Élet-példa

Mindig, feltétel nélkül kell engedelmeskedni? A hatóságoknak, felsőbbségeknek, hatalmasságoknak mindig szót kell fogadni? Hol van akkor a keresztyének prófétai-kritikai hangja, felelőssége? Nem valami meghunyászkodás van ebben? A keresztyének csak csendben, birkaként alkalmazkodjanak mindig? Nem kellene ezt az intelmet Pálnak egy kicsit jobban árnyalnia, kifejtenie, megmagyaráznia, hogy mikor érvényes, és mikor kevésbé?

Ablonczy Tamás
2020. november 22. online istentisztelet, konfirmandusok bemutatkozása

Lekció: Mikeás próféta könyve 6. rész 1-8. versei

Imádság: 18. zsoltár
„Szeretlek, URam, erősségem!
Az ÚR az én kőszálam,
váram és megmentőm,
Istenem, kősziklám,
nála keresek oltalmat,
pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram!
Az ÚRhoz kiáltok, aki dicséretre méltó,
és megszabadulok ellenségeimtől.
Körülvettek a halál kötelei,
pusztító áradat rettent engem.
A sír kötelei fonódtak rám,
a halál csapdái meredtek rám.
Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam,
segítségért kiáltottam Istenemhez.
Meghallotta hangomat templomában,
kiáltásom a fülébe jutott.
Lenyúlt a magasból, és fölvett,
a nagy vizekből kihúzott engem.
Megmentett engem ellenségem hatalmától,
gyűlölőimtől, bár erősebbek nálam.
Rám törhetnek a veszedelem napján,
de az ÚR az én támaszom.
Tágas térre vitt ki engem,
megmentett, mert gyönyörködik bennem.
Lábamat a szarvaséhoz hasonlóvá teszi,
magaslatokra állít engem.
Ő tanítja kezemet a harcra,
karjaim ércíjat feszítenek.
Oltalmazó pajzsodat átadtad nekem,
jobbod támogat engem,
sokszor lehajoltál hozzám.
Biztossá teszed lépteimet,
és nem inognak bokáim.”

Textus: „Emlékeztesd őket arra, hogy rendeljék alá magukat az uralkodóknak és a felsőbbségnek: engedelmeskedjenek, és legyenek készek minden jó cselekedetre. Senkit se szóljanak meg, kerüljék a viszálykodást, legyenek megértők, teljes szelídséget tanúsítva minden ember iránt. Mert valamikor mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők voltunk, különféle kívánságok és élvezetek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, egymástól gyűlöltek és egymást gyűlölők. De amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, nem az általunk véghezvitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által, akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek.” (Pál levele Titusznak 3. fejezet 1-7. versei)

Kedves gyülekezet, kedves testvérek!

A Biblia ugyan tele van levelekkel, közte ezzel is, amiből most olvastunk, de manapság már nem jellemző, hogy kézzel írt leveleket küldözgetnénk. Néha a konfirmandusokkal eljátszunk a gondolattal, hogy vajon mit írna nekünk Pál, hogyan szólna egy Pál levele a budahegyvidékieknek. De ez éppen attól érdekes játék, mert ma már különlegességnek számít levelet írni. Túl lassú, túl körülményes. Inkább a Twitter-üzenetek hosszához, és célba érési sebességéhez vagyunk szokva. Talán ma már maga Pál is Twitter-üzeneteket írna levelek helyett. A konfirmandusok legalábbis biztosan nem írnak leveleket. Nemcsak kézzel nem vetik papírra a betűket, hanem elektronikusakat sem. Hetente egyszer talán ránéznek az e-mail fiókjukra, de ennél sokkal gyorsabb formáit választják az üzenetküldésnek. És persze nem csak a tizenévesek vannak ezzel így, hanem a felnőttek is, hiszen mindannyiunkra hat a világunk változása.
Pedig szeretünk levelet kapni! Mármint nem a számlákat, csekkeket meg a hírleveleket, hanem az olyan igazi, személyesen nekünk szólókat. A gyülekezetünk időseiből alakult Naomi kör évekkel ezelőtt egy szép szolgálatot vállalt: a nálunk megkeresztelt gyermekeknek a keresztelő évfordulóján levelet írnak. Így a ami lányaink is legalább évente kapnak egy csak nekik szóló levelet. Ilyenkor a címzést újra és újra elolvastatják velünk, hogy tényleg az ő nevük szerepel-e rajta, és mintha valami titkos kincsesládát kapnának, mindig úgy nyitják fel a borítékot. Vagy emlékszem, hogy húsz évvel ezelőtt az akkor külföldön önkénteskedő bátyám kézzel írt leveleit is hogy várta az egész családunk!
Szeretünk levelet kapni, de írni „nincs időnk”, meg túl lassú is, míg a postás kézbesíti. De most ebben a karanténos, egymástól elszeparált, elzárt világban jobban értjük a levélírást. Egyáltalán: minden személyességet hordozó gesztust. Jobban értjük, hogy Pál az elzártságaiban mennyire vágyhatott kapcsolatot teremteni a munkatársaival, gyülekezeteivel, és hogy mennyire várhatták a másik oldalon a címzettek az eligazítást, tanítást, vezetést, de legfőképpen: az Isten személyesen hozzájuk szóló szavát!
Még akkor is, ha olyanokat is írt Pál, mint a felolvasott bibliai levélrészletben: „Engedelmeskedjetek!” Még akkor is, ha – ahogy olvassuk – olyan, mintha már itt is nem a tarzuszi, hanem a Győrfi Pál mondaná a már mémmé vált figyelmeztetéseit, intelmeit: tartsuk be az előírt szabályokat, engedelmeskedjünk a hatóságoknak, stb. Mikor a konfirmandusokkal, tizenévesekkel, fiatalokkal beszélgetek, ők mindig kifejezik, hogy hidegrázást kapnak, ha azt hallják: engedelmeskedjetek! Ez náluk vörös posztó, ettől a falra másznak. De valljuk be, gyakran nekünk, felnőtteknek is elegünk van már például a covidos szabályok betartásából. A fiatalok ellenérzése persze életkori sajátosság. Ez így természetes, sőt talán így jó: ez az ellenérzés kell a felnőtté váláshoz. Hiszen már nem kisgyerekek, hogy bármit fenntartás nélkül elfogadjanak, engedelmesen megcsináljanak. Igénylik az önállóságot, a bizalmat, a megbízatást, hogy felnőttként kezeljék őket. Persze közben még azért nem azok, hogy a feladatokban felnőttként álljanak helyt.
Igaz, nem is kifejezetten fiataloknak szóló tanítás ez Pál részéről. Hanem a gyülekezet minden tagjának üzeni, azaz főképpen felnőtteknek. És a felnőttekben is felvetődik, hogy mindig, feltétel nélkül kell engedelmeskedni? A hatóságoknak, felsőbbségeknek, hatalmasságoknak mindig szót kell fogadni? Hol van akkor a keresztyének prófétai-kritikai hangja, felelőssége? Nem valami meghunyászkodás van ebben? A keresztyének csak csendben, birkaként alkalmazkodjanak mindig? Nem kellene ezt az intelmet Pálnak egy kicsit jobban árnyalnia, kifejtenie, megmagyaráznia, hogy mikor érvényes, és mikor kevésbé?
De kiderül a levélből, hogy a Krétán szolgáló Tituszra miért ilyen árnyalatlanul direkt üzenetet bíz Pál. Krétára ma leginkább vonzó nyaralóhelyként gondolunk, de az ókorban ez a sziget közmondásosan rosszhírű volt. Ahogyan Pál epésen meg is jegyzi a levél első részében: „Valaki közülük, a saját prófétájuk mondta: »A krétaiak mindig hazudozók, gonosz vadállatok, lusta, falánk népség.« Ez a vélemény igaz” – fűzi hozzá velősen Pál (Tit 1,12-13). Olyan hírhedt volt a sziget lakossága, hogy ez tényleg közmondásossá vált, és jelzőként a „krétai” a hazudozó szinonimájává vált. Elhelyezkedéséből fakadóan olyan kvázi törvényen kívüli sziget volt, ahol jó pénzért bármit lehetett. Sokan az itt élők közül zsoldért vállaltak katonai szolgálatot – pénzért bárkinek eladták a hűségüket, erkölcsüket. Ez a morál ott mindenkibe beleivódott, mint ahogy Illyés Gyula írt hetven éve egy híres mondatot arról, hogy az akkori Magyarországon hogyan ivódott bele mindenbe a zsarnokság. Így az ottani keresztyén gyülekezetre is hatott.
Éppen ezért nem megalkuvást jelentett az ókori Krétán a törvénytisztelet, engedelmesség, szolgálatkészség, szelídség. (Pálra egyébként sem volt jellemző a megalkuvás, vállalta ő a kemény, életveszélyes konfliktusokat is!) Itt épp az volt a forradalmi, ha valaki becsületes, szavahihető, megbízható volt. Talán alapvetésnek tűnik, de néha ezt is el kell ismételni. Ha így éltek a gyülekezet tagjai, azzal lehetett leginkább tanúskodni Isten életet átformáló, megújító erejéről.
Pál szinte adventi szavai arról szólnak, hogy Isten nélkül magunkba zárva hogyan emésztjük fel magunkat és egymást. De Isten szereti az embert, és éppen ezért testet öltött Jézus Krisztusban, megjelent az üdvözítő kegyelem, és így mi is képessé válunk arra, hogy túllássunk magunkon, és a másik embert is észrevegyük, szeressük. Még akkor is, ha van elég bajunk magunknak is.
Ezekből az adventet előkészítő szavakból merítsünk reménységet és tetterőt mi is a 21. századi elzártságunkban: „Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme!” (Tit 2,11)