrend, mert Arauná szérűje, amelyet megvett Dávid, és ahol égőáldozatot meg békeáldozatot mutatott be, ez lesz később a jeruzsálemi templom helye, az Isten tiszteletének a helye! Innét veszi majd fel a fonalat a Krónikák könyve. A középpontban tehát, ellentétben azzal a benyomással, hogy Dávid a főszereplő Sámuel könyveiben, nem Dávid áll, hanem az Isten, az Isten tisztelete! Így olvastam szépen megfogalmazva: a kiválasztott Dávid és a választott nép minden bűne ellenére Isten temploma épül. A bűnöket ítélet sújtja, de Isten kegyelme mégis áldást készít előre, áldást ígér, azt, hogy Isten népe között akar maradni. Hogy a letelepült, a bűnök között élő nép között akar maradni, és ő maga is ideiglenes tiszteletének helyét, a szent sátrat egy letelepült, szilárd helyre épített templomra cseréli fel, hogy ott legyen népe között! Ez, ennek a távlatnak, ennek az áldásnak a rejtett felmutatása e könyv szerkesztésének az üzenete, a lelki mondanivalója. És valljuk be, ez sokkal mélyebb értelmű, sokkal fontosabb és sokkal felemelőbb, mint valamiféle kronológia száraz, tényszerű betartása.
És mi, keresztények, ezt az üzenetet, hogy Isten köztünk akar maradni, még teljesebb értelemben ismerjük. Arauná szérűje, az ott háromszor is felépített templom, mert közben kétszer le is rombolják, sőt végül, tudjuk, harmadszor is, tehát Arauná szérűje, az ott felépülő templom lesz a helyszíne Jézus tanításának. Sőt, ez a templom lesz az, amelyet Jézus mintegy azonosít a saját testével: emlékezzünk a történetre, ahol a tanítványok ezer évvel később rámutatnaka templomra, s Jézus azt mondja: romboljátok le, és én három nap alatt felépítem; de az evangélista hozzáfűzi, hogy ő a saját testének a templomáról beszél, a keresztről! Ám Arauná szérűje, az itt felépülő templom lesz az is, amely az egyháznak, annak a lelki templomnak, annak a Szentlélek által épülő élő templomnak a jelképe, előremutató mintája, aminek kövei mi magunk vagyunk. Számunkra minderre már előremutat Sámuel könyvének első ránézésre logikátlannak tűnő befejezése.
Sőt, nekünk, éppen itt, templomot újító és építő közösségnek, akik már annyira várjuk és kérdezzük, hogy mikor lesz végre készen, és akik jóval korábbra terveztük a befejezést, de különböző gondok, feszültségek miatt ez csúszik, és még a történethez hasonlóan járvány is sújt minket, nekünk külön megerősítő üzenet ez: hogy bármennyi külső és belső nehézség, feszültség veszi körül, Isten tiszteletének helye épül. És Isten tiszteletének helye épül. S még van egy ennél is fontosabb üzenetünk: hogy amikor a templomépítés maga is és a hozzáadódó járvány szétzilálja a közösségünket, sokakat távol tart a gyülekezettől, a templomtól, ezt a lelki templomot is, ennek építését is Istenre bízhatjuk!
De ez az áldásra mutató történet mégis így kezdődik: Újból haragra gerjedt az Úr. Felingerelte ellenük Dávidot. Ez a két mondat két kérdést állít elénk. Isten türelmének a kérdését és az ember szabadságának a kérdését.
„Újból haragra gerjedt az Úr Izráel ellen”. Az ember érzései és ítélete arról, hogy meddig mehet ez így tovább, meddig tűr Isten valami rosszat, sokféle gonoszságot, amit az emberek elkövetnek, nem esik egybe azzal, ahogyan Isten maga látja ugyanazokat az eseményeket. Azt persze tapasztalnunk és őszintén beismernünk kell, hogy különféle durvaságok, igazságtalanságok, hazugságok, csalások láttán nekünk sokkal kevesebb türelmünk van, mint neki. Durvaságra odamondogatással vagy még nagyobb durvasággal, igazságtalanságra lázadással, hazugságra felháborodással és csalásra bírósággal válaszolunk. Ha ezekre módunk van. Ha nincs, akkor tehetetlenségből, vagy ha jólneveltek, pláne keresztények vagyunk, és visszafogjuk magunkat, akkor azért, az a kérdés támad, hogy meddig lehet? Meddig fajulhat ez még, meddig tűri az Isten? És ki-ki lelki alkatának vagy talán életkorának megfelelően is hamarabb vagy később jut el ehhez a kérdéshez. Ez az egyik, amiben a mi mértékünk eltér az Úrétól: a meddig kérdése.
De az is eltér, hogyha valami ítélet, csapás bekövetkezik, azt elégnek, vagy ami gyakoribb, éppen túlzónak, túl soknak találjuk-e! Itt hetvenezer áldozatról olvasunk, ami akkor is túl soknak tűnik, ha nyugodtan elfogadhatjuk, hogy mint minden szám, amiben a hetes szerepel, ez jelképes szám, és az elegendőt, a megfelelő mértéket jelenti. Ha a mi mostani járványunkra gondolunk és elfogadjuk azt, hogy semmi nem történik Istennek legalábbis a megengedő akarata nélkül, akkor a tegnap este 2500 körül járó magyarországi elhunyt élet sok-e vagy kevés? És ha még csak ezután tetőzik a járvány, és emberileg még belegondolni sem jó, hogy hány áldozat lesz, azt majd soknak vagy kevésnek fogják találni? Mihez képest? Más országokhoz? Ahhoz képest, amit esetleg el lehetett volna kerülni? Vagy ahhoz képest, amennyivel többen meghalhattak volna? Vagy – bűneinkhez, hitetlenségünkhöz, az élet rontásának sokféle módjához képest sok vagy kevés? „Újból haragra gerjedt az Úr Izráel ellen”. Újból. Volt már éhínség, lázadások, gyilkosságok, szövetségszegés, és ezeknek meg is volt a következményük. És most újból. Csak Dávid negyven éve alatt. Sok ez vagy kevés? Nem kellett volna Istennek türelmesebbnek lennie? Vagy nem tűrt el túl sokáig mindent? Nem kellett volna hamarabb ráncba szednie ezt a népet? És: nem volt ez túl nagy büntetés, még akkor is, ha a hetvenezer jelképes szám?
Nem tudjuk. Ki tudna megingathatatlan érvekkel, cáfolhatatlan okokkal válaszolni bármelyik kérdésre? Az ember érzései és ítéletei arról, hogy meddig tűr még Isten, de ha közbelép, miért akkor, miért úgy és miért annyira, nem esik egybe Istenével. S ebben a körben is elmondom azt a mondatot, amely számomra válasz és egyben összefoglalás is a lényeget tekintve: Isten pontosan úgy dönt, ahogyan te is döntenél, ha mindazt tudnád, amit ő. Ha mindazt tudnád.
De ami a legfontosabb a Biblia alapján, hogy Istennél ez nem egy rideg elvi tudás, a külső körülmények pengeéles számbavétele, a belső motivációk elválasztása, hanem ő már ekkor, itt a történetnél is, ahogy ma, Jézus Krisztus Atyja! Amikor az Ószövetség Istenéről beszélünk, újra és újra elfelejtjük, hogy Jézus ott volt a teremtésnél. Sőt János azt mondja, hogy a világ általa lett! Az az Isten dönt tehát, akinek Jézus Krisztus Atyjaként nem kell bizonygatnia, hogy szeretete vezeti a döntéseit, akkor is, ha mi azt kérdezzük, hogy meddig tűr még, miért nem vet gátat a gonoszságnak, de akkor is, ha igazságos ítélete elér minket.
Testvérek, ennek az Isten áldására, a templomra, Isten templomára előremutató fejezetnek azonban a második mondata is elég meghökkentő: „az Úr felingerelte ellenük Dávidot”. Hogy lehet ez? Hiszen kiderül, hogy Dávid így bűnt követ el! Lehet, van olyan, hogy Isten ingerel fel engem is? Azért leszek például ingerült, vagy tágabb értelemben ő késztet arra, hogy megtegyek valamit, ami rossz? Amiért aztán ítélet következik? Nem mond ez ellene a Szentírás egészének, az egész istenismeretünknek?
De igen. És ez nagyon fontos. Sámuel könyvének íróját láthatóan ez még nem zavarja: Isten az ő számára szuverén Úr, aki tetszése szerint mozgatja az embereket. Ám komolyan kell vennünk azt az egyébként természetesen belátható bibliamagyarázati alapelvet, hogy Isten egy adott kor emberének a szemléletmódját, a tudását hagyja megjelenni a Szentírásban. És igaz ez ezeknek az embereknek az istenismeretére is! Azt is ott és úgy viszi előre az emberek között, ahogyan szükséges, ahogyan ő jónak látja. Ábrahámon például nem lehet számon kérni a mózesi törvények betartását. De Mózes sem ismerhette például Ézsaiásnak az Úr szenvedő szolgájáról szóló próféciáját. Isten legteljesebb ismeretét csak Jézus hozta el. Nem is várhatunk tehát olyan árnyalt istenismeretet a Biblia korábbi íróitól, ami csak a későbbieknek adatott meg. Csak úgy érthetjük meg helyesen a Szentírás üzeneteit, ha ezt a nagyon természetes és könnyen belátható bibliamagyarázati alapelvet figyelembe vesszük.
De hol van olyan későbbi árnyalt istenismeret, bibliai útmutatás, ami erre a mozzanatra vonatkozik és eligazítást ad? Az Ószövetségtől egészen Jézusig ívelnek ezek a bibliai helyek. A körülbelül négyszáz évvel később írt Krónikák könyve erről a mozzanatról úgy számol be, hogy a Sátán vette rá Dávidot a népszámlálásra, és ezzel Izráelre is támadt. Zárójelben szeretném megjegyezni, ami a felolvasott részből ki is derül, hogy a népszámlálás itt a katonai erő számbavétele volt, noha Dávid tudhatta, sőt tapasztalhatta, hogy minden jó stratégia ellenére vagy között Isten az, aki győzelmet ad. Nos, jó, ha a Sátán nevét is lefordítjuk magyarra: a Vádló. A Vádló vitte kísértésbe Dávidot. Azaz Isten közvetlenül nem cselekszik ilyet, de teret enged az ember-, élet- és istenellenes erőnek. Aki, ugye, bevádolja Jóbot is Istennél: érdekből hisz benned, hiszen mindennel megajándékoztad! Isten pedig engedi is próbára tenni Jób hitét. Erről a Vádlóról mondja Jézus is a tanítványoknak, hogy kikért titeket a Sátán – tudniillik Istentől –, hogy megrostáljon, próbára tegyen titeket. Aztán így folytatja Péterhez szólóan: De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzon a hited, ezért ha majd megtérsz, erősítsd hittestvéreidet!
Dáviddal olyasmi történt, ami Jóbbal, Péterrel – és velünk is szokott. Belülről kísértésbe kerültek, és elbuktak. Isten megengedte ezt. Tudta, hogy így lesz, és megengedte ezt. Ám valami többet, valami jót cselekedett: jóra fordította, áldásra használta. A templomépítésre, arra az üzenetre, hogy bármi közepette ő a népe között akar maradni, illetve a nagyon magabiztos Pétert a saját tapasztalatai alapján alkalmassá tette arra, hogy Isten kegyelmével építse az elbukottakat. Mert, ahogy Luther mondja, az ördög is csak Isten ördöge!
De hol van ebben a megkísérthetőségben, ebben a törvényszerűnek látszó elbukásban a szabadságunk, a szabad akaratunk? És hol van főleg akkor, ha azt valljuk, hogy csak Isten kegyelme, hogy Jézus közbenjárása, szüntelen könyörgése értünk az, ami a hitben megtart, ami talpraállást ajándékoz a bukások után, és az is, ha megőriz a kísértésben, ha megőriz a botlástól? Akkor mi múlik rajtunk? Testvéreim, a válasz erre nem lesz új, hiszen a kereszténység kétezer éves, és ez a kérdés mindig is foglalkoztatta Isten embereit. De a mindennapokban olyan folyamatos helytállásra van szükségünk, és annyira mindennapi tapasztalatunk, hogy ez nem sikerül tökéletesen, de keresztényként azt is átéljük rendre-rendre, és megköszönjük, hogy Isten megőrzött a botlástól, a rossz döntéstől – hogy újra és újra tudatosítanunk kell azt, amit a Szentírás alapján erre válaszolhatunk, különösen, ha igénk is elénk hozza.
Sokan nem szeretjük a graffitiket, a szórófestékes falfirkákat, mégis olykor névtelenségben maradva a graffitizők nagyon bölcs, mélyenszántó és tömören megfogalmazott igazságokat festenek a falakra. Egy időben gyűjtöttem is ezeket. Ezek közé tartozik, ilyen szemléletes és csattanós graffiti volt az is, amit bizonyára sokan hallottak: magyarázd el egy vonalnak, hogy mi az a gömb! Ez tulajdonképpen modern, világi megfogalmazása annak az ézsaiási igének, hogy Isten gondolatai annyival magasabbak a mienknél, amennyivel magasabb az ég a földnél. Megmagyarázni, pontos választ adni arra, hogy ha Isten engedi meg a kísértést és az elbukást, de ő az, aki sokszor meg is őriz tőle, és a botlásokból is ő ad felemelést, új kezdést, s akkor hol van a mi szabadságunk, a mi szabad akaratunk – ez olyan, mint a vonalnak elmondani, hogy mi az a gömb. És mi vagyunk a vonal. Azaz ez számunkra titok, ésszel, racionálisan meg nem magyarázható, szét nem szálazható. Annyit mondhatunk, hogy Isten felől nézve ez a kettő, az ő akarata, megengedő vagy közvetlen akarata és a mi szabad akaratunk valószínűleg nincs ellentétben.
Testvérek, ma azt láttuk, hogy két, tulajdonképpen húsbavágó, mély és gyakori, a felnőtt konfirmandus felkészítőkön rendre előjövő kérdésben is arra a válaszra jutottunk, hogy nem tudjuk. Meddig tűr az Isten, meddig tűri a rosszat, s ha mégis ítéletet gyakorol, miért akkor, miért úgy és miért annyira, és hogy hol is van a mi szabadságunk, ha valahogy minden úgyis rajta múlik: ez végső soron titokban marad előttünk. Ez nem jelenti azt, hogy ezekről semmit nem mond a Szentírás. Például azt elmondja, amit itt is láttunk, hogy a rosszat, az elbukást Isten áldásra fordítja. De pontos válaszok nincsenek előttünk. A Szentírással a kezünkben is csak emberek maradunk. De akkor azt, ami a legfontosabb, ami világosan előttünk van, hogy a Szentháromság Isten minden bűn és botlás között, ellenére közöttünk akar lakni, építi az ő templomát, kincsként kell őriznünk. Ámen.

Urunk Jézus, köszönjük Igéd tanítását, azt a legfőbbet, hogy meg nem szűnik jelenléted közöttünk. Segíts, hogy jellé legyünk a világban! Könyörgünk hozzád mindenféle betegséggel küzdőért szerte a világon. Most különösen is azokért, akiket a járvány döntött le lábukról. Adj erőt a gyógyítóknak! Azoknak különösen, akik erejük vége felé járnak. Adj lelkierőt a gyászolóknak, és kellő bölcsességet, igaz jóakaratot a döntéshozóknak! Nevedért kérünk, hallgass meg! Ámen.