…mi lenne, ha a Fiú nem akarná arra pazarolni ezt az életerőt, hogy halljuk az ő hangját? Ha azt mondaná: „Atyám, nem érdemlik meg, hogy szóljak rólad! Mi az, hogy hisznek és csak úgy átmennek a halálból az életbe?!” Vagy azt mondaná: „nem érdemes ezekre az igét pazarolni! Te is ismered azt a keskeny út képletet, hogy kevesen vannak, akik meghallják, és ott járnak! A többségnek úgyis hiába beszélnék. És hát gondold meg, a földi történet végén nem jobb a sírban hagyni őket?

Sánta Ibolya
2024. jan. 14.

Lekció: János evangéliuma 5. rész 19-30 versek

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy még egy lehetőség adódott a mával, hogy téged és szándékodat jobban megismerjünk, mint eddig ismerhettünk! Nem akárki tanít erre, hanem az, aki a legjobban ismer téged, a Fiú Jézus Krisztus. Nem vagyunk méltók erre az ismertre, mert bűneink elválasztanak tőled. Bocsásd meg mindet, kérünk! De azért sem vagyunk méltók, mert nehéz felfognunk a te lényed gazdagságát, kitartó, megmagyarázhatatlan türelmedet és szeretetedet irántunk. Mégis arra kérünk, add Szentlelkedet, hogy általa többre jussunk! Ámen.

Textus: “Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem.” (János evangéliuma 5. rész 30. vers)

Kedves Testvérek! Az Atya és a Fiú kapcsolata mint egy gyönyörű és erős háló, úgy alapja ennek az evangéliumnak. Minden ezen alapul: a kezdettől, amikor az Ige ott volt az örök Istennél, és Isten általa teremtette a mindenséget, amikor ez az Ige megtestesült, közénk jött Jézus Krisztusban, az ő minden csodájában, tanításaiban, keresztre való felemelésében, aztán még feljebb a feltámadásában, és még feljebb, amikor Bíróként majd eljön. Ez az erős háló az egész evangéliumot sűrűn átszövi és megtartja, és ha ennél a képnél maradunk, akkor azt mondhatjuk, hogy az evangélium minden olyan része, amely az Atya és a Fiú kapcsolatáról, összetartozásáról szól, egy-egy csomója ennek a hordozó hálónak. Ha a Bibliaolvasó kalauz szerint tovább olvassuk majd ezt az evangéliumot, figyeljük csak, hányszor újra és újra erről beszél Jézus: az Atya és ő, az apa és fia.
Ha azt kérdezzük, hogy apa és fiú, szülő és gyerek: mi jut eszünkbe erről ma? – sokféle választ kapnánk. Olyasfélét is, amit én magam is szoktam mondani: „attól függ. Attól függ, ki az az apa, és ki az a gyerek”. Persze ebben van igazság. De már maga az, hogy nincs egy egyértelmű, egyszerű és pozitív tartalmú válaszunk a kérdésre, hogy mi jut eszedbe erről: apa és fia, szülő és gyerek – már ez mutatja, hogy ebben valami nincs rendben. Mert ha ez a kapcsolat, apa és fia – és ne hagyjuk ki a lányokat: anya és lánya – rendben lenne, akkor erre a kérdésre ilyeneket vágnánk rá: szeretet, összetartozás, szolidaritás, biztonság, példa. Ilyeneket mondanánk. Ha rendben lenne, csak ilyeneket mondanánk. És szerencsés az, vagy inkább áldott, megáldott életű az, aki így válaszol, és csak ezt válaszolja. Mert mindnyájan tudjuk, hogy ez a kapcsolat mennyi zökkenővel jár és sokszor milyen súlyos összeütközések vannak benne. Számomra nagyon jól kifejezi ezt egy előadásban hallott mondat: „nem az a lényeg, hogy mit gondol a gyereked a neveléséről a 14 és 20 éves kora közötti hat évben, hanem az a kérdés, hogy mit gondol a neveléséről a 25 és 85 éves kora közötti 60 évben”. Ez a mondat, azon túl, hogy nagyon találó és frappánsan van megfogalmazva, azért is tetszik, mert nagyon reálisan beszél arról is, hogy ez egy nehéz út, de nagyon reálisan beszél arról is, hogy ha akarjuk, ha igyekszünk, akkor lehet, van jó kifutása.
Mindezeket pedig azért mondtam el a bevezető szép gondolatok után, hogy annál többre becsüljük, annál inkább világító és vigasztaló üzenet legyen a számunkra, annál inkább lássuk azt a tökéletes egységet, valóságot, ami Jézust az Atyához fűzte! Kicsit tán szegényes is ez a fogás, ez a fordulat, hogy miután jól bemutattuk és részleteztük a földi, emberi rosszat, akkor felmutatjuk a mennyei jót. Hiszen persze, hogy Istennél minden rendben van! Elvégre azért Isten. Jézus meg jó Fiú: jó gyerek volt, már amennyire a gyerekkoráról olvasunk, és felnőve is jó Fiú lett, jó Krisztus lett. Az ember el is várja, hogy így legyen ott, náluk, az isteni világban. Így képzeli el. És mégsem! Az ember magától nem így képzeli el az isteni világot! Önmagától az ember azt képzeli el az isteni világról, hogy az istenség és a gyermeke, a gyermekei egymásra támadnak. Nem egyszer egymás gyilkosai lesznek, és ebből mindig rossz, mindig zűrzavar és mindig szenvedés következik az ember világára. Nagyon logikus az a vallástörténeti feltételezés, hogy az ember a maga világának a zűrzavarait, rossz viszonyait vetítette ki az általa feltételezett istenek világába. Azért logikus feltételezés, mert az ember magától, önmagától nem úgy képzelte, ahogy Jézus beszélt az Atyával való kapcsolatáról. Az a kinyilatkoztatás, amit Jézus hozott, páratlan, az emberi elképzeléstől merőben eltérő, új, nem természetes kapcsolat! Amiről Jézus beszél itt, amikor az Atyával való kapcsolatáról beszél, az szokatlan, egészen addig ismeretlen, minden emberi elképzelést felülmúlóan jó, természetfeletti. Az egész evangélium, a János evangéliuma át van szőve ezzel az erős, megbonthatatlan összetartozással. Szinte minden fejezetéből idézhetnénk Jézustól hosszabb-rövidebb kijelentéseket, amelyek erről szólnak.
És az, hogy az Atya és a Fiú a valóságban, nem az emberi képzeletben, hanem az isteni világban az Atya és Fiú így vannak egymással, ez evangélium! Örömhír. Mert ez azt jelenti, hogy a világ legfontosabb kapcsolata jó. Azt jelenti, hogy abban a hatalomban, amely megteremtette, hordozza és vezeti a világot, amely a világ léte után is örökre megmarad, ahova minket emel át hit által és ereje által Krisztus – ott nincs semmi ellentét, nincs semmi széthúzás, semmi ellenségesség, de még bizonytalanság sem! Az Atya és a Fiú között szeretet van: „mert az Atya szereti a Fiút”. Az Atya és a Fiú között nyíltság van: „mert amit ő tesz, azt megmutatja a Fiúnak”. Az Atya és a Fiú között egyetértés van: „ahogyan tőle hallom, úgy ítélek”. Az Atya és a Fiú között egységes szándék van: „nem a magam akaratát keresem, hanem azért, aki elküldött engem”.
Isten: az Atya, és Jézus: a Fiú különleges, tökéletes és erős kapcsolata itt ebben a mai igében, ebben a mai hálócsomóban, két kardinális ponton érinti a mi sorsunkat, életünket. Az egyik a halottak föltámasztása, életre hívása, a másik pedig az ítélet gyakorlása. Ez is a fejezet címe, ami dőlt betűvel olvasható: a Fiú feltámaszt és ítél. És most előre elnézést kérek a következőkért, mert bár abszurd felvetésekhez vezet, mégis úgy értjük meg olykor legjobban egy-egy bibliai gondolat, üzenet igazi jelentőségét, ha ellenpróbát teszünk, ha megpróbáljuk az ellentétét elképzelni, feltételezni annak, amit olvasunk. Itt ebben a részben azt mondja Jézus, hogy „ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában”. Mire használja Isten ezt az ő önmagában levő életét, azaz örök létezését, erejét, és milyen célból adta meg a Fiúnak ugyanezt egyenértékűen, hogy élete legyen önmagában? Azért – kétszer is mondja Jézus –, hogy a halottak hallják a Fiú hangját, amely életre hívja őket. A Fiú nem egy részt kapott az Isten teljes életéből, hanem visszavonhatatlanul és megváltozhatatlanul teljességgel megadta az Atya a Fiúnak, hogy élete legyen önmagában: akár az Atyától függetlenül is! És most jön az ellenpróba: mi lenne, ha a Fiú nem akarná arra pazarolni ezt az életerőt, hogy halljuk az ő hangját? Ha azt mondaná: „Atyám, nem érdemlik meg, hogy szóljak rólad! Mi az, hogy hisznek és csak úgy átmennek a halálból az életbe?!” Vagy azt mondaná: „nem érdemes ezekre az igét pazarolni! Te is ismered azt a keskeny út képletet, hogy kevesen vannak, akik meghallják, és ott járnak! A többségnek úgyis hiába beszélnék. És hát gondold meg, a földi történet végén nem jobb a sírban hagyni őket? Ha még fel is támadnak, még tovább kell bajlódni velük, ki mit tett, jót, rosszat, ítéletet kell hozni…” Milyen elképzelhetetlen blődségnek hangzik ez? De csak azért elképzelhetetlen, csak azért lehetetlen, mert megnyugtatóan tudjuk Jézustól, hogy az Isten, az Atya és Jézus, a Fiú örök kapcsolata megbonthatatlan szövetség és értünk munkálkodik szent egyetértésben! Vita és ellenkezés nélkül. A Fiú hallatta a hangját a lelkileg halott embereknek, amikor a földön járt küldetésében: „bizony, bizony, mondom nektek, eljön az óra és az most van, hogy a halottak hallják a Fiú hangját”. S ez a ’most’ az ige által máig tart. Ez a Fiú, ha szólt akkor és szól ma, szólni fog akkor is, a történelem végén, amikor „eljön az óra, amikor meghallják a Fiú hangját és kijönnek a sírból”.
Hasonlóan van az ítélettel is. Ez a másik sorsdöntő pont, ahol kiáltó szükségünk van nekünk az Atya és a Fiú közös akaratára. Ebben is ugyanolyan teljes felhatalmazás történik, mint az élet megosztásában. Azt olvassuk, hogy „az Isten nem is ítél senkit, mert az ítéletet egészen a Fiúnak adta”. Egészen. Azt szokták mondani, hogy Isten bízik az emberben. Ezt a Szentírás az ige alapján nem találom igaznak, de abban biztos vagyok, hogy Isten a Fiúban, a Fiában bízott, sőt biztos volt, hogy nem ítél másként, csak rá hallgatva! „Ahogyan tőle hallom, úgy ítélek” – mondja Jézus. Megint jöjjön az ellenpróba! Mi lenne, ha a Fiú mást tartana igazságosnak, igazságnak, mint az Atya? Hova mehetnénk? Milyen felsőbb fórumhoz? Mi lenne akkor velünk? Mert itt a földön azt szoktuk meg, hogy van elsőfokú ítélet, aztán van másodfokú ítélet, aztán van az Alkotmánybíróság, még Strasbourgig is el lehet menni. Egyik így dönt, másik másként, vagy ugyanúgy, de más megokolással… Tévedhetetlen-e bármelyik? És tévedhetetlen lenne-e, bízhatnánk-e abban az ítéletben, annak az ítéletnek az igazságos voltában, amely örök sorsunkról szól, ha az Atya és a Fiú mást és mást mondanának, másként és másként ítélnének?! Ugye, képtelen és tán fölösleges ötletelés is ez… De csak azért, mert Jézustól megnyugtatóan tudjuk, hogy ő ugyanazt akarja és ugyanúgy ítél, amint az Atya! Mert így megbízhatóan igazságos az ítélet, nincs kettősség, más igazság.
Jézusnak egész földi élete bizonyíték minden itt elmondott szava mellett. Jairus 12 éves kislánya, a naini ifjú, Lázár föltámasztása bizonyíték amellett, hogy ő életre hív halottakat. Hogy nemcsak életre tudja hívni őket, hanem életre akarja őket hívni, mert az Atyával osztozik ebben az akaratban. Abban az akaratban, hogy a lelki halálból először, és majd a testiből is életre hívjon. Bizonyított abban is, hogy teljesen, önmaga kárára, kínszenvedés árán is, a keresztig is engedelmeskedve osztozik az Atya megmentő akaratában, a világ iránti szeretetében.
Ezt az egy akaraton levést, közös szándékot Jézus olyan formában fejezi ki és annyira kiélezi, hogy szinte elfog a kétség bennünket, hogy tényleg úgy van-e, ahogy eddig hallottuk. Mert mit mond Jézus? „A Fiú önmagától semmit sem tehet. Én önmagamtól nem tehetek semmit.” Kétszer is megismétli, és az eredeti bibliai szövegben, ha lehet, még erőteljesebben és még visszavonhatatlanabbul hangzik ez. Úgy, mintha ez az engedelmesség egy automatikusan lejátszódó, végigjátszandó program lenne Jézus számára. A Fiú nem is tehet mást, mint amit az Atya akar. Mintha olyan atyai programról lenne szó, amit ha akar, ha nem, végig kell csinálnia. De hol van akkor a Fiú akarata, szabadsága? Ha nem is lehetett volna más útja, választása, milyen értéke van akkor ennek az egységnek és az Atya iránti engedelmességnek? Hiszen az engedelmesség értéke pont abban van, hogy lehetne másképp is dönteni! Ahogyan tudjuk, hogy Isten nem automatát teremtett, amikor az ember teremtette, hanem abban van az ember istenképűsége, hogy szabadságot kapott: dönthet Isten ellen is. Ha az embernél így van, nem még inkább így kell legyen az Isten Fiánál is? Mennyire értékelhetjük ezt az értünk vállalt „programot” Jézusnál?
De figyeljünk a szavaira pontosan, mert megadja a választ. „Nem a magam akaratát keresem.” Ez a kettő együtt: nem tehetek semmit, nem tehetek másként, mint ő, az Atya, de azért, mert én az ő akaratát keresem, ez így együtt igaz. Nagyon halvány példa, mert nagyon emberi, de nekünk protestánsoknak, mivel sokszor emlegetjük, segít talán megérteni, hogyan igaz ez a kettő együtt. Híres Luthernek a mondása, hogy „másként nem tehetek”. Tényleg így volt? Nem állt Luther szabadságában, hogy visszavonja a tantételeit? Hiszen ellenségei minden erővel éppen erre akarták rábeszélni! De neki valami belül nem engedte. Ez a ’belül’ a hasonló pont, még akkor is, ha Jézusról, mint Isten Fiáról, Lutherről pedig, mint egy bűnös és kegyelemre szoruló emberről van szó. Mert ez a ’belül’ segít megérteni, hogy miért nem tehetett Jézus az Atyától eltérően, és miért volt mégis az ő szabad döntése az értünk végigjárt út. Mert belül volt valami, az ő saját döntése, ami ott tartotta az Atya akaratánál. Nem külső atyai szigor önkényének engedett, hanem belül, önmagában hordta azt, ami nem engedett más utat, mint keresni az Atya akaratát, megismerni és igent mondani rá.
Ha valamiről Jézus sokat beszél, arra nagyon kell figyelni és meg kell őrizni, ahogy az evangélista is tette. S az egész evangélium talán leggyakoribb témája, alaptémája ez, amiről hallottunk, mert Jézus maga sokat beszél róla. Nem természetes, egészen új, addig ismeretlen kijelentést hozott az apa és fia, az Atya és a Fiú mélységes egységéről, amely értünk mozdul. Dicsőség Istennek, dicsőség Jézus Krisztusnak! Ámen.
Imádkozzunk! Urunk, Jézus Krisztus, nagy biztonság nekünk, hogy az Atya és te egyet akartok, ugyanazt mondjátok. Biztonság, hogy amikor hozzád fordulunk, nem változó és bizonytalan valamire bízzuk életünket, jövőnket, imádságainkat, hanem biztos szeretet-szövetségre. Köszönjük, hogy minden napunk azzal tellhet, hogy azt keressük, mi az Atya akarata. Segíts ebben, mert sokszor csak hisszük, hogy az jó, de tapasztaljuk, hogy nem könnyű követni. Az azonban biztosan akaratod, hogy közbenjárjunk a következő nemzedékért. Meg az előttünk járókért, magányos, beteg idősekért. Biztosan akaratod, hogy könyörögjünk a háborúba hurcoltakért, mindazokért, akik földi hatalmak és a pénz áldozatai. Vagy akik vallási gyűlölködés miatt szenvedők. Adj a szívünkbe világosságot, hogy megláthassuk örök országod! Ámen.