Kölcsey azokról az eseményekről, amikről mi így tanultunk, és ma is így tanítnak, nem mint történelmi eseményekről gondolkodott, amelyek a történelem saját, belső logikájából következnek – hanem mint Isten cselekedeteiről! Nem úgy fogalmazott, hogy őseink bejöttek a Kárpátokon – hanem úgy, hogy ‘őseinket felhozád Kárpát szent/!/ bércére’ (ettől szent Kárpát bérce, hegyei, mert Isten cselekedete megszentelte, nem önmagában). Nem mi tűztük ki zászlónkat a török sáncra, hanem Isten ‘plántálta’ arra. Nem tatár hordák támadtak ránk, hanem ‘rabló mongol nyilát zúgattad felettünk’. Ha imádságban gondolunk a nemzetünk sorsára, akkor nincsenek profán történelmi események.

Sánta Ibolya
2023. június 18. Tahi gyülekezeti hétvége

Lekció: Mózes ötödik könyve 30. rész 15-20. versei

Textus: „Segítsd meg népedet, áldd meg örökségedet!” (28. zsoltár 9. vers)

Kedves Testvérek!

Kamaszkoromban, amikor elkezdtünk a testvéreimmel templomba járni, minden istentisztelet végén elénekeltük a Himnuszt. Éppen úgy, mint Budahegyvidéken. A lelkészünk mindig úgy mondta ezt, hogy “énekeljük el a magyar nemzet imádságát”. Ezt az ő nyomán magam is így mondom. Akkoriban mondta így, amikor – ahogy tegnap erről hallottunk is – inkább szöveg nélkül, csak a zenéjét hallottuk a Himnusznak. Akkor nem is fogtam föl, milyen kiállás volt az ‘56 miatt amúgy is évtizedekig a lelkészi hivatás gyakorlásától eltiltott, de végre bennünk gyülekezetet kapó lelkészünknek ebben a megfogalmazásában: a magyar: szemben a szocialista internacionáléval; nemzet: szemben az akkor használt “nép” kifejezéssel; imádságát: szemben az akkori teljesen profán történelem-értelmezéssel.
Mert imádságban gondolkodni a nemzet történelméről egészen más, mint profán történelmi események soráról. Kölcsey azokról az eseményekről, amikről mi így tanultunk, és ma is így tanítnak, nem mint pusztán történelmi eseményekről gondolkodott, amelyek a történelem saját, belső logikájából következnek – hanem mint Isten cselekedeteiről! Nem úgy fogalmazott, hogy őseink bejöttek a Kárpátokon – hanem úgy, hogy ‘őseinket felhozád Kárpát szent/!/ bércére’ (ettől szent Kárpát bérce, hegyei, mert Isten cselekedete megszentelte, nem önmagában). Nem mi tűztük ki zászlónkat a török sáncra, hanem Isten ‘plántálta’ arra. Nem tatár hordák támadtak ránk, hanem ‘rabló mongol nyilát zúgattad felettünk’. Ha imádságban gondolunk a nemzetünk sorsára, akkor nincsenek profán történelmi események. Akkor Isten cselekedete van. Akkor a Himnuszt nem “elénekeljük”, hanem imádkozunk a nemzetünkért. De ha imádkozunk a nemzetünkért, akkor Isten cselekedetéért imádkozunk. Az imában pedig nincs profán történelmi esemény.
Isten cselekedete pedig, ő így találta ki, így szabta meg és ki is jelentette nekünk, nem önkényes és kiszámíthatalan fordulatokból áll. Az embertől teszi azt Isten függővé: ‘elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Ha megtartjátok parancsaimat, megáld Istened, az Úr. Ha elfordul a szíved, elvesztek’. Azt kérdeztük péntek este, hogy jó-e vagy rossz-e, ha a Himnusz sémájában, modelljében gondolkodunk ma? Hogy az Istenhez való hűség következménye az áldás, a hűtlenség következménye a büntetés egy nép életében? Ha ez a Himnuszunk gondolata lenne csupán, mondhatnánk, hogy ez avitt, korhoz kötött ‘szemléletmód’ csupán. De nem a Himnusz idejétmúlt találmánya ez. Hanem Isten saját szájából származó kijelentés: hozzám való hűségeddel vagy hűtlenségeddel élet vagy halál, és áldás vagy átok között választasz! Óriási a tét! Nincs profán történelem: történelem inter-akció Isten és ember között. Isten és ember között zajló esemény, Isten és ember kapcsolatának lenyomata.
De Isten nekünk drukkol: “Válaszd hát az életet!” Nem csupán tárgyilagosan, szenvtelenül kínál föl két lehetőséget, hanem rá akar beszélni az egyikre! A jóra. Az áldásra akar rábeszélni. Az áldás választására. Ezt részletezi, a rosszat nem: “Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is! Szeresd az URat, a te Istenedet, hallgass a szavára, és ragaszkodj hozzá, mert így élhetsz és így lakhatsz hosszú ideig azon a földön, amelyet Istened, az ÚR esküvel ígért oda atyáidnak: Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak”. Ha imádkozunk nemzetünkért: áldd meg, szánd meg, hozz rá víg esztendőt – azt kérjük, amit szíve szerint maga is adna! Csak: válaszd az életet!
Két megjegyzés kívánkozik ide. Az egyik az, hogy az egyes szám második személy nem az egyént szólítja meg. A népet, nem az egyént! A történelem nem személyes történetem Istennel, hanem a közösségem története vele! A második az, amiről tegnap még beszélgettem püspök úrral: Isten nem üt úgy oda, ahogy mi egy szemtelen legyet leütünk, Isten hosszútávon gondolkodik és cselekszik! Nem rögtön üt oda. Hogy úgy mondjuk, reméli, várja, hogy ne kelljen odaütnie! Izrael fogságbavitelét a hűtlenség miatt régóta hirdették a próféták. Az északi országrész, Izrael életében Isten 200 évig, a déli országrész életében – ott istenesebb királyok, a dáviditák uralkodtak – 400 évig várta, remélte Isten, hogy megtérnek és nem kell odaütnie.
A zsoltár-idézet, amit ennek a hétvégének a címéül választottunk, ugyanezt így fogalmazza meg: áldd meg örökségedet! Ám: mi az, hogy az Úr öröksége? Örökséget mástól kap valaki. Azt, ami nem az övé volt, de most az övé lett. Na de mi nem volt valamikor is az Úré? Hiszen minden az övé, kitől kaphatott, örökölhetett volna? Sőt, az ószövetségi gondolkodás szerint az örökség, mindenfajta örökség legértékesebb része a föld, amivel egy-egy ember rendelkezett, s amit csak használatra, sáfárságra kapott az Úrtól, az is az Úré! És ezt, mint az Úrtól kapott ajándékot, meg kellett védeni, őrizni! Annyira, hogy ötvenévenként vissza kellett állítani az eredeti birtokviszonyokat, ha időközben valaki mégis eladni vagy zálogba adni kényszerült volna. Ez volt az elengedés éve: a felgyűlt adosságok feltétel nélküli elengedésének éve. A kegyelem esztendje, az Úr kedves esztendeje. És itt van a kulcs: Izrael népe úgy az Úr öröksége, hogy ő védi, őrzi őket. És ha a “történelem”, a hűtlenségük, felgyűlt bűnadósságaik miatt ez az őrzés, védés, gondozás csorbát kellett szenvedjen a büntetések, ítélet miatt, biztosan eljön az az idő, amikor ezt a megőrző kapcsolatot helyreállítja Isten! Ahogyan a föld esetében ennek ötvenévente a törvény szerint meg kellett történnie. Izrael azért az Úr öröksége, mert az Úr védi és őrzi őket, és időről időre, ha nem is pont ötvenévenként, elengedi az adósságokat, visszaállítja az eredeti viszonyt.
Isten legnagyobb helyreállító tette Jézus Krisztus, a Messiás eljövetele volt. Jézus maga foglalta össze küldetését úgy a názáreti zsinagógában, hogy azért jött, hogy ‘hirdesse az Úr kedves esztendejét’, kegyelmének idejét, az elengedés évét. Amikor Isten helyre akarja állítani az eredeti viszonyt Izrael népével, sőt minden néppel, akkor Jézus munkálkodása, halála és feltámadása a kegyelem esztendejének időszaka! Nem éppen 365 nap, hanem lényegét, célját tekintve. Ez az elegedés évének ideje. Az adósság elengedésének ideje. Ahogyan Pál apostol később fogalmaz: az adóslevél keresztre szögezésének, érvénytelenítésének ideje. És mivel minden népre érvényes, minden nép felhatalmazást kapott arra, hogy Istenhez apelláljon, hozzá imádkozzon önmagáért. Pont ezt teszi a Himnusz. Ezt tesszük mi, ha énekelve elimádkozzuk.
Végül egy megmosolyogtató, de megható anekdota, amely nem megmagyarázza, de jól kifejezi, szemlélteti, amit Ica tegnap úgy fogalmazott a ppt főcímében, hogy ‘A nép tette Himnusszá’. És alatta: “1823-as megszületése után 166 évig a nép őrizte, dédelgette sajátjaként ezt az imdáságot a történelem viharában”. Köszönjük ezt a megfogalmazást! A legalább 100 éve játszódó történet, anekdota szerint éppen a Himnuszt éneklik valamilyen alkalommal, amikor az éneklők közé caplat egy fiatalember. Egy levett kalappal éneklő bácsika megböki és rászól: Vegye le a kalapját, fiam! Hát nem tudja, hogy ezt énekelték Árpád apánkkal a magyarok, amikor bejöttek a Kárpát-medencébe?” Igen, a bácsika talán nem gondolta végig, hogyan énekelhetett Árpád Mátyás királyról, mongolokról és a törökről. Mert ő a szívével énekelte ezt az imádságot. Az volt a fontos számára, hogy Isten az, aki Árpádnak ezt a hazát adta, aki áldást és villámokat bocsátott ránk, hűségünk vagy hűtlenségünk jutalmaként vagy büntetéseként. A fiatalember lehet, hogy pontosabban tudta a történelmi kronológiát, mégis a bácsikának volt igaza. Aki biztosan nem úgy fogalmazna, hogy az imában nincs profán történelmi események sora, nem úgy fogalmazna, hogy a történelem Isten és ember közötti interakció, vagy kapcsolatuk lenyomata. Csak levette a kalapját és figyelmeztetett erre mást is. Az ő szemében az a másik volt a tudatlan. Mi merünk-e így gondolkodni, így apellálni Isten jókedvére áldásért? Ámen.