Fedésben

Korhoz kötött-e, egyfajta túlzásnak tekinthető-e a Szentírásban az, hogy a magánélet, és ? mondjuk így ? a nyilvános élet fedje egymást? Vagy elfogadjuk, hogy ?amíg valaki rendesen elvégzi a munkáját, addig a magánéletében azt tesz, amit akar?? Emelt szintű változata ennek a gondolkodásmódnak, hogy vannak, akiket nem is lehet úgymond közönséges mértékkel mérni, az átlagemberek mértékével, mert hiszen felettük állnak vagy a tudásuk, vagy a társadalmi állásuk, vagy a művészi teljesítményük, tehetségük révén.

Sánta Ibolya
2018. február 11.

Lekció: Sámuel 2. könyve 11. rész 26. versétől – 12. rész 12. verséig

Imádkozzunk! Istenünk, nincsen olyan pillanat és nincsen olyan állapot, amikor bűnbánat nélkül állhatnánk meg előtted. Köszönjük, hogy a bűnbánatra te bocsánattal felelsz, és azt is köszönjük, hogy szívünkben ég a vágyakozás a tiszta, megszentelt élet után. S hogy ez bűneink ellenére nemcsak legitim előtted, hanem örülsz ennek, és atyai jóságoddal, szereteteddel, Igéddel támogatod is ezt! Így hát most ebben a bocsánatban és ezzel a megtisztulás utáni vággyal állunk előtted, és kérünk, így szólj majd hozzánk! Ámen.

Textus: „Abban az időben Heródes, a negyedes fejedelem, meghallotta Jézus hírét, és ezt mondta szolgáinak: ?Ez Keresztelő János, ő támadt fel a halottak közül, és ezért működnek általa a csodatevő erők.? Heródes ugyanis elfogatta Jánost, bilincsbe verette, és börtönbe vettette, testvérének, Fülöpnek a felesége, Heródiás kedvéért. János ugyanis azt mondta neki: ?Nem szabad együtt élned vele!? Heródes szerette volna megöletni, de félt a sokaságtól, mert prófétának tartották. Amikor azonban eljött Heródes születésnapja, Heródiás leánya táncolt a társaság előtt, és megtetszett Heródesnek; ezért esküvel fogadta, hogy bármit kér, megadja neki. Az pedig anyja unszolásának engedve így szólt: ?Add nekem egy tálon Keresztelő János fejét.? A király elkomorodott, de esküje és a vendégek miatt megparancsolta, hogy teljesítsék kérését. Elküldte embereit, lefejeztette Jánost a börtönben, elhozták a fejét egy tálon, átadták a leánynak, ő pedig odavitte anyjának. Aztán eljöttek tanítványai, elvitték a holttestet, és eltemették. Majd elmentek, és hírül adták ezt Jézusnak.” (Máté evangéliuma 14. rész 1-12. versei)

Kedves Testvérek!

Keresztelő János kivégzésének története olyan történet, amely valahogy ma nem ?időszerű?, aminek minden vonatkozásáról teljes érvénnyel prédikálni szektás szigorúságnak tűnik. Ezzel szembesültem, amikor elkezdtem készülni az ige alapján az igehirdetésre. Talán szívesen tekintünk úgy Jánosra, aki az Újszövetség és az Ószövetség határán áll, hogy ószövetségi módon szigorú. Az Ószövetség pedig ugye a törvény, a ?holt betű?, de milyen jó, hogy vele szemben ott van a mi Jézusunk, aki megértő, szeretetteljes, aki a házasságtörő asszonynak is megbocsátott, tehát az ő Újszövetsége az evangélium, a Lélek, és a lélekbe írt élővé vált törvény…
A történetnél maradva, amikor meglazulnak, erkölcsi válságba kerülnek az emberi kapcsolatok, amikor az addig közösen elfogadott keretek felbomlanak, a bibliai mérték nem gyógyszerként, nem kivezető útként jelenik meg, hanem szívesen hárítjuk valamilyen módon. Ez az előbb említett ószövetség-újszövetség, törvény-evangélium, Keresztelő János-Jézus szembeállítás is egyfajta hárítás. De van ennek egy finomabb vagy modernebb formája is, amikor szívesen látjuk úgy, hogy bizonyos dolgok a Szentírásban ?korhoz kötöttek?. Ez azt jelenti, hogy valami régen az Ószövetségben vagy az Újszövetségben, abban a régi korban érvényes volt, de ma, a modern korban, sőt a posztmodern, vagy poszt-posztmodern korban már nem igaz, nem érvényes.
És valóban vannak a Szentírásnak olyan részei, amelyek minden korban érvényesek, vannak örökkévaló igazságok, és vannak korhoz kötött részek, parancsok, történetek is. Valóban így van ez, legkézenfekvőbb a kultuszi törvényekre gondolni vagy az ősatyák közül némelyiknél, de az ószövetségi királyoknál is sokáig meglevő többnejűségre, vagy akár az Újszövetségben a nők hajának befedésére vagy a bálványáldozati hús kérdésére. Mivel ezek valóban felmerülő kérdések és valóban van, amire azt mondhatjuk, igen, ez korhoz kötött a Szentírásban, sokszor nem könnyű eldönteni, hogy az, amit éppen olvasunk, érvényes-e és hogyan a mi korunkra. Különösen, ha valami nagyon mást szeretnénk mi magunk is, vagy nagyon más irányba visz bennünket a környezet, a kor, mint amit a Szentírás ír, bizony könnyű ezt az érvet elővenni.
A mai történet pedig több ilyen kérdést vagy lehetőséget felvet. Mindjárt itt van például a hangnem kérdése. Lehet-e olyan hangnemben beszélni, ahogyan Keresztelő János Heródessel, olyan kurtán és szókimondóan: nem szabad együtt élned vele ? tudniillik Heródiással! Könnyen gondolunk arra ? vagy könnyebb arra gondolnunk ?, hogy talán magának is csinálta a bajt, mert ha Náthán prófétát követte volna, aki egy hasonló helyzetben, lám, ezer évvel korábban már sokkal okosabb volt, amikor Dávid királyt megfeddte Bethsábé miatt szellemes, mégis sarokba szorító módon, ha János is ezt az utat, ezt a beszédmódot választja, többet ér el, vagy legalábbis nem jut erre a sorsra. Korhoz kötött-e, hogy milyen hangnemben beszélünk? Múlik-e ezen az igazság?
Vagy maga az a helyzet is, amit János szóvá tesz, ma egyáltalán nem egyértelmű: a rendezetlen szerelmi kapcsolatok dolga. Hogy jól értsük, röviden érdemes a történeti háttérre figyelünk. A korabeli, nem-zsidó felső körökben ? és Heródes nem volt zsidó, csak a rómaiak ültették a trónra, a zsidók nyakába ? ezekben a felsőbb körökben olyan laza volt ezeknek a kapcsolatoknak a szokásrendje, hogy nem sokkal korábban Augusztus császárnak törvényt kellett hoznia: a szenátorok, a lovagok, tehát a felső tízezer tagjai kötelesek házasságot kötni a ?partnerükkel?, kötelesek házasságban élni velük. Egy ilyen korban nem is rendkívüli, hogy valaki dinasztián belül házasodik, s hogy ezt tetszés szerint teszi. Ez a Heródes, akiről itt olvasunk, Antipás, aki Nagy Heródes egyik életben maradt fia ? mert három féltestvérét, akik különböző feleségektől születtek, az apjuk kivégeztette ?, az egyik ilyen kivégzett féltestvérének a leányát vette el Heródiás személyében. És valóban el-vette, gyakorlatilag megszöktette egy másik életben maradt féltestvérétől. Éppen Rómában. Az addigi feleségét pedig nemes egyszerűséggel, minden hivatalos és törvényes eljárás nélkül visszaküldte az apjához, egy arab királyhoz. (Egy kis kitérőt hadd tegyek, mert volt már, aki rákérdezett: Heródiás neve egy kicsit zavaró a számunkra, hogy hogyan viszonylik a Heródes névhez? Körülbelül úgy, ahogy az Andrea az Andráshoz. A dinasztia alapítójának nevét, Nagy Heródesnek a nevét több leszármazott tovább vitte, ahogy ez nálunk is történik, vagy korábban még inkább szokás volt, hogy az apa nevét tovább vitték a fiúk. De egy női leszármazott is továbbvitte ezt a nevet, az egyik lányunoka is a nagyapjáról kapta a nevét, persze, női változatban: Heródiás. Nagyon szép név egyébként, azt jelenti, hogy hősnő.) Nos, mindez tehát nem volt annyira kirívó az előkelő, főként római körökben, ahol a szöktetés is történt. Ez a történet tehát jó kis ellenpéldája a ma kezdődő Házasság hetének! Ahogyan Izraelben is ellentörténetnek tekintették, a mózesi törvényekkel szemben álló ellenpéldának! És Keresztelő János azt mondta ki, csak arra vette a bátorságot kimondani, amit mindenki tudott, és amin mindenki fel is háborodott. Korhoz kötött-e a házasságnak az Újszövetségben ? nem az Ószövetségben ? az a letisztult és egyértelmű formája, amit Keresztelő János is védelmez?
De amire leginkább figyelnünk kell, vagy érdemes ma, az egy harmadik dolog, ami úgy, mint sok egyéb ? ezért ezt gyakran szoktam mondani ? észrevétlenül lopódzik be a gondolkozásunkba. Éppen ezért kell róla beszélnünk. Korhoz kötött-e, egyfajta túlzásnak tekinthető-e a Szentírásban az, hogy a magánélet, és ? mondjuk így ? a nyilvános élet fedje egymást? Vagy elfogadjuk akár félig-meddig magunkra nézve is, de általában a keresztyéneken kívülre nézve is, hogy ?amíg valaki rendesen elvégzi a munkáját, addig a magánéletében azt tesz, amit akar?? Tehát nem is tartozik rám, nem foglalkozom vele. Természetesen tágabb értelemben véve, nem csak abban, amit Keresztelő János szóvá tett, hanem a családban való jelenlétben, a pénzzel való gazdálkodásban, vagy a különböző függőségek tekintetében. Emelt szintű változata ennek a gondolkodásmódnak, hogy vannak, akiket nem is lehet úgymond közönséges mértékkel mérni, az átlagemberek mértékével, mert hiszen felettük állnak vagy a tudásuk, vagy a társadalmi állásuk, vagy a művészi teljesítményük, tehetségük révén. Ezért többet is engedhetnek meg maguknak. Mi, keresztyének hogyan lássuk ezt a kérdést, ezt a gondolatot? Hogyan tekintsünk erre, amivel a gyülekezetekben való szolgálatom alatt többször találkoztam akár kimondva, akár csak utalásszerűen, legyen szó orvosról, polgármesterről, vagy még akár lelkészről is ? olyan nagyvonalú, kedves és ?keresztyén? megközelítéssel nyilatkoztak sokan ilyen esetekben.
A bibliai mérték, válasz világos. Nincs hasadás, egy tekintélyesebb szóval, nincs dichotómia, kettéválasztás Isten előtt az ember életében! Az ember teljes egészében egységben, osztatlanul áll Isten előtt. Ez a teremtés óta így van, és amíg ember él a földön, így lesz. Ez tehát nem változik. Keresztelő János itt egy fejedelem életében, ahol éppen nem ezt tartanánk a legfontosabb dolognak, egy magánéleti vonatkozást tesz szóvá! Nem azt jelenti egyébként ez, hogy az Újszövetségben nincsenek politizáló próféták, lám, Keresztelő János is csak Heródes Antipás lelkével, üdvösségével foglalkozik; Lukács bővebben fogalmaz, azt mondja, hogy ?megintette minden gonosz tettéért is?, tehát amit uralkodóként követett el, azokért is! De ez sem marad ki, sőt ez a leghangsúlyozottabb az evangéliumok beszámolójában, ez volt az, ami a legbotrányosabb volt a nép körében. Idegen volt a néptől és idegen volt Keresztelő Jánostól is az, hogy azt mondják: Heródes a palotájában azt tesz, amit akar, de mint uralkodó, ezt és ezt nem engedheti meg magának, nem teheti meg velünk, zsidókkal!
Még világosabb a helyzet Dávidnál, aki nemcsak társadalmilag állt az átlag felett, hanem tehetségben is, hadvezéri és szervezőkészségben, sőt, művészi tehetségben is, kvalitásban is. Mint királynak voltak ugyan ellenségei, de jóval nagyobb becsben állt népe körében, tisztelték, elismerték, nem úgy, mint Heródest. A legnagyobb különbség azonban a két, egyébként hasonló eset között, hogy az ő magánéleti külön útjáról csak néhány belső szolga tudott, Uriás kivégzéséről pedig csak egyedül Jóábnak lehetett valami sejtelme. Nem ember, hanem Isten az, aki kifogást emel e kettősség ellen: ?De az Úrnak nem tetszett, amit Dávid elkövetett és elküldte hozzá Náthán prófétát?! Azaz az egész titokban is maradhatott volna, de maga Isten az, aki nem engedi, hogy a nyilvánosság és a magánélet kettéváljon, nem engedi, hogy ez az egyébként éppen a hatalmának csúcsára jutott ember többet engedjen meg magának másoknál, valami mást, mint amit ő a parancsaiban minden ember védelmére megszabott!
Ez az első, amit látnunk kell, hogy ebben a kérdésben mi Isten véleménye. Hogy ő az embert egészében látja, az ember osztatlanul áll egész életével előtte. A két történet között eltelt ezer év, de ebben nincs változás. És az Újszövetség is az utolsó könyvéig erről az egységben látásról szól, amikor például az úgynevezett bűnkatalógusokat sorolja ? amit egyébként a korabeli gyakorlatból vett át, tehát nem a Biblia ilyen ?vádaskodó? ?, és ezek a bűnkatalógusok többnyire inkább magánéleti vétkeket tartalmaznak. Az is világos Dávid történetéből, hogy a több, a magasabbra jutás, a nagyobb tehetség többre is kötelez! Nemhogy felmentést ad, ellenkezőleg, nagyobb felelősséget jelent. Isten világosan utal erre, amikor Náthán által felsorolja Dávidnak, hogy mennyi mindent adtam neked, többet, mint az átlagnak! Az aránytalanul nagy büntetés: egyetlen ember haláláért ?a házadból nem távozik el a fegyver?, ez az aránytalanul nagy büntetés sem az elkövetett vétekhez van szabva, hanem éppen a nagyobb adományhoz és a nagyobb felelősséghez!
De azért is máig és minden korban érvényes az embernek ez az egységben látása, mert a magánéleti engedményeknek, alkuknak, gyenge pontoknak, nevezhetjük sokféleképpen, mindig vannak áldozatai. Leginkább a gyermekek, de felnőttek is. A két bibliai történetben végletes értelemben lesznek áldozatokká, hiszen meghal Uriás, meghal Dávid és Bethsábé első gyermeke, és meghal Keresztelő János. De ha ?csak? annyi történik, hogy a másikból, gyermekből vagy felnőttből eszköz lesz, hogy a családi biztonság helyett kiszolgáltatva érzi magát, hogy a világ előtt úgy érzi, szolidaritásból, szeretetből falaznia kell, ezek is áldozatok! Ha elfogadjuk azt a gondolatot, hogy amíg a munkáját elvégzi, hivatását betölti valaki, addig az élete többi részében azt tesz, amit akar, akkor szinte biztos, hogy mindig egy vagy több áldozat áldozat-voltára is igent mondtunk! De Isten mindig is az ő pártjukon állt, és egy cselekedet hatását elsősorban nem azon méri meg, hogy saját magának árt-e az ember ? az is szóba jön majd ?, de Isten elsősorban azt nézi, hogy egy cselekedet az ő másik teremtményére hogyan hat, egy másik teremtményének árt-e? Csak maga ellen vétkezik, vagy mások ellen is az ember, mert így kétszeresen esik latba a tette.
Testvérek, amiről eddig hallottunk, az arról szólt, hogy keresztyénként elvileg hogyan lássuk ezt a kérdést, ezt a megtévesztő, de tetszetős gondolatot. Talán lehet, azért fogadjuk el, mert tehetetlennek érezzük magunkat, nem felhatalmazva arra, hogy bármit is tegyünk. Talán azért fogadjuk el szívesen, mert így nem kell ítélkezőnek érezzük magunkat. Talán azért, mert nekünk is jól jön. De arról nem hallottunk, hogy Náthánná vagy Keresztelő Jánossá kellene válnunk, és mindenütt osztanunk az igazságot! Ők Isten népének tudták az egész közösséget, ahova tartoztak, és a vezetőket mint Isten népének a vezetőit intették. Pál, aki a pogány világban képviseli az evangéliumot, ahol már nem ilyen egynemű a közeg, külön beszél a gyülekezetben szükséges életvezetésről, és kifelé a missziót, a Krisztus-hirdetést tartja feladatának. Egészen odáig megy, hogy azt mondja egy helyen, ?mert mit tartozik rám, hogy a kívül levők felett ítélkezzem?? Ugyanakkor ? és ez a fontos! ? egy pillanatig sem inog meg abban, hogy mi az Isten által egyetemesen, minden ember számára elgondolt kívánatos életkeret és életvezetés! A hitébe, a tanításába, a gondolkodásába és a gyülekezetek hitébe, gondolkodásába nem enged be idegen, bár megejtő bölcsességnek látszó gondolatot ? és ebben Pált kell követnünk!
Végül, ami legalábbis a mai napig nem korhoz kötött, hanem érvényes: a hitelesség igénye. Heródes romlott családból származott és maga sem sokkal maradt el családja többi tagjától, mégis ott van benne a jónak, a tisztának az az igénye, ami nélkül az ember nem tud élni. Elég ellentmondásos ez az állapot és egyébként Márk meglepően modern árnyaltsággal ír erről: ?Heródes félt Jánostól, akiről tudta, hogy igaz és szent ember, ezért védelmére vette; bár hallgatva őt gyakran zavarba jött, mégis szívesen hallgatta.? S bár végül, csapdába kerülve, ellene döntött, de szüksége volt arra a tudásra, vagy többre: reményre, hogy van igaz út, és van hiteles, igaz ember, aki ezt az igazságot gondolja, mondja és képviseli. És Dávid is a fiát, Salamont arra a hiteles emberre bízta, hogy nevelje, Náthánra, aki Isten gondolatát, az igaz utat képviselte előtte.
A hiteles szó és élet szükségletét, szükségességét a világban, az ember létében, életében akkor látjuk igazán át, ha merészen, ad absurdum gondoljuk végig a dolgot. Keresztelő Jánosnál a magánélet és a ?foglalkozás?, a hivatás teljesen megfelelt egymásnak. Ő ráadásul hangsúlyozottan, külső jegyekkel is utalt a küldetésére: teveszőr ruhát viselt, bőrövet ? vigyázat, ez akkor nem luxuscikk volt, mint ma, hanem utalás Illés prófétára, és éppen a luxusról való látható lemondásra! ?, tápláléka pedig sáska és erdei méz volt. Képzeljük el, ha egy ilyen ember, egy olyan valaki, aki bűnbánatra hív egy egész népet, aki a vámszedőknek azt mondja: ne kérjetek többet, mint ami törvényes, a katonáknak azt mondja: elégedjetek meg a zsoldotokkal, a népnek azt mondja: akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, ez az ember az élete ?magánrészében?, amikor hazamegy, egyedül van, harácsol, lakmározik, és finom kelmékből álló ruhatárból válogat! Heródes igen könnyen visszadobhatta volna a szót neki, mind akkor, amikor más dolgokról beszélgettek, mind akkor, amikor Heródiásról. Nem fejtegetem tovább ezt a részt, hogy hiteles keresztyénként kell élnünk, hogy hitelesen szólhassunk, ez ismerős. Csak Pál apostol összefoglaló és megrendítő tömörségű mondását idézem: ?a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését?. Ámen.

Imádkozzunk!
Urunk Jézus, köszönjük, hogy bocsánatod után meg is akarsz tartani, meg is akarsz szentelni a tisztaságban, az igazságban! Nyomorult dolog lenne, hogy miután látókká lettünk, visszaessünk vakságokba. Te látod, hogy milyen könnyen elbizonytalanodunk vagy elbizonytalanítanak! Ígérted Szentlelkedet, aki elvezet minket az igazságra és tudjuk, hogy te szótartó Megváltó vagy. Imádkozunk önmagunkon kívül a betegségeket hordozókért közösségünkben vagy a közösségünkön kívül, a gyászba esettekért és a gyászból szabadulni, gyógyulni nem tudókért közösségünkben vagy a közösségünkön kívül, a kockázatot vagy üldözéseket vállalókért közösségünkben vagy közösségünkön kívül, és mindazokért a helyzetekért, dolgokért is, amelyekről nem is tudunk, de előtted ott vannak! Kérünk, légy támasz és világos, vezető erőforrás! Krisztusért kérünk, hallgass meg! Ámen.

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter