Amikor megszólalt a magyar himnusz, akkor a győztes, a Milák, ilyen nagy mozdulattal felhívta maga mellé a dobogó második fokáról az elsőre a magyar versenyzőtársát, és ott hallgatták végig együtt szívre tett kézzel a magyar himnuszt. És kiderült – igazából itt van a csattanó –, hogy ők előre megbeszélték, hogyan csinálják azt ki, hogy az első két helyen magyar legyen!

Sánta Ibolya
2022. szeptember 11.

Lekció: Királyok első könyve, 1. rész 5-10. 32-34. 61-53 versek

Textus: „Elment tehát Cádók pap, Nátán próféta és Benájá, Jójádá fia, meg a kerétiek és a pelétiek; Salamont Dávid király öszvérére ültették, és levezették a Gíhónhoz. Cádók pap pedig kihozta a sátorból az olajosszarut, és fölkente Salamont. Majd megfújták a kürtöt, és az egész nép ezt mondta: Éljen Salamon király! Azután fölvonult utána az egész nép, és a nép sípokkal sípolt, és olyan nagy örömmel örvendezett, hogy a föld szinte meghasadt a hangjuktól.” (Királyok első könyve 1. rész 38-40. versei)

Kedves Gyerekek, kedves Szülők, Nagyszülők, kedves Gyülekezet!

Ma megint egy kicsit különleges istentisztelet van, mert ma tartjuk a hittan évnyitót. Eredetileg jövő vasárnap lett volna a hittanévnyitó, de a püspök úr külön felhívott és azt mondta, hogy legyen ma, mert ma szeretetvendégség van, és hogy így a gyerekek tudjanak valami finomat enni itt a templomban a hittanévnyitó után. Ez azért nagyon okos volt tőle, mert ahhoz hasonlít, amit egyszer már mondtam az egyik hittan évnyitón, hogy amikor Jézus járt iskolába, az volt a szokás, hogy a gyerekek jutalmul belenyúlhattak a bödön mézbe és lenyalhatták azt az ujjukról. Arra tanították ezzel őket, hogy ilyen édes és finom a tudás! Tulajdonképpen minden tudás édes, az is, amit éppen mi nem annyira szeretünk, de a hittantudás a legédesebb! A mai szeretetvendégség is erről szól: egy falat sütemény, hopp! – hittantudás a legédesebb tudás! Egy korty tea, hohó! – az istenismeret a legfinomabb tudás!
A mai történetben is lakomáról van szó. Olyan lakomáról, ami igazából istentisztelet, áldozati lakoma, de ez nem tiszta szívű istentisztelet volt. Csak azért történt, mert Adonijja, Dávid királynak akkor a legidősebb fia, mindenáron király akart lenni. Mindenkit meghívott, akiről azt gondolta, vagy tudta, hogy őt támogatja: a hadseregparancsnokot, az egyik főpapot – kettő volt belőlük –, és az összes királyfi-testvérét. Kivéve egyet: Salamont, akire féltékeny volt. Félt, hogy ő lesz a király majd, mert Salamon fiatal kora ellenére nagyon okos volt és nagyon bölcs. És persze nem hívta meg Adonijja királyfi azokat, akikről tudta, hogy Salamont pártolják: nem hívta meg a király testőrségének a parancsnokát, nem hívta meg a másik főpapot sem. És: nem hívta meg Náthán prófétát, az Isten emberét sem. Pedig hát ugye azért Isten embere többnyire megmondja, hogy Isten mit szeretne. Ő nevelte Salamont. Na, de pont azért nem hívta meg Adonijja Náthán prófétát, mert attól félt, hogy az majd elmondja, hogy Istennek nem ő a választottja, hanem az öccse, Salamon! Tehát istentiszteletet rendezett, de Isten emberét, aki elmondta volna Isten akaratát, nem hívta meg.
Majd a végén lesz egy kis elgondolkodtató kérdésem, ahogyan ezt szoktuk tenni, de most történetmesélés közben Ákán próféta nevét direkt rosszul fogom mondani. És ahányszor Hátán próféta nevét rosszul mondom, közbe lehet kiabálni, vagy feltenni a kezét, ha valakinek az jobb, hogy „Ibolya néni rosszul mondta Lábán próféta nevét!” – Na, most melyik a helyes? Ákán próféta, vagy Hátán próféta vagy Lábán próféta? Vagy Náthán? Egyszóval Adonijja királyfi istentiszteletet rendezett nagy lakomával, de ugye pont azt nem hívta meg, aki elmondhatta volna, hogy Isten kit akar királynak. Hát ez elég képmutató, nem? Megjátszani a vallásost, de Isten ne szóljon bele az én dolgomba, meg az én akaratomba!
Persze most is jelentkezhetne valaki, aki okos és mondhatná, hogy Ibolya néni mindig úgy van, hogy a legidősebb királyfi lesz a király! Ő szokta örökölni a trónt! Igen, a többi népnél. De Isten a maga népének világosan megmondta, hogy csak azt lehet királlyá tenni, akit ő választ. És Adónijja félt, hogy nem ő az Úr választottja. És hogy ezt Bárány próféta el is mondja majd. De Sárkány próféta nem azért volt próféta, hogy ne lásson át a szitán! Szólt Dávid királynak, az meg hívatta a testőrparancsnokot, meg a másik főpapot, hogy kenjék királlyá Salamont, az Úr választottját. Így is tettek. Felültették őt Dávid király öszvérére – ugye akkor nem volt még Limuzin –, azután a főpap finom illatos olajjal fölkente királynak, átnyújtotta neki a koronát. Kárász próféta meg idézte Isten parancsát a királyválasztásról, és áldást mondott. Örült a nép, ahogy hallottátok: megvan az új király! Nem kell harctól meg versengéstől tartani, mert nagyon jól emlékeztek arra, hogy nem is olyan régen, Adonijja bátyja, aki szintén király akart lenni, milyen háborút robbantott ki, milyen harc volt akkor! Az a királyfi meg is halt ebben a harcban. De Adonijja annyira király akart lenni, hogy nem tanult ebből semmit. Azt mondta, a bátyám meghalt, most már én vagyok a legnagyobb, legidősebb, nekem jár a trón, akármit akar Isten.
De ugye hallottátok, hogy amikor mégis Salamon lett a király, mert Dávid felkenette, akkor félt, hogy neki is meg kell halnia, mint a bátyjának. Mert lázadt Isten ellen, lázadt az apja, Dávid ellen, és lázadt a jogos király, az Úr választottja, Salamon ellen. Ezért beszaladt az Isten sátrába, akkor még nem volt templom, ahol volt egy oltár. Az oltárnak mind a négy sarkán volt egy szép szarv alakú dísz, és azt megfogta. Mert az volt a törvény, hogy aki odamenekül és megfogja az oltárnak ezt a szarv díszét, azt nem szabad megölni, még ha nagy rosszat tett, akkor sem. Ugye most milyen jól jött neki Isten törvénye, amely ott megvédte őt? Csak akkor nem törődött Isten szavával és törvényével, amikor mindenáron király akart lenni! Onnét az oltár szarvától zsarolta Salamont, az új királyt, hogy esküdjön meg, hogy neki nem lesz bántódása. És nem is csalódott Isten választottjában, mert Salamon nem azt mondta, hogy úgyis meg fog éhezni, úgyis meg fog szomjazni, akkor úgyis ki kell onnan jönnie, aztán akkor elintézem! Hanem bántódás nélkül hazaengedte. De ezt is okosan csinálta Salamon, mert nem a királyi udvarba hívta, ahol megint összeesküvést szíthatott volna, hanem azt mondta, hogy menj haza.
De miért meséltem el ezt az egész történetet nektek Dávid királyról, meg Adónijjáról, meg Salamonról, meg Párás prófétáról? Vagy Náthás próféta, vagy Lázár próféta? Hát mi a rendes neve? Nátán próféta! Azért meséltem el, mert ugye itt egy versenyről volt szó. Versengésről: ki lesz a király? Ebben a versengésben Adonijja feláldozta az apjával való kapcsolatát, feláldozta az öccsével való kapcsolatát, feláldozta a királyi udvar békéjét. Milyen más lett volna, ha elismeri Salamon rátermettségét és segít neki uralkodni! Nem mese ez. Volt ilyen a Bibliában is, meg azóta is, hogy nem egymásnak estek a királyfiak, hanem aki nem lett király, segítette a testvérét. Na de ehhez nem kell ám királynak lenni feltétlenül, sőt még testvérnek sem! Ahhoz, hogy lássuk és elismerjük, hogy mire van tehetsége a másiknak! És hogy ezt tiszta szívvel elismerjük és örüljünk neki.
A verseny önmagában jó dolog, mert akkor igyekszünk, és ha igyekszünk, akkor mi is okosabbak, erősebbek, ügyesebbek leszünk. Csak a verseny irigységgé ne váljon! Ott romlik el a jó verseny, amikor irigység lesz belőle. Ahelyett, hogy elismerés, egymás segítése lenne. Elmondok erre egy mai történetet. Nemrég volt, egy hónapja. Itt volt Magyarországon nálunk a vizes Európa-bajnokság. Az úszásban a 200 méteres pillangón Milák Kristóf magyar úszó lett az első. Ő nyerte meg. Azért ez király dolog, ugye? Nagy dolog ez, mert jó hallgatni ilyenkor a magyar himnuszt. De itt, ennél a győzelemnél egy sokkal nagyobb és szebb dolog is történt. A második helyezett is magyar lett. És amikor megszólalt a magyar himnusz, akkor a győztes, a Milák, ilyen nagy mozdulattal felhívta maga mellé a dobogó második fokáról az elsőre a magyar versenyzőtársát, és ott hallgatták végig együtt szívre tett kézzel a magyar himnuszt. És kiderült – igazából itt van a csattanó –, hogy ők előre megbeszélték, hogyan csinálják azt ki, hogy az első két helyen magyar legyen! Nem irigy versengés volt köztük, hanem egymás segítése. Azt mondta a győztes, hogy ó, én már nem is törődtem azzal, hogy milyen időt úszom. Azt néztem, hogy a Ricsi bejön-e a másodiknak. Drukkoltam neki! Így két érmet szereztek Magyarországnak, és végül mindketten a dobogó legfelső fokán álltak együtt.
Most jön a gondolkodás: szeretném, ha végiggondolnád, hogy a barátodnak, a barátnődnek, az osztálytársadnak, a testvérednek, unokatestvérednek milyen olyan tehetsége van, amit ő ugye Istentől kapott, mint ahogy te is a tiedet, és amit minden versengés, minden irigység nélkül elismersz! És drukkolsz, hogy a másik minél jobb legyen. Ez a felnőtteknek is szól. Egy kicsit most csendben is maradok, hogy tudjunk gondolkodni: kinek kell a tehetségét, ajándékát örömmel elismernünk, akire esetleg kicsit vagy nagyon irigyek voltunk? És most ehelyett hálát adni Istennek érte…
Mostmár csak három mondatom van. Isten nem véletlenül áld meg minket különféle adottságokkal. Nem menősködésre adja, hanem egy ország, egy királyság építésére. Nemcsak a földi országunk építésére, arra is. De tudjátok, mindenekelőtt az ő országának, a Jézus királyságának az építésére adja. Ámen.

Imádkozzunk!
Urunk, Jézus Krisztus, hálát adunk neked minden ajándékodért – amit másoknak adtál. Ha valaki könnyen barátkozik. Ha jó viccmesélő. Ha szorgalmas. Ha jó matekos. Ha ügyes a tornában. Ha jószívű. De hálát adunk minden ajándékért, amit nekünk adtál: ha jó történelmi érzékünk van. Ha jók vagyunk informatikában. Ha segítőkészséget ültettél belénk. Ha közösségben élhetünk veled. Add, hogy ne menősködésre használjuk! Segítsd meg a tanárinkat, hogy legyenek barátságosak, ha kell is a szigorúság. Segítsd őket, hogy igazságosak tudjanak lenni. Segíts minket, hogy minél többször jöjjünk ide a legfinomabb, legédesebb tudást tanulni! Ámen.