Ha keresel engem…

Gimnazista koromban az osztálytermünkben ki volt téve egy szép kép és fölé írva, hogy: „tóvá lesz a délibáb!” Ezt ígéri Ézsaiás próféta a fogságban levő szenvedő népnek: a délibáb tóvá lesz, ha elindulnak felé, vizet fognak találni, Isten ígérete biztos. Idétlen kamaszok voltunk, az egyik osztálytársammal egy betűt kicseréltünk a feliratban, így: lóvá tesz a délibáb. Szünet végén bejött a vallástanárunk, meglátta, elvörösödött, némán odament és visszacserélte a két betűt: tóvá lesz a délibáb. Jób azt mondja barátainak: csalók vagytok, bennetek messziről vizet láttam, de mire odaérek, nincs ott semmi.

dr. Szabó István
2022. március 6.

Textus:
„Felelt pedig Jób és azt mondta:
Ha mérlegre teszik bosszúságomat;
bár szerencsétlenségemet is a serpenyőbe tennék vele!
Mert most súlyosabb a tenger fövenyénél;
azért magyarázzák félre szavaimat:
Mikor a Mindenható nyilai vannak velem,
azoknak mérgét issza lelkem;
istenrettentések vonulnak harcra ellenem.
Oh, ha kérésem teljesülne,
és reménységemet megadná Isten;
és tetszenék Istennek engem összezúzni,
kezét kipattantani és lemetszeni engem:
akkor még volna vigasztalásom.
Nemde segítségem nincs magamban,
és a lehetőség el van űzve tőlem?!
Ha a kétségbeesőtől barátja a szeretetet,
a Mindenhatótól az istenfélelmet vonja meg.
Hát mondtam-e én: Adjatok nekem;
vagy: Vagyonotokból adjatok ajándékot értem;
vagy: Mentsetek ki valami szorongató kezéből;
vagy: Zsarnokok kezéből váltsatok ki?
sőt, rárohantok az árvára, és koholtok barátotokra.
Most tehát tessék, forduljatok hozzám;
arcotokba bizonnyal nem hazudom.
Ugye hadi szolgálat van az emberen a földön;
és napjai olyanok, mint a napszámos napjai:
mint a rabszolgáé, ki árnyékot liheg;
Emlékezzél meg, hogy egy fuvallat az életem;
szemeim nem látnak már újra jót:
Hát tenger vagyok én,
vagy tengerszörny,
hogy őrséget állítasz ellenem?
Megutáltam, ne éljek örökké;
szűnj meg tőlem, hisz egy lehelet az életem!
Mi az ember, hogy ily nagyba veszed;
hogy így rá fordítod figyelmedet:
és minden reggel meglátogatod őt;
és pillanatonként próbára teszed őt?
Ha vétkeztem, mit tegyek neked, oh ember-őriző?
És miért nem bocsátod meg vétkemet,
és nem hárítod el bűnösségemet?
Mert most a porba fogok lefeküdni;
és ha keresel engem, nem leszek.”

(Jób könyve 6. és 7. rész válogatott versei)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Nagy szomorúság és nagy-nagy szorongás van mindannyiunkban most, a közeli háború miatt. A szörnyű testvérháború híreivel ébredünk, és nem tudunk lefeküdni, hacsak a fáradtság álmot nem hoz a szemünkre. Menekültek százezrei, ki tudja, milliói érkeznek. És nem tudjuk, mit hoz a jövő. És nincs nyugtunk a háború hiénáitól sem, akik hisztérikus hangon követelik tőlünk is lehetetlent, és háborúba rántanák az országot, holmi politikai előnyökért. De mi nem ezt kérdezzük, hanem azt, hogy lesz-e kenyerünk egyáltalán, és mi lesz a gyermekeink és az unokáink sorsa? És mi lesz velünk, szegény magyarokkal? Eszembe jut, hogy harminc éve, amikor a szerb-horvát testvérháború kitört, Délvidékről is jöttek a szegény magyarok, akik menekültek a harcok elől, most pedig Kárpátaljáról érkeznek honfitársaink. Igen, ez a mi sokféle bajunk egyenesen idevezet bennünket Jób könyvéhez, éppen a soron következő részhez. Olyan terheket hordozunk most, hogy szinte mondhatjuk Jób szavaival: Isten rettentései vonultak föl ellenünk. A Mindenható nyilai találtak el bennünket, azoknak a mérgét isszuk (6,4) és annyi nyugtunk sincs, hogy a nyálunkat lenyeljük (7,19) – rettenetes gondolatok gyötörnek. Vagy talán éppen olyanok vagyunk, mint Jób barátai. Korábban Dürer ironikus festményét idéztem, ahogy ott állnak Jób mellett a barátok síppal, dobbal, nádi hegedűvel, s próbálják a szenvedő szerencsétlent megvigasztalni, a nyomorúságából eszméltetni, de csak olyanok vagyunk, ahogy Jób leírja őket: rátekintünk a szenvedő emberre, és megrémülünk és félünk (6,21). Talán mert azt hisszük, hogy ebben a nagy nyomorúságban nekünk kell a zsarnokok kezéből megszabadítani a barátunkat, a testvérünket, sőt az egész világot (6,22-23). És ha erre ugyan készen is állnánk, amire igazán szüksége van a szenvedő barátunknak, azt nem tudjuk neki megadni. Ez a mi megrendülésünk. Csörtetőnk, zajongunk, pedig valódi vigasztaló szót kellene mondanunk, mikor halljuk életátkát és panaszát (6,25), ahogy hallottuk is: Jób megnyitotta száját és megátkozta születése napját (3. rész). Mit mondunk erre? Valahogy szelíden meg kellene nyugtatni őt. Ő azonban érzéketlen csalóknak nevez minket, így nevezte barátait is (6,15-21), sőt, azt mondja, hogy visszaéltünk a gyengeségével, megvontuk tőle a baráti szeretetet. És ez éppen olyan vétek, mintha Istentől vonnánk meg az őt illető istenfélelmet. Egy másik fordítás ezt így mondja: aki nem marad hűséges a barátjához, az olyan, mint aki nem féli a Mindenhatót (6,14). Megbuktunk volna a hűségpróbán?
Ez azért már szinte érthetetlen a számunkra. Láttuk, hogy Elifáz hogyan igyekezett szelíd szóval, szép példákkal türelemre inteni Jóbot. Azt mondta neki Isten meg fog szabadítani az éhínségtől, a háborúból, a vádaskodásból, a pusztító ínségekből. Így mondja neki: „sátorod lesz maga a békesség.” (5,24) Meg fogod tapasztalni, hogy így van ez. Sőt, azt is mondja neki, hogy Jób, te is ezzel vigasztaltad egykor a szenvedőket. Ne dohogj hát, ha most neked is be kellett állni a sorba! És vajon, mi mást tudnánk mondani mi? Jób erre azt feleli, hogy a barátai megcsalták. Az egyik fordítás így mondja: a testvérei. Idézzük csak a Példabeszédek könyvét. A 17. részben olvassuk: „Minden időben szeret, aki igaz barát és testvérül születik a nyomorúság idejére az igazi barát.” (Péld 17,17) Az igaz barát a nyomorúság idején több mint barát – testvér! Ám Jób most azt mondja, hogy a barátai, akiknek a testvéreivé kellett volna lenniük, csalók. Olyanok, mint a vádik vize. A Közel-keleten rengeteg kis patak- és folyómeder van. Mikor eljön az esős évszak, ezek a vékony medrecskék megtelnek csapadékkal, télen be is fagynak. Aztán mikor kisüt a nap, hihetetlen gyorsasággal elpárolog a víz, és csak a csontszáraz, üres meder marad. Azt mondja Jób: ti, barátaim, ilyenek vagytok; csillogtatok, ragyogtatok, életet ígértetek, még a szomjas zarándokok is letértek az útról, mert láttak bennetek valamit, de mire odaértek, nem volt ott semmi, hamis volt az ígéret és hamis a váromány. Gimnazista koromban az osztálytermünkben ki volt téve egy szép kép és fölé írva, hogy: „tóvá lesz a délibáb!” (Ézsaiás 35,7). Ezt ígéri Ézsaiás próféta a fogságban levő szenvedő népnek: a délibáb tóvá lesz, ha elindulnak felé, vizet fognak találni, Isten ígérete biztos. Idétlen kamaszok voltunk, az egyik osztálytársammal egy betűt kicseréltünk a feliratban, így: lóvá tesz a délibáb. Szünet végén bejött a vallástanárunk, meglátta, elvörösödött, némán odament és visszacserélte a két betűt: tóvá lesz a délibáb. Jób azt mondja barátainak: csalók vagytok, bennetek messziről vizet láttam, de mire odaérek, nincs ott semmi.
Jóbnak a barátai hűségére, a szeretetükre lett volna szüksége. Azt mondja: én nem kértem tőletek pénzt, nem kértem az erőtöket sem, nem kértem tőletek hadsereget, hanem csak arra, vártam, hogy meghallgassatok. S emlékszünk? Jób nem tudta végig mondani a panaszát, amit átokba és siratóba foglalt, hogy mindent elveszített, a gyerekeit, a vagyonát és súlyos betegségek között szenved, kidobták a városon kívül, mert fertőző beteg, nos, nem tudja végig mondani ezt, mert a szavába vágtak. Mint amikor egy síró gyereket megfenyegetünk, csak felemeljük az ujjunkat. Ez egy csendes mozdulat, milyen ijesztő: ölelés helyett feddés. Talán ilyen volt ez a szelíd szó, amit Elifáz akart Jóbnak mondani: letorkolás. Most a válaszában azt kéri Jób, hogy végre hallgassák meg, hallgassák végig. Forduljanak oda hozzá igazán, teljesen – így mondja – szemtől szembe, és ne csak fél füllel figyeljetek rá. Nem fogok az arcotokba hazudni, jelenti ki.
Jóbnak ez a küzdelme, látjuk már nem annyira testi, bár az is (mert szenved, fizikai fájdalmakat él át), nem is annyira lelki (bár az is, meg van törve a lelke), hanem mondjuk így, hogy szellemi harc ez. Jób az élete értelmét keresi. Az élet értelmét nem úgy általában szoktuk keresni, az a filozófusok dolga; mi akkor kérdezünk ilyet, amikor ránk tör az elmúlásnak a rettenete, mert az elmúlás értelmetlen, a halál értelmetlen, a nyomorúság értelmetlen, a háború értelmetlen, és amikor ez körülvesznek bennünket a halál kötelei, amikor ránk tör az értelmetlenség, mellyel egyszerűen csak a puszta életünk áll szemben, akkor kérdezzük: mi ennek az egésznek az értelme? Nos, Jób ezt a kérdést teszi fel: nem érti, hogy mi történik közte és Isten között. Mi ez az egész történet? Szellemi szükségben vergődik, mély keserűségben. És ez számunkra is hűségpróba, testvérek. Ezt a szellemi gyötrelmet a szenvedőkkel együtt hordozni, őket nem kioktatni, nem fölemelt ujjal beléjük fojtani a szót, hanem hagyni, mondják végig, ez nagy feladat! És engedni, hogy azzal a súlyos teherrel, amely alatt nyögnek, ezzel a súlyos teherrel induljanak el Isten felé, és ezzel elkísérni egészen Istenig, ez a feladat.
Mit látunk hát ebből a nagy gyötrelemből, ha alázatos bátorsággal belenézünk? Jób azt mondja, egyrészt, hogy Isten bekerítette és megsebezte őt, még éjszaka sincs nyugta, és felkiált: miért nem tud az én életem egy szempillantás alatt véget érni. Milyen kegyes gondolatnak tartjuk, mikor valaki iszonyatos szenvedések, gyötrelmek után meghal, és mi azzal vigasztaljuk egymást, hogy jobb már neki, hogy meghalt! Hát most Jób kiált így, és magára kívánja ezt. Ha valaki meghalt, könnyen parentáljuk ezzel a mondattal. De ha egy élő kiált így, akkor megrendülünk.
Másrészt azonban Jób csodálkozik azon, hogy miért akar ő még egyáltalán élni? Az előző részekben azt olvastuk, hogy a saját halálát kívánta. Nem akart öngyilkos lenni, de kívánta, hogy Isten végezzen vele. Miért nem nyújtod ki a kezedet és vágod el az életem fonalát, metszel ki egy egyszerű, gyors mozdulattal? – kiált. És mégis, ő maga is megdöbben azon, hogy mégis élni akar. Miért, egyáltalán? Azt mondta, megutáltam az életemet, de lám mégis élni akar. Jóbnak ez a szellemi megzavarodottsága abból támad, hogy éppen abból tudja meg ezt az élni akarását, hogy Isten nem hagyja őt békén.
Vagyis, harmadszor, amíg Isten körbe zárja őt, éberen őrködik körülötte, sereget vonultat ellene, harcol ellene, rettegteti, ez azt jelenti azt, hogy neki még élnie kell. S ebből támad a kérdés: miért nem hagyja őt békén Isten? Mert ha lemondana róla, akkor gyorsan kimúlna, és jobb lenne már neki, ahogy mondani szoktuk ezt. Akkor eltűnne, mint a pára, mint a lehelet, mint az égen átfutó felhő, – volt és nincs, hiszen egyébként is gyenge, erőtlen, érdemtelen, sorstalan.
Két tételt áll tehát itt, testvérek. Jóbnak közel sem az a tapasztalata, amiről Elifáz beszélt, emlékszünk. Barátja ezt mondta: Isten hat bajból megszabadít, hét nyomorúságból ment ki. Jób még csak álmodni sem tud efféle vigasztalásokról, mert ha álmodik, rettenetes dolgokat álmodik. És abból ő semmiféle vigasztalást nem hall ki. Elifáz elmondta, hogy neki is volt egy rettenetes álma. Valami szörnyű azonosíthatatlan erő közeledett felé, s valami hangot hallott. De ő ebből szép dolgokat vett ki magának, sőt, vigasztalásokat vet ki belőle Jób számára is. Hát vajon Jób mit hall ki ezekből a rettentésekből. Azt mondja: hadi szolgálat az élet. Kényszersorozásban vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a bérrabszolgák, akik lihegik a leheletüket, aztán a végén kisemmizik őket. S zajlik tovább a tragédia, mert nemcsak kisemmizik a nyomorultat, hanem ellene is támadnak. Még a barátai is azt koholják róla, egyenesen bele a szemébe, hogy jogtalanul követeli Istentől a hűsége, istenfélelme fizetségét. Emlékszünk? Nincs még egy olyan ember a Földön, mint Jób az én szolgám! – ezt mondta az Úr a mennyei színben. És mi a fizetség? Nemhogy semmit nem ad, hanem szenvedés és nyomorúság köszönt Jóbra. Mérjétek csak meg, mondja, tegyétek mérlegre az én bosszúságomat, és tegyétek mellé a serpenyőben az én szerencsétlenségemet, és látni fogjátok, hogy ennek elhordozhatatlan súlya van, olyan nehéz teher ez, mint a tenger fövénye. Hát hogyne szakadna ki belőlem ez a jajszó? A tengerpart fövenye a Bibliában a megszámlálhatatlanságot fejezi ki. Leginkább a megszámlálhatatlan sok áldást. Azt mondja az Úr Ábrahámnak: megsokasítalak és olyan sok lesz a te magod, mint a tenger fövenye és az ég csillaga. (1Mózes 22,17) Jób most azt mondja: olyan sok az én szerencsétlenségem, mint a tenger fövenye. Nincs áldás, de hogy az átok ilyen sok lenne!? Talán már jobban értjük Jakab apostol szavát, amikor Jób állhatatosságát és türelmességét állította elénk példaként (Jakab 5,11). Mert lehet, hogy Jób története extrém eset, de a mostani napokban szinte mindennapos lesz számunkra is az, ami extrém. Amikor Jakab apostol Jóbot állítja elénk, arra bíztat, hogy mi is mindenestül menjünk Istenhez. Nagy próbája ez az életünknek: elhordozni az elhordozhatatlan súlyt, mely miatt már nem is akarunk élni, s ugyanakkor tudni, hogy Isten valamiért életben tart, és amíg Isten életben tart, addig élnem kell. Így kell értenünk Jób szavait, amit Istennek mond, ezt olvastam fel: micsoda az ember, hogy ily nagyba veszed, hogy így ráfordítod figyelmedet és minden reggel meglátogatod őt és pillanatonként megpróbálod őt?! (7,17-18) Kicsoda az ember? – ismerős szavak ezek. Ha a 8. zsoltárt föllapozzuk, ott találjuk, de a 144. zsoltárban is megtaláljuk, csak egészen másképp. A zsoltárok ámulattal, Isten dicsőítéssel mondják: kicsoda az ember, hogy Isten gondot visel róla, hogy ily nagyra magasztalta, hiszen az angyaloknál kevéssé tette őt kisebbé, mindent a lábai alá vetett. Ellenben Jób azt mondja: kicsoda az ember, hogy ily nagyra tartod, hogy mindennek a lába alá vetetted őt. És megtapossa az embert a betegsége, a nyavalyája, a nyomorúsága, Te pedig minden reggel meglátogatod és próbára teszed! Hadd tegyem hozzá, testvérek, hogy a „reggel” az ószövetség nyelvén a szabadítás közeledtét jelenti. Igen, az adventet is reggelnek nevezzük. A naptámadatot pedig Isten kegyelme megérkezésének nevezzük (Lukács 1,78). Jób meg azt mondja itt, hogy teljesen ellentétes irányú a tapasztalata. Ha épp egy pillanatra lehunyom a szemem, és reggelre kelve ébredek, ott áll Isten, és újra meg újra próbára tesz, meggyötör, megkínoz. Hát kicsoda az ember, hogy ily nagyra tartja őt Isten? Van ebben valami kiforgatása, valami gúnyos, ironikus paródiája a zsoltárok szép szavának, mintha Jób azt mondaná: kicsoda vagyok én, az ember, hogy Te, az Isten ilyen nagyra tartasz, hogy figyelsz rám – szó szerint a szívedet fordítod felém, vagyis a szívügyed vagyok? Milyen szívügy ez, testvérek? Hogy minden reggel meglátogatsz és megpróbálsz? Jaj, de keserű ez! Hát hagyna már békén az Isten!
És mégis, Jób élni akar. Azt mondja: „ha vétkeztem, mit tegyek neked, ó, emberőriző! Miért tettél céltáblaként magad elé, hogy teherré lettem önmagam számára és miért ne bocsátod meg vétkemet és nem hárítod el bűnösségemet, mert most porba fogok lefeküdni, és ha keresel, nem leszek.” Ezek a szavak, itt Jób első válaszának a záradékát jelentik. Ám egyúttal meg is nyitnak valamit. Leginkább úgy kell értenünk, hogy ez itt egyféle SOS, amit Morse-jellel adnak le, mert nem tudnak másképp kommunikálni, mert az emberi kiáltó szava nem jut el a másik hajóig a dübörgő tenger felett. Az emberi szó nem hallatszik el a frontvonal egyik végéből a másik végére. Sőt, a bajba rekedt embernek már nincs is szava, csak kopogtat, leadja a morzejelet – erről van itt szó. Jób ugyan nem találja a szenvedése okát, nem érti a sorsát, nem érti, miért bánik vele Isten így a bűnei miatt, de élni akar. S kérdezi: mit tegyek, Uram, hogy jóvátegyem bűneimet? Netán titkos bűnei volnának? Ha igen, miért nem adja tudtára Isten, hogy mik azok a titkos bűnök? Az óegyházban sokan úgy magyarázták a Jób könyvét, hogy isteni pedagógia van benne, hogy Isten a szenvedésekkel vezeti rá Jóbot erre a felismerésre, vagyis azért nem közli vele bűnét, mert Jób nem tudná azt sem jóvátenni, sem a súlyát elhordozni? De akkor miért nem bocsátja meg neki? Miért nem hárítja el a feje fölül? Mint ahogyan visszavonnak egy vádat valaki feje fölül, és kioldozzák a lehetetlen helyzetből. Íme, mondja Jób, porba fogok feküdni, meghalok, s nem leszek többé, és akkor már hiába keresel. Hóseás próféta egy ítéletes beszédében feddi északot és délt (a háborús képet, lám, érteni fogjuk), és ezt mondja Isten szavával: „olyan leszek Efraimnak, mint az oroszlán, és Júda házának, mint az oroszlánkölyök, én szaggatom szét, elmegyek, felkapom és nem lesz, aki megszabadítsa, elmegyek, visszatérek a helyemre, mígnem megismerik, hogy vétkeztek és keresni fogják orcámat.” (Hóseás 5) Nyomorúságukban keresnek majd engem, mondja az Úr. Itt ugyanaz a szó áll a keresésre, mint Jóbnál. Így lehet a legjobban lefordítani: motozni fognak utánam, tapogatva keresnek engem. Ez a keresés az a buzgó igyekezet, amikor semmi másra nem ügyelünk, semmi más nem érdekel, csak az, amit keresünk, s mindent felforgatunk, hogy megtaláljuk. Ez a keresés lázas kutatás. Nagy tapasztalatunk ez: Istent lázasan kutatni a nyomorúságos időkben! De Jób ezt megfordítja és azt mondja Istennek: ha nem leszek, hiába kutatsz majd utánam, hiába keresel engem lázasan, hiába motozol a világ porában, nem fogsz már megtalálni. Értjük hát, hogy micsoda segélykiáltás Jóbnak ez a szava!? Istent hívja! S így hívja Istent, mert nem tudja másképp hívni. A zsoltáros ezt így fejezi ki: „Avagy a holtakkal teszel-e csodát? Felkelnek-e vajon az árnyak, hogy dicsérjenek téged? Beszélik-e a koporsóban kegyelmedet hűségedet a pusztulás helyén, megtudhatják-e a sötétségben csodáidat és igazságodat a feledékenység földjén.” (Zsoltár 88. 12-15)
S.O.S. Jób mintegy zsarolja Istent. Mint amikor elfordul tőlünk a barátunk, a szerettünk, vagy mint amikor a gyerek megretten, ha elfordul tőle egy pillanatra édesapja, édesanyja, és így sikolt föl: nem fogsz többet megtalálni. Fordulj vissza hozzám! Mert így folytatja a zsoltáros: „én hozzád rimánkodom, Uram, és jó reggel elédbe jut az én imádságom, miért vetsz hát el Uram, és miért rejted el orcádat én előlem?” Mi csak így tudunk vészjelzést adni. De Krisztus nevében adjuk a vészjelzést, aki nem látott rothadást, mert harmadnapon feltámadott. (ApCsel 13,17) Mert Krisztust holtában is Isten kegyelme őrizte, mert a pusztulás helyén is Isten hűsége volt vele, mert a sötétség mélyén, húsvét hajnalán történt a csoda, és Isten nem feledte el őt még a feledékenység földjén sem. Mi Istenhez Krisztus nevében kiáltunk, aki nem látott rothadást, hanem harmadnapra föltámadott. Lefekszem a porba, mondja Jób, és nem találsz meg, ha már nem leszek. De lám, Jób sejt valamit, hiszen később ezt mondja majd: „Tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára ő áll meg az én porom felett!” (Jób 19,25) – vagyis megtalál az Úr, bizonnyal megtalál. Keressetek engem, keressetek lázasan engem, mondja ugyanezzel a szóval Ámos próféta, és élni fogtok (Ámós 5,4). És így felel erre a hívő szíve: Nem kerestelek volna Uram, ha te már meg nem találsz. Keressétek az Urat. Ámen. Ámen.