Mindez arra figyelmeztet minket, hogy a ’piszkos anyagiak’ és a ’szent lelki dolgok’ csak a mi felfogásunkban állnak gyakran szemben egymással! Mert „minden tiszta a tisztának” – ezt szintén Pál írta, és Jézusnak nyilván tiszta volt ez is, ha ilyen szabadon, gátlás és fenntartások nélkül használta az anyagi dolgokat lelki tanítások szemléltetésére is, de szó szerinti értelemben is. Ha annyit prédikálnánk erről, mint amennyit a Szentírás ír vagy Jézus maga tette, bizony nagy lenne a megbotránkozás! De már látjuk, hogy rajtunk is múlik, hogy engedünk-e ennek a ’piszkos-szent’ szembeállításnak, vagy minden tiszta lesz a számunkra, a messzire utazott Urunk tisztakezű és tisztaszívű sáfárai számára.

Sánta Ibolya
2023. február 26. vasárnapi igehirdetés

Lekció: Lukács evangéliuma 19. rész 11-27. versei
Textus: Ászáf zsoltára. A hatalmas Isten, az ÚR szól, és hívja a földet napkelettől napnyugatig. A tökéletes szépségű Sionon ragyogva jelenik meg Isten. Jön a mi Istenünk, nem hallgat. Előtte emésztő tűz, körülötte hatalmas szélvihar. Hívja az eget odafent, és a földet, mert ítélni akarja népét. Gyűljetek hozzám, híveim, akik áldozattal kötöttetek szövetséget velem! Igazságát hirdesse az ég, mert ítéletet tart az Isten. (Szela.) Hallgass, népem, most én beszélek! Izráel, most téged intelek! Isten, a te Istened vagyok én! Nem feddelek meg véresáldozataidért, sem állandóan előttem levő égőáldozataidért, de nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat. Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata. Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is. Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ és ami betölti. Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét? Hálaadással áldozz Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem. Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását. (50. zsoltár 1-15. és 23. versei)

Kedves Testvérek!
Ma böjt első vasárnapja van, ami a keresztény élet legnagyobb ünnepéhez, a feltámadáshoz vezető szakasz első Úrnapja, mondjuk úgy, hogy küszöbe. Okosak voltak, akik a húsvét előtti 40 napos fizikai böjtöt gyakorlattá tették, és okosak voltak, akik között ez a 4. században elterjedt, mert attól kezdve vált ez szokássá. Az a bölcsesség van ugyanis ebben, hogy amit az ember fizikailag nem érez, az ritkán ér igazán a lénye legmélyéig.
A böjt lényege valaminek a megvonása. Az enyém, élhetnék vele, de nem teszem. Magamnak adhatnám, de nem teszem. Még mélyebb szinten a böjt annak a felismerésnek a gyakorlása, hogy amim van, az ráadásul nem is az enyém. Nem én szereztem. Mert mindent Istentől kaptam. Szülőket, gyermekeket, hitet, életet, értelmet, fizikumot, egészséget, időt és pénzt. A böjt annak a felismerése, hogy mindezt ráadásul sáfárságra kaptam. Sáfár, ma talán ügyvezető igazgatónak mondhatnánk: nem övé a cég, de meglehetős önállóságot és felelősséget kap a cég ügyeiben. Szabadságot, de ezzel felelősség is együtt jár. És ebben a mélyebb értelemben, a sáfárság értelmében a böjt nem negyven nap, hanem az egész élet! Jézust egyszer számon kérik, hogy a tanítványai miért nem böjtölnek? Azt válaszolta, azért, mert velük van a vőlegény – ő maga – és a násznép nem szokott böjtölni. De – folytatta – elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak. Ez akkor, ott, elsősorban a letartóztatásától a feltámadásáig tartó időt jelentette. Addig velük volt Jézus, de szenvedéstörténetében elvétetett tőlük. A feltámadása után viszont nem maradt meg abban a közvetlen fizikai jelenlétben velük, ahogyan azelőtt. És egyféle böjt ez is. Hiszen addig bármit, bármikor megkérdezhettek tőle, meg is tették, testi fülükkel hallották tanításait, vitáit, testi szemükkel látták őt cselekedni. És ennek a közvetlen tapasztalatnak vége. Ebben az értelemben böjtben élnek a mindenkori tanítványok, keresztények. Böjtben élünk mi is, nem 40 napi, hanem folyamatos böjtben.
Jézus felolvasott példázata erről az időről szól. A nemesember, aki itt ugyanúgy Jézus, mint az előbbi tanításában a vőlegény, ez a nemesember messzire utazott. Jézus azért mondta el ezt a példázatot, mert sokan azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten Országa. Azt gondolták, hogy Jézus nemhogy elvétetik tőlük, hanem még közvetlenebbül, még teljesebben mellettük lesz, mint addig. Mert addig a hatalma, a csodái, a tanításai, esetlegesen, kisebb-nagyobb körben hatottak, sőt ellenállásba ütköztek, de most majd uralkodóvá lesznek! Jézus pedig arról beszél, hogy dehogy, ellenkezőleg, ő elmegy messzire. És visszatéréséig tanítványainak, mint sáfároknak megbízást ad.
De Jézus nem ilyen szép, elvont kifejezéssel él, hanem konkrétan aranyról beszél. Mind a tíz szolga kapott egy minát. Ez nem egészen hat gramm arany. Mindig kockázatos mai értékre átszámítani a bibliai értékeket, pénzegységeket, mert egészen más gazdasági szerkezetben élünk, de azért szeretjük átszámolni. Én is megnéztem tegnap este, és talán nem néztem rosszul, hogy ennyi arany, a tisztaságától függően persze, körülbelül 200 ezer forint ma. De nem a pontos összeg a fontos, még akkor sem, ha világos, hogy ellentétben a talentumokról szóló párhuzamos példázattal, itt nem olyan hihetetlenül nagy értéket kap egy-egy szolga. Ami azonban fontos mind a két példázatban, hogy a szolgák sáfárok, azaz máséval, az urukéval gazdálkodnak. És ami ugye feltűnő, hogy Jézus milyen előszeretettel beszél a leglelkibb dolgokról is, pénzben, anyagi értékben! Csak itt, Lukács evangéliumában az elmúlt időszakban, az előző részekben olvastunk a hamis sáfárról, a gazdagról és Lázáról, a gazdag ifjúról, a tékozló fiú is ide tartozik, olvastuk a toronyépítés, a bolond gazdag példázatát, olvastunk az Isten és a Mammon közti választásról – így napi igeként ez a téma éppen a Naomi-körben is szóba került már –, de olvastuk Jézus beszédét a farizeusok és törvénytudók ellen is, ahol ezt a kérdést keményen érinti. És majd most nemsokára következik a szegény özvegy két fillérének az ismert története. De ha ellépünk Lukács evangéliumától, a Miatyánkban is szó szerint így tanít Jézus imádkozni bűnbocsánatért: engedd el a mi adósságainkat, ahogyan mi is elengedjük mások adósságát. És ugyanezt a központi keresztény gondolatot, a bűnbocsánatot szemlélteti, mondja el részletesen az adós szolga példázatában a 10 ezer talentum és a 100 dénár adóssággal. És még sorolhatnánk. De a ’megváltó’ kifejezés, név is egy jogi-kereskedelmi ügyletből származik, a rabszolga kiváltásának ügyletéből. Pál apostol mindehhez híven a megváltásunkat egy érvénytelenített adóslevéllel szemlélteti, amit Krisztus a keresztfára szegezett.
Mindez arra figyelmeztet minket, hogy a ’piszkos anyagiak’ és a ’szent lelki dolgok’ csak a mi felfogásunkban állnak gyakran szemben egymással! Mert „minden tiszta a tisztának” – ezt szintén Pál írta, és Jézusnak nyilván tiszta volt ez is, ha ilyen szabadon, gátlás és fenntartások nélkül használta az anyagi dolgokat lelki tanítások szemléltetésére is, de szó szerinti értelemben is. Ha annyit prédikálnánk erről, mint amennyit a Szentírás ír vagy Jézus maga tette, bizony nagy lenne a megbotránkozás! De már látjuk, hogy rajtunk is múlik, hogy engedünk-e ennek a ’piszkos-szent’ szembeállításnak, vagy minden tiszta lesz a számunkra, a messzire utazott Urunk tisztakezű és tisztaszívű sáfárai számára.
A felnőtt konfirmandusoknak azt is mindig elmondom, hogy az adakozás eredetileg nem „része az istentiszteletünknek”, ahogy hirdetni szoktuk. Sőt, még csak nem is „szent és hálaáldozati része”, ahogy magam szoktam hirdetni, kicsit igyekezve helyreigazítani a piszkos és szent ellentétét. Az adomány ugyanis az imádsággal együtt hosszú ideig maga volt az istentisztelet! Tudniillik az istentisztelet áldozatbemutatásból állt. Az állt a középpontjában. Ezért olvashatunk az Ószövetségben annyiféle áldozatról: égőáldozatról, ételáldozatról, hálaáldozatról, békeáldozatról, engesztelő áldozatról – állat, amiről a zsoltárban beszél Isten, gabona, olaj, gyümölcsök… Isten számára a fizikai, anyagi érték tiszta és alkalmas arra, hogy akár a szívünk, a hitünk gyengeségét, önzését, akár ellenkezőleg, éppen a tisztaságát szolgálja és formálja! Például, ahogyan múlt vasárnap hirdettük is, a mai adakozásunk a földrengés sújtotta szíriai református keresztényeket fogja segíteni, de túl azon, hogy igen, még a legőszintébb együttérzés sem igazságos, hiszen Törökország sokkal inkább a nemzetközi figyelem és segélyek középpontjában van, mégis ebben az adakozásban az a legszebb, hogy kik kezdeményezték! A kárpátaljai reformátusok, akik maguk is többszörös nyomorúságban, bajban vannak és azért döntöttek így, mert átélték, milyen az, amikor bajban segítséget kapnak. Hálából döntöttek. Ők hálából áldoznak! A nagyon kevésből. És nem azt mondjuk, hogy igen, ez így igaz istentisztelet? Amiről a zsoltárban Isten beszél?
A mai igehirdetésre készülve átnéztem, sőt át is beszéltem a presbitérium illetékes bizottságának vezetőjével a gyülekezetünk anyagi ügyeit. Erről beszélek ma inkább, mert a presbitérium úgyis elhatározta, hogy időről-időre legyen szó az anyagi ügyekről az istentiszteleten. Ezért most a továbbiakban szívesen maradok a mina anyagi értelménél. Így ez az igehirdetés nem az alkalmilag betérőknek szól elsősorban, hanem azoknak, akik ide elkötelezettek. Több szép dologra bukkantam. Persze olyanra is, ami elgondolkodtató és önvizsgálatra késztet.
Azon is gondolkodtam persze, hogy mi, akik idetartozunk, melyik szolgához is állunk a legközelebb? Mármint nem abban, hogy ki-ki mennyivel gazdálkodhat, mert ebben a példázatban ugye mindenki egyforma értéket kapott, hanem atekintetben melyik szolgához állunk a legközelebb, hogy hogyan bánunk a nekünk adottakkal, a ránk bízottakkal? Ahhoz állunk legközelebb, amelyik 10 minát nyert, ahhoz, amelyik ötöt, vagy amelyik egyet sem. De, bár nagyon adódik ez a kérdés, én itt csak kérdezhetek, a választ ki-ki maga adhatja meg. Ami viszont a beszélgetésből és a számokból a közösségünk egészére nézve kiolvasható volt, az egy örömteli dolog. Az, hogy a gyülekezeti létünknek nincsen más garantált alapja, csak a tagjaink áldozatkészsége. De ez az áldozatkészség a gyakran szükségből nagyon merészen tervezett költségvetésünket rendre fedezte! Tehát, hogy világosan lássuk a dolgot, nálunk nem úgy működik ez, mint a gazdasági vagy az állami életben, hogy előre kiszámolhatjuk, milyen biztos bevételeink vannak, amikkel majd a várható kiadásokat fedezni tudjuk, és akkor annyit tervezünk kiadásra, amennyi forrásunk van, addig nyújtózunk, amíg a takarónk ér. Fordítva történik. A presbitérium bizottsága azt számolja ki, hogy mekkorák lesznek a várható kiadások, mekkora lesz a rezsi, a bérek, a karbantartások költsége, tehát hogy mennyire van szükség. És ezt egyszerűen beírja a bevételhez. Ennyit tervez bevételként: perselypénz, fenntartói járulék, egyéb adomány. És erre a bevételi tervezésre semmi más alapja nincs, mint a tagjaink áldozatkészsége! Az előző évek tapasztalatai bátoríthatják őket. Ennek a letisztult, ünnepélyes, mégis otthonos templomunknak az átépítéséhez, az orgonához kaptunk persze támogatást, pályázati pénzt, és a gyülekezetből is jött adomány, de ez szigorúan elkülönül a működésünktől, a közösségünk fenntartásától. Az évről évre szükségszerűen tervezett emelésünknek csak bizalmi alapja van, hogy bíznak a gyülekezetben és eddig nem csalódtak. Ez szívmelengető dolog!
De önvizsgálatra is van okunk. A minát megőrző szolga is jól tette volna, ha az ura vizsgálgatása helyett, hogy az milyen gonosz, könyörtelen, magát vizsgálta volna meg. Hiszen az, akiről ilyen rossz véleménnyel volt, nem rövidítette meg, nem kapott kevesebbet, mint a másik, nem volt korlátozva a szabadságában sem. És érdekes különben, hogy az ura nem emiatt a rossz véleménye miatt vette el tőle azt az egy minát, amit csak magánál tartott, a vádakat vissza sem utasítja, hanem azért vette el, mert csak magánál tartotta, nem sáfárkodott vele!
Nos, az önvizsgálatunk első lépése az a kérdés, hogy ki nyer azzal, ha kapott javainkkal Isten szerint bánunk? Isten nyer? Nem. Hiszen úgyis minden az övé. Tőle kaptuk. Ha magunknál is tartjuk, őt nem rövidítjük meg vele. „Enyém a világ és mindaz, ami betölti” – mondja Isten. Embertársaink nyernek? Itt már igent kell mondanunk. Ezt a nyereséget, embertársaink nyereségét Jézus addig a szintig fokozza, aminél feljebb nem lehet menni: éheztem és ennem adtatok, meztelen voltam és felruháztatok. Ha eggyel megtettétek, ugyanis a legkisebbek közül, velem tettétek meg. A példázatban itt kereskedésről olvasunk, de Jézus hallgatói, főleg Lukács evangélista, aki különösen is együttérző evangéliumíró, magától értetődőnek veszik, hogy itt az irgalmasság ilyen cselekedeteiről van szó másokkal. De végső soron ki nyer mégis a legtöbbet? Nem maga a jó sáfár? És most nem, ne a városokra gondoljunk, amit itt az első két szolga kap! A városok itt az üdvösség képe. Arra a jutalomra gondoljunk, amit a hálás élet öröme jelent itt a földön! Hálaadással áldoztál az Úrnak – hallottuk kétszer is. És ez nem azt jelenti, hogy a hálaadásod, a szavaid legyenek az áldozat, mert az adományaid semmit sem számítanak. Ne az adomány helyett adjál hálát, hanem az áldozatod szívbeli hálaadással történjen. Nagyon szívem szerint fogalmazta meg valaki: „az adakozásból a legnagyobb hasznom nekem van. Engem tanít, mert felfedezem, mennyit adott Isten, mennyi mindenre elég az, amit adott, mennyiért is lehetek hálás. A nincs elég helyett rájövök, több van, mint szükséges”. Ám, hogy jövök rá erre, ha nem gyakorlom?
Az önvizsgálat része a konkrét számvetés is, most néhány számot mondok, hogy egyáltalán pontosabban lássák a testvérek, miről is van szó. Hiszen konkrét értékek említésétől Jézus sem tartózkodott. 2022-ben a közösségünk mintegy 33 millió forintot adakozott. Perselypénzben, egyházfenntartói járulékban, templomépítésre és egyéb célokra, például éppen Kárpátalja megsegítésére is, amikor kitört a háború. Ez körülbelül 750 tagunk adakozása. Szép összeg. Ez átlagban egy személytől 44 ezer forint hozzájárulás egy évre. Ez sem hangzik olyan rosszul. Egy hónapra számolva 3700 forint. Egy vasárnapra 925… Amikor ezt láttam, gondolom, azt éreztem, amit reményeim szerint sokan az itt ülők közül: restelkedést és csodálkozást. Még tovább bontva: itt vagyunk a templomban egy-másfél órát, van fűtés, világítás, mosdó; vannak alkalmazottak: lelkészek, kántor egyházfi; van tartalomszolgáltatás: prédikáció, igehirdetés. Egy mozijegy körülbelül ugyanezért a szolgáltatás-tömegért a legolcsóbb kategóriákban is kétszer ennyi: kétezer forint. Érezzük az arányokat? Mennyit költünk kultúrára, kikapcsolódásra és mennyit adunk a lelkünk épülésére? Igen, tudom, hogy sokan adnak másfele is, tizedüket szétosztják erre-arra, nem csak ide a gyülekezetbe adakoznak. Nagyon jó, hogy ez így van! És mégis, ha átlagban csak a huszadunkat, a bibliai tized helyett csak öt százalékot adnánk hálás életünk jeleként, nemhogy magunkat tudnánk fenntartani, a megnövekedett rezsiárakat, hanem valószínűleg beszállhatnánk kisebb, sokkal szerényebb jövedelmű gyülekezetek elszálló rezsiköltségébe.
Hogy is kezdtük? Ki nyer, ha a minánk másik tízet, másik ötöt hoz? Isten? „Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ, és ami betölti.” A másik ember, felebarát, testvér? Igen, ő is. De végső soron ki nyer legtöbbet? Az, aki a nincs elég helyet átéli, hogy több van, mint szükséges, aki hálával áldoz! Itt szükséges Kálvint idézni: „amit az emberek Istennek felajánlanak, nem a külső becsük szerint kell értékelnünk – nem a külső értéke szerint –, hanem a szív indulata szerint”. Ezzel Kálvin azt hangsúlyozza, hogy ha úgy áll, senki ne szégyellje a kevesebb adományt sem. Gondoljunk a szegény özvegy két fillérjére! Akinek a története rokon Ravasz László gondolatával is: „Isten ajándékából adunk ugyan, de böjttel kell, hogy adjunk”. Hogy igen, megérezzük, hogy adtunk! Jézus azt mondja, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, mert ők, tudjuk a jelenetet, a gazdagok a feleslegükből adakoztak, „ez pedig mindent odaadott, ami csak a szegénységétől telt, egész megélhetését”. Azaz ennek az özvegynek vagy előtte, vagy utána meg kellett böjtölnie a két fillérkéjét.
Testvérek, azt hallottuk, hogy alapvetően és sokáig az áldozat maga volt az istentisztelet. Ez ma sem változott. De változott az, hogy ki adja az áldozatot. Akkor régen az ember adott vissza valamit Istennek mindabból, amit kapott. És ez csak hálaadással, hálával adva lett igaz istentiszteletté. Most a mi istentiszteletünk középpontjában is az áldozat áll. Csak nem a mienk, hanem Jézusé. Amely áldozat egyszer s mindenkorra szól. Nagy. Ő nem visszaadott, hanem értünk, nem valamit adott, hanem mindent, ami csak tőle telt, egész életét, önmagát. Ez az áldozat sokkal több, mint hogy fillérrel, dénárral, minával, vagy akár talentummal ki lehetne fejezni. Akkor reménytelen, hogy valamennyivel is viszonozzuk? Nem. Egy módja van, és ez sem változott az Ószövetséghez, a zsoltárhoz képest: hálaáldozatként adjuk. Ez az egy módja van a viszonzásnak, mert ennek az értéke sem fejezhető ki sem fillérrel, sem minával, sem dénárral, de talentummal sem. Ámen.