Elmúlik e világ ábrázatja

A héten kaptam egy könyvcsomagot a Kálvin János Kiadótól. Talán mivel a püspöknek küldték, olyan szorosra be volt csomagolva, hogy alig bírtam kibontani. Vagy, mint amikor szűk ruhát vesz az ember, és az szorítja, szinte lélegzethez sem jut. Nos, azt mondja Pál, hogy szűkre van szabva az idő, vagyis szorít minket az idő.

dr. Szabó István
2020. szeptember 27.

Lekció: 4. zsoltár

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk, nemcsak az ellenség és a hitetlen kérdezi: kicsoda láttat velünk jót?, hanem, megvalljuk töredelemmel, sok kétségünk, nyomorúságunk, megzavarodottságunk közepette a mi szívünkből is fölfakad ez a kérdés. Te vagy az, aki jót láttatsz velünk! És bizonyosak vagyunk, hogy azt a rosszat is, amit e siralomvölgyben reánk bocsátasz, a javunkra tudod fordítani. Igen az mi bizodalmunk alapja, pecsétje és hűséges kezese a mi Urunk Jézus Krisztusunk, akit érettünk adtál, hogy bűnből, halálból megszabadítson és átvigyen az Ő szerelmes országába. Az Ő érdemeiért vagyunk bátrak eléd állni s kérni, szenteld meg istentiszteletünket, ragyogtasd ránk Igéd világosságát, Te magad szólj szívünkkel, eszméltess örök jóságodra és hűségedre. Ébressz bennünk bizodalmat és bátorságot, hogy hálaadással betölthessük szereteted törvényét és dicsőíthessük háromszor szent nevedet. Krisztusért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket! Ámen.

Textus: “Ezt pedig azért mondom, atyámfiai, mert az idő rövidre van szabva ezentúl, azért akiknek van is feleségük, úgy legyenek, mintha nem volna. És akik sírnak, mintha nem sírnának; és akik vígadnak, mintha nem vigadnának; akik vesznek, mintha semmijük sem volna. És akik élnek e világgal, mintha nem élnének: mert elmúlik e világnak ábrázatja.” (Pál első levele a korinthusiaknak 7. rész 29-31. versei)

Kedves Testvérek!

Nemrégiben egy barátommal régi ismerősről beszélgettünk, akiről már nagyon keveset tudtam, csak annyit, hogy megházasodott. És ahogy szóba jött, azt mondja a barátom: Tudod, nagy tragédia történt velük. Álltam meghökkenve, majd így folytatta: Elváltak. Azóta is sokat töprengek, vajon miért így mondta a barátom: tragédia történt velük!? Mostanában ugyanis sokkal könnyebben vesszük a házasságok zátonyra futását. Nem szoktuk ilyen erős szóval minősíteni, ha széttörik egy életkapcsolat. Mert nyilván koronként változik ennek a megítélése vagy a minősítése. Ma könnyebben vesszük: elváltak, szétmentek, nem sikerült, nem jött nekik össze, de majd kezdenek valami újat – szokták mondani manapság. Amikor Pál a korinthusi gyülekezet sokféle kérdésére, kérésére, gondjára nézve tanácsokat ad – például pereskedés dolgában, vagy vallási tisztaság ügyében, vagy a gyülekezet jó rendjéről, például, hogy miképpen úrvacsorázzanak –, szót mond a házasság kérdése kapcsán is. És szavai nyomán kiderül, hogy az ő korának általános felfogása nagyjából hasonlított a mi korunkéhoz. Nem vették a válást olyan tragikusan. Komolyan vették, persze, de nem tragikusan. Megvoltak a római és helyi jogi keretek, melyek rendelkeztek a válás módjáról, a vagyonmegosztásról. Nyilván, akkor is voltak válási viharok, de aztán mentek tovább a dolgok a maguk során. Mi, mai keresztyének pedig úgy vagyunk a korinthusi levéllel, hogy jó lenne itt is olvasni-hallani azokat a nagyszerű szavakat, amelyeket Pál apostol például az efézusi levélben mond férfinak és nőnek a kapcsolatáról: “elhagyja férfi atyját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, lesznek ketten egy testté – felette nagy titok ez!” (Ef 5,32) És még hozzátoldhatta volna Jézus szavát is: “amit Isten egybeszerkesztett, azt ember szét ne válassza!” (Mt 19,6) Nagy igék és elkötelező szavak ezek! Itt azonban, különös módon, mintha terelné a szót az apostol, mert azt mondja, hogy nincs parancsolata az Úrtól, hanem tanácsot ad (7,25), vagyis a legjobb meggyőződése szerint válaszol. Nyilván nehéz helyzetben van, hogy mit mondjon zavaros korinthusi elgondolásokra, ezért mintha terelné, másfelé vinné a szót. Most itt azzal kezdi, hogy: kevés időnk van. Így mondja: “rövidre van szabva az idő.” És ő erre a rövidre szabott időre ad most tanácsot. Különös meghagyás, különös tanács ez, nehéz jól fölfogni. De ha sikerül, akkor megértjük az apostol igazi szándékát is, és egyúttal azt is megértjük, hogy itt sem mond mást, mint az efézusi levélben, és nem mond mást, mint amit Jézus Krisztus a szívünkre kötött a mindent meghatározó, döntő életszövetség, a házasság kapcsán.
Rövidre van szabva az idő. Mit jelent ez? Szó szerint talán úgy lehetne visszaadni, hogy egybe van gyűrve, össze van préselve, szorosra van fogva minden. Máshol is olvassuk ezt a szót az Újszövetségben. Amikor Anániás hazugságát leleplezték az apostolok tanácsa előtt, holtan rogyott össze, és – írja Lukács – “bejöttek az ifjak, begöngyölték őt, és kivivén eltemették.” (ApCsel 5,6) Ha valamit begöngyölítünk, szorosra fogjuk. A héten kaptam egy könyvcsomagot a Kálvin János Kiadótól. Talán mivel a püspöknek küldték, olyan szorosra be volt csomagolva, hogy alig bírtam kibontani. Vagy, mint amikor szűk ruhát vesz az ember, és az szorítja, szinte lélegzethez sem jut. Nos, azt mondja Pál, hogy szűkre van szabva az idő, vagyis szorít minket az idő. De lám, ti, kedves korinthusiak, még lélegzethez juttok, laza lengében vagytok, ráértek afféle kérdésekkel bíbelődni, hogy miképpen váljunk el, vagy ne váljunk el, házasodjunk-e, vagy egyáltalán ne házasodjunk?! Mintha nem hallottátok volna eleget tőlem, aki bő másfél évet töltöttem közöttetek mindazt, amit a hivatásokról, különböző életfoglalatosságokról tanítottam! Mindenki maradjon meg abban a munkájában, életrendjében, családi-rokoni állapotában, amelyben megkapta a Krisztus követésére az elhívást. (1Kor 7,24) Nem kell azon semmit változtatni. Nem kell új házassági törvényt kitalálni, öröktől meg van az alkotva, nem kell új életrendeket fölállítani. Nos, Pál ebből kiindulva mondja ezeket a különös szavakat: “ezért tehát azok, akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem volna, akik sírnak, mintha nem sírnának, aki pedig örülnek, mintha nem örülnének, akik vásárolnak, mintha semmijük nem volna, akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele.” Mintha nem… Miért mondja ezt az apostol? Két vonatkozást szeretnék idehozni, ez két kapu. Az egyik kifelé nyílik, és hátra kell lépni, hogy ránk ne csapódjon az ajtaja. Mégis, többnyire ez előtt szoktunk tülekedni, és nem is jutunk be az igazsághoz. A másik befelé nyílik, de az keskeny kapu és szoros út hozzá, ott kellene átjutnunk. (Lk 13,23-24)
Először hadd szóljak a nagy és tágas kapuról, amely, mint mondtam, kifelé nyílik. Pál apostol korában igen divatos volt, és a későbbiekben még inkább divatosabbá lett a sztoikus filozófia. A legenda szerint Pál apostol levelezett a nagy sztoikus íróval, Senecával. Ezt nem tudjuk bizonyítani, de sok kérdésben annyira erős köztük a párhuzamosság, hogy a középkorban hamisítottak egy levelezést Pál apostol és Seneca között. Most azonban inkább Marcus Aurelius római császárt idézem, akinek az Elmélkedései magyarul is olvashatók, sok-sok könyvespolcon ott vannak. Népszerű, higgadt, bölcs gondolatok ezek. Azt mondja ez a filozófus császár: “ne úgy élj, mintha ezer esztendőd volna az életedre, hanem úgy, mintha ez a mai nap lenne az utolsó napod.” Hogyan? Hát nem egy keresztyén ember mondta ezt? Hát éppen itt, a korinthusi levélben nem ez áll: szűkre van szabva az időnk!? Szinte csak egy nap van hátra. És nem ez itt a fő gondolat: élj úgy e világ dolgaival, mintha nem élnél, ha sírsz, mintha nem sírnál, ha nevetsz, mintha nem nevetnél, ha vásárolsz, mintha nem vásárolnál, ha házas vagy, mintha nem lennél házas, ha élsz e világ javaival, mintha nem élnél vele, mert az idő rövidre van szabva!? Hát ezt a rövidre szabott időt töltsd el méltósággal, bölcsességgel, kihúzott derékkal, várd felemelt fővel a bekövetkező véget? Ez éppenséggel szép keresztyén üzenet! Vagy mégsem? Éreznünk kell, hogy Pál nem erről beszél. Ezeket – méltósággal, kihúzott derékkal, nevess a halál szemébe –, ezeket a sztoikusok mondják. És az sem véletlen, hogy a sztoikus filozófusok voltak a keresztyének legnagyobb ellenségei. A közkedvelt Marcus Aurelius császár, akinek sok bölcsességét olvashatjuk mindmáig, a keresztyénség egyik legnagyobb üldözője volt. Bizony, van itt egy nagy különbség! A sztoikusok ugyanis arra tanítanak, hogy mivel elkerülhetetlenül bekövetkezik a vég, mivel mulandó életünk a közelítő halállal határos, húzzuk ki magunkat, nézzünk szembe a végzettel, nevessük ki a halált, ne féljünk tőle, mert csak addig fáj, amíg meghalsz, utána már nem fáj semmi. Éld hát ezt a földi életet szép méltósággal, ne reszkess a végtől, hiszen utána nincs tovább, utána nincsen semmi. Amikor keresztyén életvezetési tanácsokat hallgatunk, nekünk is jól esik hallani, hogy méltósággal kell élnünk, nem kell félnünk, bátorsággal kell lennünk az élet dolgai iránt, el kell fogadnunk azt, ami nekünk adatott, nem kell nagy vágyakat, gigászi terveket szőni, azokra úgysincs idő és mód! Mégis, van itt egy döntő különbség.
A különbség pedig az, hogy a keresztyénség nem azzal lépett föl, hogy meg fogunk halni, és utána már nincsen semmi, hanem azzal, hogy Krisztus feltámadott! Vagyis van halál-után. Ez a szoros kapu és a keskeny út! Van egy másik élet. És mi nem azért akarunk méltón, bölcsen, tisztességesen, szépen élni, mert ha elmúlik minden, ha csak a semmi van az élet után, akkor miért ne legyünk bölcsek és méltóságteljesek!? Hát miért ne mutassuk meg, kik vagyunk? Miért ne gyakoroljuk be magunkat a rezzenéstelen elmúlásra? Miért ne legyen valami szép ábrázatja az egésznek? A keresztyénség azzal kezdi, hogy a keresztre feszített, meghalt és eltemetett Jézus Krisztus föltámadt! Ez a keresztyénségnek a kiindulópontja. Ezért mondja Pál: maradjon meg mindenki abban, amiben volt, amikor Jézus Krisztus elhívta. Nem azért nem érdemes a dolgokon változtatni, mert az életünk után úgyis a semmi jön, hanem azért, mert az érdemi és igazi változtatás Isten kezében van és nem a te kezedben. Minden Isten kezében van. Így mondja Pál a Római levélben: “Isten a holtakat megeleveníti, és azokat, amelyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket.” (Róm 4,17) Isten a semmiből teremt! És ezzel a szóval az apostol Krisztus feltámadására is utal, holott itt még csak Ábrahámról beszél, aki reménysége ellenére remélte, hitte, hogy valósággá lesz Isten ígérete, amit neki és Sárának adott. Lám, két vénember, akiknek úgy kellene szépen befejezni az életüket, hogy nekik nincs tovább. Nincs utódjuk. Nincs gyermekük. Nincs unokájuk. Eljön a halál, nincs tovább. Hát teljen el méltósággal az a kevés, ami még hátravan! De Isten ígérete föltöri ezt a halállal lezárt horizontot és megnyit egy új valóságot! Isten a nemlévőket úgy szólítja elő, mint meglévőket – ex nihilo, a semmiből teremt! És föltámasztotta Jézus Krisztust is a halálból, legyőzve a halált! Ezért mondja itt az apostol a tanácsában: ha élsz e világgal, úgy élj velük, mintha nem élnél velük, ha sírsz, mintha nem sírnál, ha nevetsz, mintha nem nevetnél, ha házas vagy, mintha nem lennél házas; úgy élj velük, mintha nem élnél velük, vagyis úgy élj velük, mint szabad ember. Ennek a Krisztusban megnyert szabadságnak a titkát kell itt megértenünk! A vírusjárvánnyal kapcsolatos szabadsággyakorlásunk mutatja, hogy mennyire nehéz helyesen felfogni ezt a keresztyén szabadságot. Eltelt a nyarunk úgy, hogy fél Európa ünnepelte magát, mondván, megnyertük a víruscsatát és megszabadultunk a veszedelemtől. És mindenki jól kitombolta magát a győzedelmi mámorban (vagy csak mert alanyi jogon jár a mámor), aztán újra elszaporodott a vírus, szélsebesen terjed a kór, és itt ülünk megriadva a veszedelem kellős közepén. Mégis, mi a reakció? Világszerte tüntetéseket tartanak, az emberek nem akarnak maszkot venni, nem akarnak fertőtleníteni, nem akarnak karanténba vonulni, nem viselik a korlátozásokat. Leginkább szabadságjogaikra hivatkoznak, mitsem tudva a szabadsághoz hozzátartozó felelősségről. De mélyebbre megyek! Semmit nem ért a mai ember (a mai keresztyén ember?) abból, hogy miképpen lehet úgy élni ezzel a világgal, mintha nem élnénk vele. Valaki így fordítja ezt a passzust: éljetek úgy a világgal, hogy ne ebben éljetek ki magatokat! Krisztus-követésünk egyik legnehezebb, de legszebb titka van itt, amit így fogalmazott meg egyszer egy amerikai teológus: az, hogy ebben a világban semmi sem történhet Isten akarata nélkül, bizonnyal megrémíti és földühíti az istenteleneket, de a szenteket megerősíti hitükben és reményükben. Így van ez ma is. Ha valakinek azt mondod, hogy ami velünk történik, az nem történhet Isten akarata nélkül, máris dühös lángok lobbannak föl a szemében, még káromlást is hallasz, vagy ahogy a zsoltárban olvassuk, cinikusan odaveti: ugyan, kicsoda láttat velünk jót? Nincs is Isten. Majd mi láttatunk önmagunkkal jót! S lám, az emberek önmagukat és másokat is veszélyeztetve láttatnak magukkal jót! Miért is? Mert nem szabadok. Vagy inkább: a szabadságuk foglyai! Ez derül ki Pál tanácsából: aki házas, ne legyen foglya a házasságnak, ha az Úr dolgairól van szó, aki sír, ne legyen foglya a könnyeinek, ha Isten dolgairól van szó, aki nevet, ne legyen foglya a örömeinek, ha Krisztusról van szó, és aki vásárol, ne legyen foglya a saját javainak, ha Isten dicsőségére tekint, és aki él e világgal, e világ valamennyi dolgával, ne legyen foglya annak a nagy szabadságnak, hogy élhet velük! Hiszen elmúlik ennek a világnak az ábrázatja.
Elmúlik. Ezt sokszor halljuk a Bibliában. “Az ég és a Föld elmúlnak, de az én beszédeim el nem múlnak soha” – mondja Jézus (Lk 21,33). Elmúlt egy nap, egy év, eltelt az idő, eltelt az éjszaka, elmúltak a régiek – valami a végére ér, letelik az ideje a maga során. Itt azonban speciális szót használ az apostol, talán így lehetne pontosan visszaadni: eltávozik, elmegy, semmivé lesz. János apostol ugyanígy mondja az első levelében: “elmúlik e világ, és ennek kívánsága” (1Jn 2,17), vagyis semmivé lesz. Itt volt és nincs, már nem találod. Elmúlik ennek a világnak az ábrázatja, szó szerint a sémája. Luther úgy fordította németre: elmúlik a világ lényege (das Wesen dieser Welt vergeht), a mai németek még pontosabbak: die Gestalt dieser Welt – a világ megragadható alakja. Vagy még inkább: az a forma, alak, amelyről felismered a világot, ahogyan be van rendezve a világ, és ahogyan mi élünk és itthon vagyunk ebben a világban – elmúlik, semmivé lesz mindaz, amit fontosnak, meghatározónak, döntőnek, nélkülözhetetlennek tartunk, amire nézve jogrendszert, társadalmat, világot, kultúrát, civilizációt építünk föl. Amiről azt hittük, hogy az a lényeg, valójában tűnő látszat. Isten a meglévőket, a valamiket semmivé teheti. Tehát Isten kezében van a változtatás. Itt, a mi járványidőnk közepette, amikor nemcsak a gúnyolódók, hanem mi, hívők is kérdezzük: kicsoda láttat velünk jót? mikor jut nyugvópontra ez a fölkavarodott világ? mikor térhetünk vissza a rendes időkhöz? mikor térhetünk vissza e világ a sémájához? – lám, meg kell értenünk, hogy amiben élünk, az csak ennek a világnak a sémája. Az igazi Isten-gyermekség azonban abban rejtőzik, hogy az egész életünket beletesszük Isten kezébe. Igen, a hitetlent fölzaklatja annak a tudata, hogy minden Isten kezében van. Még a járvány is. Még a betegség is. Még a gyógyulás is. Még a halál is. De a feltámadás is! Ez a tudat minket megerősít.
Amikor Jézus virágvasárnapon elsiratta Jeruzsálemet, ezt mondta a tanítványainak: “Tekintsétek meg a fügefát és minden fákat. Mikor immár hajtanak és ezt látjátok, magatoktól is tudjátok, hogy már közel van a nyár. Ekképpen ti is, mikor látjátok, hogy ezek meglesznek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa. Bizony mondom nektek, hogy e nemzetség el nem múlik, mígnem mindezek meglesznek. Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak. De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék szívetek, tobzódásnak, részegségnek és az élet gondjainak miatta, és váratlanul rátok ne jöjjön az a nap. Mert mint egy tőr, úgy lep meg mindeneket, akik az egész föld színén lakozzatok. Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltóvá tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek, és megállhassatok az Embernek Fia előtt.” (Lk 21,28-36) Aki sír, mintha nem sírna, aki nevet, mintha nem nevetne, aki szerez, mintha nem szerezne, aki él e világgal, mintha nem élne vele – mert elmúlik e világ ábrázatja! Csak egy ábrázat marad meg, a meghalt, de feltámadott, a megalázott, de dicsőséges Krisztusé (Fil 2,7-8). Vigyázzatok hát, hogy megállhassatok előtte! Ámen.

Imádkozzunk: Kérünk, Atyánk, adj Lelkedből szent bátorságot és erőt, hogy hadd kössük hozzá életünket üdvözítő akaratodhoz, hadd tegyük le egész valónkat atyai kezeidbe, és hadd legyen számunkra mindent meghatározó, hogy Krisztusunkat föltámasztottad a halálból. Add, Atyánk, a boldog bizodalmat, hogy nem történhet semmi akaratod nélkül, egy verebecske sem eshet le a földre, és minden hajunk szála számon van tartva. Ne engedd, hogy kétségeskedjünk és úgy éljünk, mint akik nem tudnak arról, hogy van élet a halál után, mint akik nem tudják, hogy majd meg kell állniuk Jézus Krisztus előtt! Hanem inkább állíts az Ő világosságába és deríts fel bennünket! Buzdítsd a gyászolókat, akik majd ezen a héten állnak meg szerettük ravatala mellett. Töröld le könnyeiket és kötözd be szívük sebeit. Könyörgünk, most járvány idején is, az orvosokért, a gyógyítókért, újítsd meg erejüket; minden felelős döntéshozóért, adj nekik bölcsességet; minden betegért, gyógyítsd meg őket s hozd őket vissza a halál torkából; s mi magunkért itt városunkban, országunkban és az egész világon minden emberért, őrizz meg bennünket a rossztól, távoztasd tőlünk a veszedelmet! S ha rosszat is látunk, kérünk, fordítsd a javunkra! Hajlítsd az emberek szívét Önmagadhoz, megtérésre, szent életre. Krisztusért, hűséges Kezesünkért, hallgasd meg imádságunkat! Ámen.