Hívd segítségül az Urat!

Az már mélyebb zavar, amikor az ember önmaga miatt bolydul meg, amikor a magabiztos, mindent tudó ember, a mindenre magyarázatot találó emberben minden összeomlik. Milyen ez a magabiztos ember? Ő a bajt és nyomorúságot a másikra áttevő ember, ő az alibiember! Ezek vagyunk mi. Nekünk mindig van alibink, mindig van magyarázatunk, és mindig a másik a felelős, mindig a másik a hibás, mindig mindennek a másik az oka – de nem mi! És most ez az alibiember megzavarodik, mert nem tud kitérni a Szentlélek elől. És nincs magyarázata. Csak súlyos helyzete van, kétségbeejtő állapota van.

dr. Szabó István
2019. június 9.

Lekció: Apostolok cselekedetei 2. rész

Imádkozzunk! Jövel, Szentlélek, tölts be bennünket! Szívünket teljesen, életünket valósággal! Ragyogtasd ránk újjáteremtő, szabadító, gyógyító áldásodat, részesíts bennünket gyümölcseidben: békességben, örömben, igazságosságban, szeretetben, hűségben, jóságosságban, Isten előtti alázatosságban, neve dicsőítésében, s minden munkájában való gyönyörködésben. Szomjas a szívünk, mint az eső nélkül maradt föld, száraz az életünk, mint aszályos időben a világ. Jöjj Lélek, áldj meg bennünket, ragyogtasd reánk Krisztus világosságát! Ámen

Textus: “Ezeket hallva, szívükben megkeseredtek, és ezt mondták Péternek és a többi apostoloknak: Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak? Péter pedig ezt mondta nekik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát. Mert nektek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” (Apostolok cselekedetei 2. rész 37-39. versei)

Ünneplő Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Valamikor réges-régen, amikor még divatja volt a tömegprédikációknak, meghívtak egy híres és éppen ezért sokat bírált evangélistát egy nagy szabadtéri evangelizációra. Egy ottlakó ember, aki nem állhatta ezt a prédikátort, elhatározta, hogy megszégyeníti. Telerakta a zsebeit jó nagy kavicsokkal, s így ment el az alkalomra, aztán várta a kedvező pillanatot, amikor majd megdobálja a prédikátort. De ez nem történt meg. Hanem az alkalom után ez a mi emberünk odalépett az igehirdetőhöz és azt mondotta neki: uram, én azért jöttem, hogy betörjem az ön fejét, de maga törte össze a szívemet. A prédikátor így válaszolt: a szívét nem én törtem össze, hanem a Szentlélek. Igen, a Szentlélek végzi életünkben a szívbéli összetörettetést, a bűnbánatot, a megtérést, a Krisztus útján való járásnak az igyekezetét és elszánását. A Szentlélek végzi a nagy megfordítást, Ő a nagy megfordító. Általa, elveszettből hazatalálsz, ellenségből barát leszel, gyűlölködőből szerető szívű, bűnösből szent, kozmikus árvából Isten gyermeke, halandóból örökélet várományosa. Ez a pünkösd gyümölcse, ez a pünkösd áldása, ezért ünnepelünk.
Hogy is történt ez az első pünkösdkor? Zavar és megdöbbenés közepette. Ahogy olvastam Lukács evangélista feljegyzését, nyilván szinte mindenkinek feltűnt, hogy többször visszatér az elbeszélésben erre a körülményre. Arra ugyanis, hogy az egybegyülekezett sokaságban zavar támadt. Megdöbbenés, megrökönyödés, értetlenség fogja el őket, és az értelmezések sokféleségével állnak elő: ki ezt mondta, ki azt mondta, de egymástól is, másoktól is egyre azt kérdezték: mi akar ez lenni? Mit csinálnak itt ezek a galileai emberek? Aztán az elbeszélés végén azt olvassuk, hogy immár nem azt kérdezik egymástól, hogy az apostolok mit csinálnak, hanem az apostolokat kérdezik: mi mit cselekedjünk? Mindez, mondom újra, megdöbbenés közepette zajlik, és a végén összetörik a szívük. Mégis, áldott megzavarodottság ez, áldott összetörettetés ez, mert megtérésre, Krisztus követésre, szent életre vezetett. Ugyanis a Lélek formál újra, ez az egész újjászületésünknek a titka. Beszéljünk ma erről!
De előtte – bár nem szokásom – névtelenül ki kell prédikáljak valakit, a szó legjobb értelmében. Tegnap, a konfirmáció vizsgán az egyik konfirmandusunk arra a kérdésre, hogy mi az igaz hit, szépen mondta a feleletet a Heidelbergi Káté szerint, tudniillik a hit szívbeli bizodalom, melyet a Szentlélek gerjeszt bennem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, igazságot és örök életet ajándékoz. Így pontos a felelet: nemcsak másoknak, hanem nekem is. Ez a keresztyén élet titka és a bizakodó hit csodája, hogy nemcsak más lehet boldog, nemcsak más ismerheti meg Istent, nemcsak más tapasztalhatja meg a jót, nemcsak más remélhet üdvösséget, nemcsak más tartozhat az anyaszentegyházba – hanem én is. De a válaszadó – pünkösdi zavar – megfordítva mondta a választ: nemcsak nekem, hanem másoknak is… Mindjárt mondtam is magamban, hogy lám, ő már túl is van a keresztyén élet első nagy leckéjén, legyőzte a magába zárulás nagy kísértését: nem tartotta meg magának Jézus Krisztus ismeretét, a Krisztusban elnyert boldog életet, nemcsak önmagára nézve élte meg az igaz reménységet, hanem másokra nézve is. Pünkösdkor is valami zavarodottság támadt, összeverődtek az emberek, összekeveredtek az érzéseik, a benyomásaik. Miért is? Három különböző okot lehet itt felsorolni.
1. Először is azt látjuk, hogy ez a zavarodottság mások miatt támadt a pünkösdi zarándokokban. Ez ismerős és általános érzés; másokon látunk valamit, és meglepődünk. Vagy éppen sokkol bennünket, vagy megrendít minket, hogy valami történik velük. Mit látnak a pünkösdi zarándokok? Azt látják, hogy ezek a megvetett emberek, ezek a senkik, prolik, tudatlanok, műveletlenek – egyetlen szóval így foglalják össze: ezek a galileaiak –, akik csak azért szoktak feljönni Jeruzsálembe, hogy zűrzavart támasszanak, most szent mámorban dicsőítik Istent. Éppen Lukács evangélista jegyezte fel, hogy egyszer Pilátus galileai zarándokok vérével elegyítette az áldozati állatok vérét az oltárnál (Lk 13,1), így fojtotta el a ribilliót. Tehát ezek a műveletlen – bocsánat, nem pünkösdre való szó – tahó senkik, félanalfabéták most kijönnek az utcára és tizenkét nyelven beszélnek, ahogy felsorolja az evangélista, a szélrózsa minden irányából odaérkező zarándokok származási helyét. Ez meg hogy lehet? Mit csinálnak ezek? Mi akar ez lenni? És aki egy kicsit is ismerte ezt a tanítványi közösséget, és tudta, hogy mi történt nagypénteken, húsvétkor és húsvét után, az mondhatta volna, hogy ezek itt nem azért nem csináltak eddig ribilliót Jeruzsálemben, mert a Lélek jól nevelt, udvarias emberekké tette őket. Hanem mert lapultak. Mondhatni, gyávák voltak. Hiszen el tudtak tölteni húsvét után ötven napot bezárkózva és reszketve, és nem merték kidugni az orrukat sem. Most viszont bátran kimennek az utcára, és önfeledt örömet sugároznak. A gyávákból bátor emberek lettek. Mi történik itt velük? Mit csinálnak ezek az emberek? És még azt is hozzá lehet tenni ehhez a megrökönyödéshez, hogy láthatóan mámorosak. Mondják is nyomban: részegek! Adyval szólva: “a kocsma gőze!” Ez hajtja őket. Nem kell ezt nekünk így-úgy magyarázgatni; aki fölött a Szentlélek kiterjeszti a szárnyát, akinek megérinti a szívét, akinek átöleli a lelkét, az megmámorosodik. Igen, tudom, sok szép magyarázatot mondtak már erről, nagyszerű tudósok magyarázzák ezt így, úgy, amúgy; mégis megdöbbentő dolog ez – mondják is, mert így látják – olyan, mintha részegek lennének. De majd megértik, hogy a Szentlélek nem leitat, hanem megitat; a Szentlélek, mikor áldást hoz, az nem búfelejtő mámor, ahogy mi nevezzük az itókát, hanem áldásával minden gondunkat magára veszi, és boldogságban elvezérel minket a gondviselő Istenhez. S milyen érdekes, a megdöbbent zarándokok végül azoktól kérnek életre szóló tanácsot – mit cselekedjünk –, akiket az imént még beszámíthatatlannak tartottak. De minderre mondhatjuk, hogy mások miatt zavarba jönni, nos, ez mindennapos dolog. Megszoktuk, ismerjük, és ki is alakítottunk mindenféle szokásokat, magatartásmintákat arra, hogy ne nagyon izgassuk magunkat túl sokáig, ha valaki furcsán viselkedik, netán különc. Mi több, a mai világban – ahogy mondogatják: a decens társadalomban – illik is úgy kezelni a furcsa, különleges személyeket, mintha természetes lenne mindaz, amit tesznek. Holott nem az.
2. De van egy másik oka is ennek pünkösdi zavarodottságnak, és ezért nem győzi Lukács evangélista hangsúlyozni, hogy álmélkodás, csodálkozás vette elő a zarándokokat. A másik oka a zavarodottságuknak: saját maguk. És az már mélyebb zavar, amikor az ember önmaga miatt bolydul meg, amikor a magabiztos, mindent tudó ember, a mindenre magyarázatot találó emberben minden összeomlik. Milyen ez a magabiztos ember? Ő a bajt és nyomorúságot a másikra áttevő ember, ő az alibiember! Így neveztem el: az alibiember, és ezek vagyunk mi. Nekünk mindig van alibink, mindig van magyarázatunk, és mindig a másik a felelős, mindig a másik a hibás, mindig mindennek a másik az oka. Ott vannak ezek a galileaiak vagy éppen a rómaiak, vagy valakik, akárki, aki felelős mindenért – de nem mi! És most ez az alibiember megzavarodik, mert nem tud kitérni a Szentlélek elől. És nincs magyarázata. Csak súlyos helyzete van, kétségbeejtő állapota van; mégpedig az, amit Mózes első könyve 11. részében olvasunk, amikor Bábel tornyánál Isten alászáll és megszemléli – mintegy nagyító alá véve – a nagyratörő ember munkálkodását, hogy – né! – milyen nagy birodalmat szervez az ember, hogy – nini! – ott talán a világtörténelem legnagyobb vállalkozása készül. Mekkora logisztika, mekkora közigazgatás, mekkora organizáció, mekkora akarat és erő kell ahhoz, hogy a világ legmagasabb pontjára fölépítsük azt az Isten-templomot, oda fölmenve megfogjuk az Isten lábát és lehúzzuk és szolgánkká tegyük! Isten pedig azt mondja: alászállok, és összezavarom a nyelvüket, hogy ne értsék egymást. Lukács evangélista a Bábelnél elhangzó isteni szavakat állítja elénk tükörként. Mitől zavarodnak meg a jeruzsálemi zarándokok? Attól, hogy értik, amit az apostolok mondanak. Nincs kitérő a Lélek elől. Bábelkor senki sem értette azt, amit a másik mondott, pünkösdkor pedig mindenki értette azt, amit az apostolok mondtak. Miért? Hogy ne mondhasd: nem értem, hogy még ez a kibúvód se legyen, ha a Szentlélek szól! Értened kell, ahogy megértették ott pünkösdkor a jeruzsálemi zarándokok is, hogy nem lehet elbújni az Isten igazsága elől. Mi az Isten igazsága? Hogy az Atya Jézust Úrrá és Krisztussá tette, azt a Jézust, mondja Péter, akit ti félretettetek az útból – vagyis mi félretettük, vagyis én félretettem az útból –, akit ti megragadtatok és halálra adtatok. És immár nincs kibúvó, hogy, úgymond, az a másik bűne volt, az másokra tartozik, mi ott sem voltunk, már ötven nap eltelt nagypéntek és húsvét óta, mi meg Kappadóciából, Babilóniából, Rómából még úton voltunk ide, a szent helyre. Így mondja ezt Lukács evangélista: mikor Péter ezeket a szavakat mondta, megkeseredett a szívük. Így fordítja Károli Gáspár. Mások így fordítják: megütötte a szívüket. Én vagyok olyan bátor, hogy ezt a szót ugyanúgy fordítom, ahogy Máté és János evangélista ugyanezzel a szóval írja le azt, amikor a római vitéz a kereszten függő Jézushoz lépett és dárdával átdöfte a szívét (Mt 27,49; Jn 19, 34) Ugyanez a szó szerepel itt is. Most, pünkösdkor a Szentlélek átdöfi a szívüket! Mert meg kell halni. Meg kell halnia a régi embernek, a mindent megmagyarázó embernek, a magának istenkedő embernek, a másikat odaáldozó embernek, az alibiembernek, meg kell halnia, hogy a Lélek erejében új életre támadhasson. Az Ige, Jézus dicsőségének hatalma átdöfte a szívüket. Hogyan is?
Hallanak egy történetet, egy történetet, amelyről, ismétlem, mondhatnák a jeruzsálemi zarándokok, hogy nekik ahhoz semmi közük; mégis, a történet végén kiderül, hogy nekik van a leginkább közük hozzá. Ez a történet nem a másoké és nem a másiké, hanem a miénk, egészen személyesen az enyém – mutatok magamra –, igen, az enyém is. Hiszen mit mond Péter? Most teljesedik be a jövendölés, hirdeti, amit Joel több száz évvel ezelőtt megprófétált: aki segítségül hívja az Úr nevét, az megtartatik, vagyis megmenekül. Az tartatik meg, az nyer életet, az üdvözül, aki segítségül hívja az Úr nevét. Ti őt megöltétek, de Isten föltámasztotta és dicsőségébe ültette.
3. És éppen ezért, végül is, a zavarodottságnak a legnagyobb mélysége nem a másik, és nem is én magam vagyok. A mi zavarodottságunk igazi oka: maga Isten. Ezt mondja Péter, mikor Jézus halálát és feltámadását hirdeti: mindez Istennél eleve el volt végezve, Isten örök rendelése volt az, hogy ez így ment végbe. Az tudniillik, hogy Krisztus testet öltött, hogy aztán erőkkel, csodákkal, hatalommal bizonyította, hogy őt Isten rendelte erre a szent szolgálatra, és az is Isten rendelése volt, hogy ti megfogtátok és keresztre adtátok – te megfogtad, megragadtad, keresztre adtad, és én is keresztre adtam –, és az is Isten rendelése volt, hogy nem látott rothadást, hanem föltámadott és az Atya jobbjára ült. És az is Isten rendelése, ha a Jézus nevét segítségül hívod, akkor üdvözülsz. Miért nem az volt az Isten rendelése, hogy próbáljuk meg még egyszer, amit Bábelben elrontottunk? Próbáljuk meg újra egy nagy, boldog, egyetértő birodalmat szervezni, de most aztán tényleg, igazán, és próbáljuk meg gyorsan, modern eszközökkel hamar fölépíteni azt a tornyot, és próbáljunk meg nemes gondolat, egy nagy világeszme nevében összetestvéresülni?! Miért nem az volt Isten rendelése, hogy ad még egy esélyt, hadd lássuk, mire megy az ember, okult-e már? De Isten más utat választott: Ő maga testet öltött, az emberi sorsot választotta, egy galileait, egy megvetettet, egy senkit, egy jövevényt, akire ha ránéztek a beszéde, a ruhája, a tónusa, a magatartása alapján csak legyintettek rá és megvetették, ahogy Ézsiás jövendölte (Ézs 53). Hogy kezdik itt is a jeruzsálemi zarándokok? Ezzel a gúnnyal elegyes csodálkozással: hát nem galileaik ezek, akik itt hallelujáznak Istennek? És nem galileai volt, éspedig názáreti az a Jézus is, akit magasztalnak? Hogy kezdte a tanítványságát Náthániel? Ezzel a gúnyos kérdéssel: jöhet-e Názáretből valami jó? (Jn 1,47) Jer és lásd, mondja neki Fülöp, aki hívja. Csak onnan jön a jó! És mi ebbe belezavarodunk. Mi ezt nem értjük. Ezért mondja Péter a kérdésükre – mit cselekedjünk? –, térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjetek meg: legyetek ennek a Jézusnak a követői, igaz tanítványai és segítségül hívói. Ez a pünkösd áldása, ez a pünkösd csodálatos ajándéka! Mert akkor leszel halandóból örök élet várományosa, világárvából Isten gyermeke, bűnösből szent, gyűlölködőből szerető szívű, elveszettből hazatalált, meg nem értettből befogadott, ha segítségül hívod az Úr nevét. Mert akkor az övé leszel teljesen, azé a Krisztusé, aki immár az Atya jobbján ülve szüntelen közbenjár éretted s elküldi neked Szentlelkét. Miért ünnepeljük pünkösdöt? Mert eljött a Lélek, és a Lélek Krisztust prédikálja. A Lélek mindig Krisztust prédikálja. Hívd segítségül az Úr nevét! Ámen