Igazságot öltöttem magamra

Dr. Szabó István
2014. május 4.

Lekció: Pál levele a kolossébelieknek 3. rész 12-17. versek

Imádkozzunk! Amit csak mondunk, amit csak szólunk, szeretnénk mindent hálaadással, Neved dicsőségére tenni, Mennyei Atyánk! Magasztalunk és dicsőítünk megtartó kegyelmedért, irgalmasságod gazdag áldásaiért, megváltó hűségedért, hogy érettünk adtad a mi Urunk Jézus Krisztusunkat, akiben megismerhettük szereteted mélységét, és akiben megtanulhatunk mi is szeretetben, hűségben, irgalmasságban, igazságban járni. Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy ma is azért gyűjtöttél össze bennünket, hogy lelkünkben felébreszd Lelked hatalma által ezt a boldog bizonyosságot, hogy ízleltesd velünk eljövendő országodnak erőit, hogy megsegíts bennünket, hogy megmaradhassunk a hit útján, növekedhessünk az igaz ismeretben, és hogy valósággal is felöltözhessük amaz új ember, az Úr Jézus hasonlatosságára. Kérünk, ezért is bocsásd meg minden hitetlenségünket, bűnünket, oldozz fel bennünket minden vétkünk terhe alól és szülj bennünket erőiddel új életre, igazságra és szentségre. Igéd világosságáért könyörgünk, Szentlelked bizonyságtevő hatalmáért, szívünknek, lelkünknek formáltatásáért, ajándékaidért és erőidért. Add nekünk most ezeket, Mennyei Atyánk bőséggel, hogy mindaz, amiért egybegyűjtöttél bennünket, valósággá lehessen. Hisszük is, nem hiába kérjük mindezeket, mert a mi Urunk Jézus Krisztusunk nevében jövünk Hozzád, és ha az Ő nevében kérünk, bizonnyal meghallgatsz bennünket. Legyen Neked ezért dicsőség most és minden időben.  Ámen

Textus: “Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.” (Jób könyve 29. rész 14. versek)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Hosszabb ideje olvassuk már a Biblia-olvasó kalauz szerint Jób könyvének fejezeteit.  Minthgy azonban az elmúlt vasárnapokon más témáról szóltak az igehirdetések, nem hoztam ide textusul Jób könyvéből választott igét. De, megvallom, most egy olyan ige jön elénk Jób könyvének a 29. részéből, amit, ha akarnánk, sem tudnánk kikerülni. Nemcsak az igazsága elénk magasodik, fénylő ereje miatt, hanem mint egy csomópontban, hihetetlenül sok dolog összesűrűsödik itt. Ezért úgy gondoltam jónak, ha nem kerülöm ki most a Jób könyvét sem, hanem ennek a szakasznak a kapcsán hozom elétek Istennek igazságát. Ám ahhoz, hogy jól értsük Jób szavát ? nagy szavak ezek: az igazságot magamra öltöttem és az igazság is magára öltött engem! – , röviden a Jób könyvéről is szólni kell.
Sokan úgy tartják ? és joggal ?, hogy Jób könyve az úgynevezett bölcsesség-irodalomba tartozik, hiszen ha végigolvassuk, sok mély és megrendítő igazságot találunk benne a szenvedésről, a szenvedés értelméről, egyszóval, arról, hogy mi az értelme az emberi életnek. Sok megrendítő igazságot találunk benne Isten igazságosságáról is. De ezentúl, a három barát, Bildás, Czofár és Élihu, akik elmennek Jóbhoz, vigasztalni őt, a beszélgetésük során óhatatlanul is belekeverednek abba is, hogy Isten igazságát próbálják megvédelmezni. Igazságos-e Isten? ? ez mindig izgatott bennünket. És még sok mindenről lehetne Jób könyve kapcsán beszélni, csak egyet hadd mondjak még: hol van az ember helye az univerzumban a teremtmények milliárdja között? Azonban talán az is feltűnt már sokaknak, hogy igen különös szerkezete van a Jób könyvének. Akik az új fordítás szerint olvassák a Bibliát, azok cserébe azért, hogy az új fordítás nem annyira költői, mint a Károli-fordítás, jól láthatják a kinyomtatott Biblia tipográfiáján, hogy Jób könyve tulajdonképpen vers, versekbe van szedve. A Károli-fordítás, a régi latin hagyományt követve más tipográfiát alkalmaz. Pedig ez valóban vers, itt egy nagy költemény van a kezünkben. De ez nem elég, mert nem ettől különös könyv ez, hanem attól, hogy voltaképpen egy peres eljárást olvasunk itt végig. A jogászok, ha előveszik a Jób könyvét, egészen megdöbbenhetnek azon, hogy miképpen lehet egy bírósági eljárást, a perbeszédeket, a védőbeszédet, a vádbeszédet, a panaszt, a védekezést, a perújrafelvételt, a perbelépést, a perbevonást versbe szedi?! Bizony,  igencsak érdekes jogi szöveg lenne, ha  ma egy periratot, mondjuk, disztichonokban vagy régi magyar párversekben olvasnánk. De Jób könyve egy ilyen különös alkotás: vers és perirat. Talán nem is kell most ezt a tényt hosszasan taglalni, elég a körülményekre utalni. Jób szenved. És keveset mondanánk azzal, hogy nagyon szenved. Mindent elveszített. És a szenvedése ? Jób felfogása szerint – értelmetlen szenvedés.
A barátai szerint a szenvedés nem értelmetlen, és a Jób szenvedése sem az, – de nem találják az értelmét. Amikor aztán vigasztalni akarják Jóbot, máris megdöbbentő dologgal indul a dolog: vita lesz a vigasztalásból, a disputából pedig per lesz. Jób ugyanis megvádolja Istent. Egészen pontosan, ezt közvetett módon teszi:  megátkozza saját születése napját, s kijelenti, hogy őt igazságtalanul éri a nyomorúság és a szenvedés,  – és nem is kívánja ennek az okát megtalálni. Meg akar halni. Mondhatnánk azt is, hogy Jób a nagy filozófust, Albert Camus-t megelőzve, érezredekkel ezelőtt kimondta, hogy voltaképpen csak egy kérdés van, csak egy nagy filozófiai kérdés van: az öngyilkosság kérdése. Éljünk, vagy ne éljünk? ? ez az egyetlenegy kérdés. Ám ekkor a barátok, akik vigasztalásra érkeztek, fordítanak egyet a dolgon, és Isten védelmezőivé alakulnak át, s megpróbálják Isten igazságosságát, szeretetét, hűségét, állhatatosságát, megbízhatóságát Jób előtt is bebizonyítani. S itt máris ott is vagyunk azon a metafizikai bíróságon, ahol az ember Istent panaszra vonja és a saját metafizikai fóruma elé állítja és ítélni kíván Isten fölött. A barátok tehát vigasztalóból Isten védőügyvédeivé lesznek, Jób pedig a panaszos. De Jób nem a barátok védekezéséből akar Isten igazságáról hallani, hanem Isten szájából. Olyan ez a per, mint amikor a panaszlott távollétében folytatják le az eljárást, küldik neki újra meg újra az idézést, de nem jelenik meg a tárgyaláson. Jób tulajdonképpen ? ez kiderül a könyv végén ? ezt akarja kiprovokálni: maga Isten mondjon neki valamit. Pedig a barátok ? és ez is nagyon megrendítő! ? igen mély és igaz dolgokat mondanak. Könnyű lenne a Jób könyvét azzal elintézni, hogy ott van ez a három barát, akik össze-vissza mindenféle sületlenséget beszélnek, amiket mi szoktunk egyébként mondani, amikor vigasztalni akarunk valakit. (Igen, lássuk be, sokszor talán az a legjobb, amikor gyászba borult emberhez, súlyos beteghez, szenvedőhöz megyünk, vagy olyanhoz érkezünk, akinek összedőlt az élete, lássuk be, hogy sokszor az a legjobb, ha ilyenkor nem mondunk semmit. Jobb, ha nem nyitjuk ki a szánkat, mert ha valamit mondunk, csak mélyítjük a bajt, csak nyomkodjuk a sebet, csak növeljük a léleknek a fájdalmát. Mint amikor egy ügyetlen hályogkovács, akarja levenni a hályogot a szemről, aztán esetlenül nyúl oda, és nemhogy a hályog nem jön le, hanem a szeme világa is odavész az illetőnek. Sokszor így vagyunk a magunkfajta vigasztalással.) Szeretnénk azt mondani, hogy Jób barátai is ilyenek voltak. De nem! Ha kimetszenénk Bildának, Czófárnak, Élihunak, a három barátnak az Isten igazságáról mondott szavait, azokat teológiai kézikönyvekbe lehetne belefoglalni. Nagyon igaz szavak azok. De, milyen érdekes ? és ez Jób könyvének az egyik mély és nagy üzenete! ?, hogy azok az igazságok (még egyszer mondom: igazságok!), amelyek elhelyezhetők a mi világról, önmagunkról, Istenről való gondolkodásunkban és megvan a jó helyük, ezek az úgynevezett egzisztenciális határhelyzetekben nem mondanak semmit!
Az a szakasz tehát, amit felolvastam, Jóbnak egy hosszabb beszédéből való. A korábbi részekben a barátok felváltva és olykor együtt is próbálták Isten igazságát védeni. Ennek aztán az lett a folyománya, hogy váddal fordultak Jób felé, hiszen a formális logika szerint: ha Jób ártatlan, akkor Isten a vétkes. Ha viszont Isten ártatlan, akkor Jóbnál kell lennie valaminek, mert a bűnhődésnek, a szenvedésnek, a csapásoknak, mindannak, ami Jóbot éri, oka kell legyen. És ha Isten igaz, ha Isten igazságos, ha Isten ártatlan, akkor Jóbban van a szenvedés oka. Milyen érdekes! Úgy indult az egész történet, hogy Jób vigasztalására mennek, s lám, mostmár, hogy Istent védelmezzék, Jób vádolóivá lesznek.
Most tehát Jób, e beszélgetés-kör végén, mond egy hosszabb beszédet, és ennek a kellős közepén áll ez a szakasz, amelyben Jób fölidézi korábbi állapotát.
Figyeljük ezt meg! Amikor azt mondja, hogy óh haj, ha olyan volnék, mint a hajdani, elmúlt hónapokban, amikor Isten őrzött engem, amikor szövétneke fénylett felettem, világosságánál jártam a sötétet, amikor java korom napjaiban voltam, amikor Isten gondossága borult a sátoromra…, akkor utána mit mond? Mert innentől kezdve annak kéne jönnie, hogy: Isten gondossága borult a sátoromra, amikor még gazdag voltam! Jób gazdag volt, mint egy nábob. Biblia-tudósok kikutatták, s bizonyos régi adatok alapján teljes mértékben bizonyítottnak tekintik, hogy ez a Jób, aki nem zsidó ember volt, valahol az arab sivatag peremén élt, és olyan gazdag volt, mint egy nábob, egy gazdag törzsfőnök. Mesebeli gazdagság volt az övé ? de ez nem mese. Nem túlzás, ami le van írva Jób könyve elején, hogy hány tevéje, hány marhája, hány ökre, hány cseléde, miféle gazdagsága, téli szállása, nyári szállása, mije volt. Jób vagyonos, gazdag ember volt. Nos, amikor Jób azt mondja: Oh, amikor Isten gondossága borult a sátoromra, oh, ha megint azok az állapotok lennének ? mi jut eszébe az embernek? Ez: ha visszaállna a régi rend, a régi gazdagság, vagy talán csak a töredéke! A mindenüket elveszítő emberek sokszor gondolkodnak így: ha nem is minden, de valami kevés mégis megmaradhatott volna! Vagy gondolhatnánk arra is, hogy Jób a régi tekintély visszaállítása után sóhajtozik. A szakasz végén olvastuk ezt: amikor úgy laktam, mint a király a hadseregben, amikor főemberként ültem az emberek között, amikor a kapuhoz mentem, a köztérre léptem, megláttak az ifjak, és félrevonultak, megláttak az öregek, és fölkeltek és álltak, míg szóltam. A fejedelmek abbahagyták a beszélgetésüket és tenyerüket a szájukra tették. Oh, vajha ez a régi állapot visszatérne, amikor ilyen nagy tekintélyem volt. Olyan megbecsülés övezett, hogy a vénember is fölállt, amikor én ültem, ott álltak a vének, és csendben hallgattak. A törzsfőnökök, a fejedelmek, a nagy emberek, ha megláttak, a szájukra tették kezüket, megszeppenve elhallgattak. Olyan voltam, mint a király a hadseregben, tiszteltek, becsültek és féltek.
De Jób nem arról szól itt, hogy micsoda gazdagság veszett oda, amikor koldusbotra jutott, sőt rosszabbra a koldusbotnál, mert még a tenyerét sem tudja kinyújtani, hogy kéregessen, hiszen súlyos fekélyes betegség érte. Rá se néztek, nemhogy kérni tudott volna valakitől. Jób azonban nem a régi vagyont, a régi gazdagságot sírja vissza, és azt sem mondja, hogy legalább azt kapjam vissza a régi időkből, hogy becsültek, tiszteltek és féltek! Igen, sokféleképpen lehet embereket becsülni, tisztelni és félni. A régi uralkodók mondották: nem baj, ha félnek tőlem, de becsüljenek. Vagy megfordítva: becsüljenek, még ha félnek is tőlem. Ez afféle uralkodói adottság. Nem érdekes, nem számít, hogy szeretnek, vagy nem szeretnek, ez csak egy amolyan modernkori, nem is tudom miféle érzelmesség, hogy az uralkodót mindenkinek szeretni kell! Ezt a 20. század diktátorai találták ki, hogy mindenkinek tapsolnia kell, mindenkinek lelkesednie kell, mindenkinek luftballont kell eregetnie. Úgy hívták ezt, hogy személyi kultusz. A régiek nem sokat törődtek ezzel, nem bánták, ha féltek tőlük, csak engedelmeskedjenek nekik.
 De Jób nem kívánja ezt sem, kedves testvéreim. Valami egészen másról beszél. Elmondja, egy szóval, szép képpel kifejezi: az igazságot öltöttem magamra és az is magára öltött engem. Akik ismerik Shakespeare Lear királyát, a nagy drámát, az idős ember drámáját, aki odaad mindent a lányainak, ámbár a legkisebbet kitagadja, mert ? lehet, ott kezdődött a személyi kultusz?! -, mert a legkisebb nem hajlandó túlmagasztalni az öreget s egyúttal önmagát is földicsérni, hogy mennyire szereti őt. Ám a két másik leány, akik mindent megkaptak, kiteszik az öreget éjszaka a semmibe, a vihar teljes közepébe. S mikor egy csűrbe elvetődnek, a félig megőrült Lear király ítéletet tart, megidézi a lányait, elindít egy pert, s rámutat a jelenlevő kísérőjére, Glousterre, és azt mondja neki: igazságnak palástos embere! Ez innen van Shakespeare-nél ez a kifejezés: igazság palástos embere, innen veszi. Az igazságot vették föl magukra azok, akik ítélkeztek, az igazság palástját vették föl – és erről beszél Jób is, hogy amikor én magamra öltöttem az igazságot, mint egy palástot, akkor engem az igazság magára öltött. Hogyan? Elmondja. Azt mondja Jób, amikor a régi szép időkről emlékezik (és még egyszer mondom: nem arra emlékezik, hogy milyen sok mindene volt, nem azt sírja vissza, hogy mindenki haptákban állt előtte), hanem: a szegények segítője voltam, az árvák gyámolítója voltam, az özvegyek istápolója voltam. A Károli fordításban így van: az idegeneknek ügyét, baját vittem, s ezt egészen pontosan így lehet lefordítani, hogy a jövevénynek, azoknak, akiknek nem volt állampolgársága, még azoknak is a pártját fogtam, ügyét, baját vittem, senki fölött meghallgatás nélkül nem ítéltem. Ezt sírja vissza. Milyen érdekes!
Azt fájlalja, hogy egykor odahajolhatott másokhoz, egyszerű magyar szóval, segíthetett másokon, vihette mások ügyét, és ilyen módon betölthette a szövetségi hűséget! Azért fontosak és meghatározóak Jóbnak ezek a szavai, mert amiket itt felsorol, azokat Mózes könyvéből olvassuk először. Mondom még egyszer: megmentette a kiáltozó szegényt, az árvát, akinek nem volt segítsége, a veszni indultnak áldása szállt reá, az özvegyek szívét megörvendeztette, a vaknak ő volt a szeme, a sántának a lába, a szűkölködőknek atyjuk, és a jövevények ügyét is jól meghányta-vetette. Az álnok zápfogait kitördöste, és fogai közül a prédát kiragadta. Tudjuk jól, hogy amikor Mózes könyve a szövetségi hűségről beszél, éppen ezeket írja le. Mit jelent szeretni felebarátunkat, mint magunkat? Ezeket jelenti!
Csakhogy, Mózes törvénykönyve korlátos. Ez kiderül Jézusnak és a főembernek a beszélgetéséből, aki odamegy hozzá és megkérdezi, mit kell azon érteni, hogy szeresd felebarátodat, mint magadat? Ki a felebarátom? A régi mózesi rendtartás szerint a honfitársam. A régi mózesi rendtartás szerint az a felebarátom, aki tagja a szövetségnek,  vagyis az izraeliták, akik beletartoztak a tizenkét törzs szövetségébe. És ezt azért fontos megemlíteni, mert Jób nem volt zsid. Jób nem zsidó ember volt, és most azt mondja ez a nem-zsidó ember, hogy megtartottam a zsidók szövetségi rendjét. Vagyis mintegy kifejezi, hogy ugyan vér szerint, származás szerint, neveltetés szerint nem tartozott Isten szövetséges népének a körébe, mégis, ez az isteni törvény, a felebarát szeretetének a törvénye olyan magasrendű, hogy ő ezt megtartotta. Vagyis amikor Jób az egykori állapotát panaszolja, igazából véve arról beszél, hogy ugyan leszármazás szerint nem, szertartási renden keresztül nem tartozik az Isten népéhez, ám ott élt az Isten népe ? mondjuk először így: az Isten népe peremvidékén. És most úgy érzi, hogy az az ítélet, az a baj, az a rettenet, ami rázúdult az életére, mindettől elszakítja őt. Istentől van elszakítva. Pedig ? mondja ? megmentettem a kiáltozó szegényt, az árvát is, akinek nem volt segítsége, a veszni indultnak áldása voltam, az özvegyek szívét megörvendeztettem, az álnok zápfogait kitörtem és kiszedtem közüle a zsákmányt. Erre csak az volt köteles, aki a szövetség tagja volt. Ez volt ? egy szóval kifejezve ? a szövetségi hűség. Isten választottjai, az Ószövetség népe ebben a szövetségi hűségben voltak kötelesek járni, s ha nem így jártak, akkor szegték meg a szövetséget.
Ha föllapozzuk a Prófétákat, és olvassuk, hogyan feddik Isten népét, hgyan hirdetnek ítéletet a nép fölött, hogyan vádolják őket, hogy hűtlenek voltak, mert megszegték a szövetséget, megtörték az Isten jó rendjét, akkor mindegyre ezekkel példálóznak. Odáig elmenően, hogy én prédikálni se mernék arról (még a mai szekuláris világbansem), amiről Jeremiás próféta a templomban prédikált: minek jártok ti templomba? Jaj, nem tudom, ha ilyen prédikációkat hallgatnátok, testvérek, hogy minek jártok templomba, minek jöttök ti ide, jaj, nem tudom, mennyivel gyarapodna a gyülekezetünk? Pedig Jeremiás erről prédikált: minek jártok templomba, ha nem tartjátok meg a szövetségi hűséget? Miért áldoztok, miért mutattok be Istennek fogadalmi áldozatot, bűntörlő áldozatot, hálaadó áldozatot s mentek haza, mondván, hogy eleget tettünk a szövetség rendjének, s megszabadultunk, ha nem tesztek eleget a szövetségi hűségnek?!  Azt mondja Jeremiás próféta, hiába veregetitek vállon magatokat, Istent nem csaphatjátok be,  de önmagatokat meg vesztetekre csapjátok be.  
A prófétákat is mindegyre az érdekelt, amiről Jób beszél itt. Ki segít a szegénynek, ki karolja fel az özvegyasszonyt, ki töri ki az álnok fogát, hogy kivegye belőle a szegény embertől elbitangolt zsákmányt? Ki hallgatja meg az ügyefogyottat, az idegent, szóról-szóra, töviről-hegyire, hogy az ügyét méltányosan képviselje? Ez a szövetség rendje, ez a szövetségi hűség! És ez a Jób, aki csak ott a peremen van, talán éppen ezért élvezett tiszteletet. Mint ahogy mi is ? egy távoli képpel élve ? ha mondjuk, Magyarországa jön egy amerikai és megtanul a kedvünkért magyarul és szépen beszéli a nyelvünket, még szebben, mint mi,  akkor kérdezzük, hol tetszett ilyen szépen magyarul megtanulni? Nos, ha azt felelné az illető, hogy én annyira szeretem a magyarokat, úgy bele vagyok szerelmesedve ebbe a népbe, hogy egy életem, egy halálom, megtanultam magyarul, meg Arany János összes balladáját is fejből,  nos, akkor nagyon becsülnénk. Pedig nem magyar, nem magyar állampolgár, nem köti hozzánk semmi, még csak magyar menyecske sincs neki kilátásban. Jób ott a peremen, most úgy érzi, hogy Isten elvette tőle az eszközöket, hogy gyakorloja a szövetségi hűséget! Mintha magát Istent vették volna el tőle.
Igazságba öltöztem és az igazság is fölöltözött engem. Kettős öltözet ez. Nem holmi beszélő köntös az igazság, (ismerjük a regényt), csak megmutatjuk a budai pasának, aki térdre borul, mert rá van varrva valami. Nem is olyan beszélő köntös ez, amit tréfásan a lelkésztársaimnak szoktam mondani, hogy: ide figyelj, azt hiszed, ha magadra veszed a beszélő köntöst (a palástot), azt mondhatsz a szószéken, amit akarsz? Ez itt az igazság, és aki magára ölti az igazságot, az csodálatos módon tapasztalja, hogy az igazság is magára ölti őt. Micsoda nagy kép ez! Igazságba öltöztem, rajtam van az igazság. Látszik, megmutatkozik ? mert annak meg kell mutatkozni. Az igazság, vagyis az igazságosság nem valami belső, szívben hordott, kimondhattalan titkos kis dolog, amit odahaza magammal megbeszélek: hogyha én lennék a király, én lennék a hadvezér, én lennék a fejedelem, nekem lenne bírói székem, hatalmam, erőm, akkor így meg így lenne… Az igazság meglátszik. Mert Isten törvénye sosem mondja, hogy ilyen meg ilyen feltételek között érvényesül az igazság…. Segíts a szegénynek, ha és amennyiben… Pártfogold az özvegyet, ha és amennyiben… Törd ki a gyalázatos fogát és szedd ki belőle azt, amit a másoktól elorzott, ha és amennyiben… Nincsenek korátozó feltételek. Isten törvénye abszolút. És aki ebbe beleöltözik, azt látjuk róla, hogy olyanná lesz, mint az igazság. Milyen az igazsás? Az igazság olyan, mint Jób. Amikor az igazság meg akarja mutatni önmagát, s szép ruhájába akar öltözni, akkor Jóbba öltözik.
Értjük hát mindannak a súlyosságát, amit Pál apostol a Kolossé-beli gyülekezetnek mondott. Ezeket olvastam föl a lekcióban, s ezek titkos csatornákon, rejtekutakon egészen Jóbig vezetnek vissza. Pál unszol, amikor azt mondja a Kolossé gyülekezetnek: annak okáért öltözzetek fel, mint Isten választottjai, szentek és szeretettek, könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszú tűrést, elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen, ha valakinek valaki ellen panasza volna. Hát nem ugyanazt mondja, mint amit Jób mondott? Ugyanazt mondja. Pál apostol erényeket sorol, Jób pedig elmondja panaszában, hogy miképpen gyakorolta ezeket az erényeket. Vagyis a Jób panaszában, ahogy perrendtartás szerint panaszkodva védekezik, megfordult a dolog, – a barátok beszorították a sarokba (hogy meri ő Istent vádolni?!), s Jób védekezik, panaszként adja elő védekezését, de ez a panasz csodálatos lehetőséget nyit meg. Öltözzétek fel mindenek fölé ? mondja Pál apostol itt a kolosséiaknak ? a szeretetet. Előbb jóságosság, türelmesség, irgalmasság, megbocsátás, s mindezek fölé öltözzétek föl a szeretetet. Az igazságosság a szeretet, és a szeretet az igazságosság. S akikhez Pál apostol szól a Kolossé levélben, talán maguk is láthatták úgy önmagukat, ahogyan Jób: egy peremember, aki meglátja egy népben, a nép törvényében, a mózesi törvényekben a tökéletest! S talán sokszor átsuhant a szívükön, hogy nekik milyen jó, ott van nekik ez a tökéletesség! Milyen jó lenne, ha a miénk lenne!
 De történt valami, és erről Pál apostol diadallal beszél, amit Jób csak sejt. De mert sejti, azért Jób, aki költő, Jób, aki kitűnő jogász, Jób, aki egy nagyszerű figura, ebben a tekintetben próféta is. Mert a Jób szavai előreutalnak arra az Úr Jézus Krisztusra, akiben eltöröltetik minden különbség. Pál buzdítását éppen ez előzi meg. Azt mondja Pál: felöltöztétek amaz új embert, amelynek újulása van annak ábrázatjára szerint való ismeretre, aki teremtette azt, ahol nincsen többé görög és zsidó, körülmetéletlenség és körülmetélkedés, idegen, szkítiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus. Jób, az idegen, Jób, a kívülálló beljebb van az Isten igazságához, mint azok, akik az Isten gyermekei. De ez a feszültség, ez a kívül-belül, idegen-odatartozó az Úr Jézus Krisztusban megszűnt. Aki a szeretet öltözi mindenek fölé, az az Úr Jézus Krisztusba öltözik. Jób nem a régi dolgokért, nem az elveszett privilégiumokért, nem az eltűnt sok-sok áldásért, az elmúlt időkért panaszol. Jób  a jövőt keresi. Aki igazságba öltözik, az Krisztusba öltözik, aki Krisztusba öltözik, azt Krisztus is magára ölti. Ámen

Imádkozzunk!
Járass bennünket Mennyei Atyánk igazságodban, szentségedben, örökkévaló szeretetedben. Hadd öltsük magunkra az igazságosságot, vagyis a Te örökkévaló és tökéletes szeretetedet, hogy ez a Te örökké való igazságosságod is fölöltsön minket, hogy eggyé lehessünk vele. Azzá legyünk, akivé bennünket teremtettél tökéletes igazságban és szentségben. Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk által megkezdetted ennek a nagy helyreállításnak a munkáját, s ha mi Őreá tekintünk, tudhatjuk, mit jelent igazságban és szentségben járni, ha Benne bízunk, ha Szentlelked hatalma által az Ő életében részesedünk, nemcsak tudhatjuk és szemlélhetjük ezt a tökéletes igazságot, hanem mi magunk is cselekedhetjük. Szeretnénk, Urunk, törvényedet betölteni maradéktalanul úgy, hogy annak ne legyen híja. Szeretnénk hűségesek lenni Hozzád, a hűséges Istenhez, ezért kérünk, add Szentlelked erőit, formáld, újítsd és alakítsd életünket arra a formára, alakra, arra a megújított valóságra, amely maga a mi Urunk Jézus Krisztusunk. S kérünk Urunk, hogy amikor elesettet, gyengét, megfáradtat, beteget erősítünk, amikor gyászolót vigasztalunk, add a Te lelked erőit nekünk, hogy igazán a Te szentségeddel végezzük ezt.
Így könyörgünk betegeink gyógyulásáért, a szomorkodók vigasztalásáért, az erőtelenek megerősítéséért, az eltévelyedettek megvilágosodásáért, minden bánkódó, minden szomorkodó szívének felemeléséért, így könyörgünk mi magunk megújulásáért is. Kérünk Urunk, segíts bennünket, hogy amikor szent asztalodhoz jövünk és hirdetjük a mi Urunk Jézus Krisztusunk halálát, erősíts meg bennünket a szent jegyekkel és pecsétekkel éppen erre az új életre, tökéletes szentségre és igazságra. Őérette, Krisztusért hallgass meg bennünket. Ámen