De mit gondoltok ti?

A Szénásszekérre (vagy Világszekérre) mindenki fel akar kapaszkodni, a bakra is, a vendégoldalra is, nagy az igyekezet, ott hemzseg az egész világ. Mert vagy fölülsz, fölkapaszkodsz, vagy lemaradsz e világ gyönyöreiről. Kicsoda akarna erről lemaradni, félreállni, üdvösség kedvéért más életbe fogni?

dr. Szabó István
2020. július 19.

Lectio: Ézsaiás próféta könyve 5. rész 1-7. versei

Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk által, új életre mentettél meg bennünket s nem hajtod végre rajtunk a jogos ítéletet, mert nekünk is nemes gyümölcsöt, jó szőlőt kellene teremnünk, s csak vadszőlőt termünk. Nekünk is őrködnünk kellene minden jogosság, igazságosság, méltányosság és szentség fölött, s mi magunk is elorzói vagyunk szent neved dicsőségének. Köszönjük a végére mehetetlen kegyelmet, az örök irgalmasságot, a szabadítás nagy csodáját, melyet Krisztusban elvégeztél és szabadon nekünk ajándékoztál. Az Ő nevében gyülekeztünk most egybe, állunk meg kegyelmed királyi székénél ezért a kegyelemért és azért is, hogy hálát mondjunk megtartott életünkért, megújított erőinkért, a megalapozott reménységért és azért a boldog bizonyosságért, hogy a Krisztus útján járva igaz boldogságot találhatunk Nálad és Benned. Kérünk, küldd el szent Lelkedet, áldd meg istentiszteletünket, ragyogtasd ránk Igéd világosságát, buzdíts és bátoríts igaz szívvel Krisztus útján járni, szavát követni, örök és szent akaratodnak engedelmeskedni. Őérette, Megváltónkért hallgasd meg könyörgésünket. Ámen.

Textus: “De mit gondoltok ti? Volt egy embernek két fia, és odamenvén az elsőhöz, azt mondta: Eredj fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben. Az pedig felelvén, mondta: Nem megyek; de azután meggondolva magát, elment. A másikhoz is odamenvén, hasonlóképpen szólt. Az pedig felelvén, mondta: Én elmegyek, uram; de nem ment el. E kettő közül melyik teljesítette az atya akaratát? Mondták neki: Az első. Mondta nekik Jézus: Bizony mondom nektek: a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában. Mert eljött hozzátok János, az igazság útján, és nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki; ti pedig, akik ezt láttátok, azután sem tértetek meg, hogy hittetek volna neki.” (Máté evangéliuma 21. rész 28-32. versei)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Megvallom, igen szeretem ezt a rövid példázatot a két fiúról: az egyik azt mondja atyja kérésére: nem megyek ki a szőlőbe dolgozni, aztán meggondolja magát és kimegy; a másik azt mondja: kimegyek, de nem megy ki. És Jézus kérdésére mi is tudjuk a feleletet: az teljesítette az atya akaratát, aki kiment. Mert nem beszédben áll az Istennek országa. És egyébként is, olyan szépen megáll önmagában az, amiről itt hallunk! Jézus a példázat alkalmazását így folytatja: “eljött hozzátok Keresztelő János az igazság útján…” Az “igazság útja” kifejezés csodálatos dimenziókat nyit meg előttünk, leginkább a Példabeszédek könyvében. A nyolcadik részben így mutatkozik be az isteni bölcsesség: “az igazság útján járok” (Péld 8,20). Máshol azt mondja a Példabeszédek könyve, hogy az élet – amit érdemes életnek nevezünk – az igazság útján található, a halhatatlanság pedig még az útnál is keskenyebb ösvényen, az igazság ösvényén. (Péld 12,28) És fordítva is komoly tanácsot mond a Példabeszédek könyve, amikor a gonoszokról beszél, akik eltérítik, megrontják az igazság útját, mert elfogadják a titkos ajándékot, vagyis a megvesztegetést. (Péld 17,23) Ezt, sajnos, sok helyre ki lehetne írni ma a világban, nálunk, Magyarországon is: itt elferdítik az igazság útját, mert elfogadják a titkos ajándékot zsebből zsebbe; íme, a korrupció, és máris eltévelyedtünk az igazság útjáról.
Ám amennyire szeretjük ezt az igét, hiszen cáfolhatatlanul igaz, ugyanannyira nehéz is ez az ige! És ma leginkább az igének erről a terhéről szeretnék szólni. Vannak isteni kinyilatkoztatások, igék, aranymondások, szent bibliai bölcsességek, amelyekbe beleszeretünk, de nem gondoljuk meg, hogy a mélyükön sokkal erősebb üzenet van, mint vélnénk. Sokszor beleszeretünk egy-egy igébe, de addig forgatjuk, csavargatjuk, hogy eltérünk az eredeti értelmétől. Nehéz ez az ige! Látnunk kell az előzményeit is. Máté evangéliuma huszonegyedik részében olvassuk Jézus virágvasárnapi bevonulását, a templom megtisztítását, betegek és mindenféle nyomorultak gyógyítását a gyerekek zajongását, a főemberek fölháborodását, a terméketlen fügefa esetét, és a hit hatalmáról szóló tanítást (“ha akkora hitetek lenne, mint a mustármag, és azt mondanátok a hegynek, hogy ugorjon a tengerbe, beugrana”). Aztán itt a közvetlen előzményeknél arról olvasunk, hogy a templomban nekiállnak a főemberek és elkezdik firtatni: “Mondd meg nekünk, miféle hatalommal cselekszed ezeket!” Mik ezek? Virágvasárnapi bevonulás, a templom megtisztítása, betegek gyógyítása, tanítás a hitre, Isten országának a meghirdetése. Ki hatalmazott föl téged erre? – kérdezik Jézustól. Elvégre, mégiscsak a templom udvarán vagyunk itt, ahol a régi rend szerint az arra választottak, megbízottak végzik a szent officiumot. Sokak fülében talán ismerősen hangzik a magyarosított latin szó: fungálnak. A funkciót végzik. A régi latin fungo szó azt jelenti, hogy valaki hivatalszerűen végzi a reá rótt feladatot, a functió-t. Tehát mi fungálunk. De te ki vagy itt? Ki hatalmazott fel téged? Kitől kaptad a hivatalt? Honnan van a tekintély? És honnan van az erő? Ekkor Jézus visszakérdez és azt mondja nekik: “Én is kérdek egy dolgot tőletek, amire ha megfeleltek nekem, én is megmondom néktek, micsoda hatalommal cselekszem ezeket. Keresztelő János hatalma honnan volt, emberektől-e vagy Istentől?” Ez a visszontkérdés zavarba hozza a hatalmasokat, és azt mondják magukban: ha azt mondjuk, hogy Istentől, akkor Jézus azt fogja kérdezni: miért nem hittetek neki? Ha azt mondjuk, hogy emberektől volt János hatalma, bajba jutunk, mert a Keresztelő még holtában is népszerű alak, s akkor bizony nekünk támad a nép. És ezt felelik Jézusnak: Nem tudjuk. Ezután következik két példázat, s mindkettő a szőlőskerthez kapcsolódik. A szőlőskert a régi Izraelben valami egészen különleges ajándékot, áldást rejtett, de szerintem még nekünk, magyaroknak is szép dolgot jelent. Csak a régieket idézem. A mózesi törvény szerint a szőlőskert az áldásnak és a gazdagságnak a jele. Akinek volt egy kicsi kis szőlőskertje húsz tőkével, harminccal, öt sorral, nyolc sorral, és volt benne borsajtója is, az volt az áldások áldása. (5Móz 22) Amikor Mikeás próféta a boldog békeidőről jövendöl, ehhez a mózesi leíráshoz kapcsolódik, és azt mondja, hogy akkor majd ki-ki a maga szőlőskertjét fogja művelni és a maga fügefájáról szedi a gyümölcsöt. (Mik 4,4) De Mózes leírása szerint, ha átok sújtotta a népet, akkor az azt jelentette, hogy: “Szőlőt ültetsz, de nem szüretelsz róla.” (5Móz 28,29) Egy más helyen Jób arról panaszkodik, hogy a nehéz idők egyik jele, amikor gonoszok szőlőjében kell dolgoznunk, vagyis az áldást másnak szedjük. (Jób 24,6) Ézsaiás próféta egy helyen azon kesereg, amikor népének elnyomását rója föl a hatalmasoknak, hogy “lelegelitek a szőlőjüket.” (Ézs 3,15) És idézzük csak föl a Királyok könyvéből Akhábnak és Jezábelnek a rettenetes történetét, akik csalárd ítélettel elveszik Nábóttól atyai örökségét, a szőlőskertet. (1Kir 21) A lekcióban pedig Ézsaiás próféta példálózását olvastam föl: Isten az ő kiválasztott, megszabadított népét szőlőskerthez hasonlítja, amit beültetett, megművelt, őrtornyot épített belé, sajtót vágott, és várta, hogy jó gyümölcsöt teremjen. Aztán perre fordítja a dolgot, mert a népe csak vadszőlőt termett. Igazság helyett gazságot, jogőrzés helyett jogorzást. (Ézs 5)
Vagyis, amikor Jézus itt ezt a két szőlőkertes példázatot elmondta, azt mindenki jól értette. És éppen azért nehéz ez az ige, mert Jézus itt fokozza a tétet, szűkíti és hegyezi a mondandót. A második példázat ugyanis, a hamis és gonosz szőlőmunkások példázata (Mt 21,33-41), ami a most felolvasott után áll, a próféták sorsáról szól, akiket a szőlőskert munkásai megvernek, vagy elkergetik, megölik őket. Ez a próféták sorsa, akiket Isten a jó gyümölcsöt számon kérni küld. A sor végén a gazda a fiát küldi, mondván: “a fiamat meg fogják becsülni.” Ám a gonosz szőlőmunkások látva, hogy jön a fiú, azt mondják: öljük meg az örököst, és miénk lesz az örökség. De nem lesz az övék. Ha a sorrendet vesszük, máris értjük, hogy Jézus Keresztelő János sorsáról példálózik. És ha Keresztelő János volt sorban az utolsó küldött, az utolsó szolga, az utolsó a próféták között (sőt, Jézus szava szerint prófétánál is nagyobb – Mt 11,9), akkor utána már a Fiú következik. Virágvasárnap és nagypéntek között vagyunk, vagyis Jézus ebben a példázatban is a bekövetkező kereszthaláláról jövendöl. De még ott van előtte ez a rövid példálózás a két fiúról: az egyik azt mondja, hogy “nem megyek ki”, aztán kimegy, a másik azt mondja, hogy “kimegyek”, és nem megy ki. Tehát ebben a példázatában Jézus nem a próféták sorsáról beszél, hanem azoknak a sorsáról, akik hallgatják a prófétákat. Rólunk beszél – a fungensekről. Mi a sorsa azoknak, akikhez Isten elküldi prófétáit, akikhez szól az Ige, akiket meghív az ő országába? Minket is meghív Isten az ő országába, behív a gyönyörű szőlőskertbe, saját keze ültetésébe. Hív a tulajdonába. Mi lesz a sorsunk? Igen, gyönyörű, általános bölcsesség, felemelő tanulság, hogy valaki előbb nemet mond, és mégis elmegy. Igen, ez megtörténhet. Isten megmenti a bűnöst! Milyen jó ezt tudni. Mennyi tanulság, mennyi ígéret, mennyi szépség van ebben. Mégis, ez a példálózás súlyos üzenetet is hordoz. Nem térhetünk ki előle.
Két fiú van előttünk, mind a kettő határozottan kijelent valamit. A magyar fordítás eleve csak értelmezve tudja visszaadni ezt a határozottságot. Ezt mondta az elsőnek: Eredj, munkálkodjál az én szőlőmbe ma. Ő pedig ezt mondta: Nem akarok. Így van az eredetiben. Ez egy nyomatékosított, kemény nem. A második pedig ezt mondta a kérésre, szószerint: Én, uram! Ez egy hebraizmus, azt jelenti, hogy: én igen (vagyis: én elmegyek, vagy: igen, uram). Én igen. Ennyi az egész. Egyik fiú sem fűz magyarázatot a válaszához. Az első nem kezd indoklásba, hogy miért nem – talán nem ér rá, nincsen kedve, más dolga van, majd máskor… És a másik se mondja, hogy nagyon szívesen, alig várta már, hogy mehessen, már kiélezte a kapát, már föl is kötötte a biciklire, alig várja, hogy fölpattanjon rá és kikerekezzen a szőlőskertbe, nem is kellett volna szólni, megy ő magától is. Csak egy-egy szót mondanak: nem és igen! Ilyen határozott, mondhatni eltökélt szavakkal kezdődik a történet. S milyen szép rend van itt, testvérek, amiért nagyon szeretjük ezt az igét. Mert aki nem akar az Isten országához csatlakozni, az ott marad, ahol van. A középkor egyik nagy festői motívuma a szénásszekér vagy a világszekér allegóriája volt. Ajánlom mindenkinek, meg tudják nézni a testvérek az interneten is, Hieronymus Bosch híres festményét. A Szénásszekérre (vagy Világszekérre) mindenki fel akar kapaszkodni, a bakra is, a vendégoldalra is, nagy az igyekezet, ott hemzseg az egész világ. Mert vagy fölülsz, fölkapaszkodsz, vagy lemaradsz e világ gyönyöreiről. Kicsoda akarna erről lemaradni, félreállni, üdvösség kedvéért más életbe fogni? És a szekér – legyen a neve „Nolo” (nem akarok!) egyenest megy a pokolba. S megfordítva: Isten országa is megy a maga útján, és vagy otthagyod a világszekeret és belépsz az Isten országába, vagy ott maradsz a halálba tartó életben. Nos, az egyik fiú azt mondja, hogy nem akar erről a szekérről leszállni. De a másik azt mondta, hogy igen. És ez a dolgok rendje. Ez a kegyelembe jutás rendje, amúgy szabad-akaratilag. Nincs itt semmi kényszer, mert akik nem mennek el a kérés nyomán a szőlőskertbe, azok – mint engedetlenek – nem mennek be abba a nyugodalomba, amelyről a Zsidókhoz írt levélben olvasunk (Zsid 3,18; 4,5). Igyekezzünk hát bemenni! (Zsid 4,11), mégpedig az igazság útján!
Csakhogy van itt egy megrázó fordulat. És ezért ezt az igét, bármennyire is szeretjük és bármennyire is közel áll hozzánk, ennek a fordulatnak az erejében újra kell gondolnunk. Bizony, kockázatos dolog az igéket szeretni. Mert folyton újra kell gondolnunk őket. Lám, azt mondja Jézus itt, hogy az első, aki nemet mondott – nem akarok! –, később meggondolta magát. Szó szerint így lehetne visszaadni: elkezdett töprengeni a nemet mondásán. Elkezdte aggasztani ez a nemet mondás. Vagy még egyszerűbben: megbánta a dolgot. Megbánta, hogy nemet mondott. A latin így fordítja, és ezt a szót mindannyian jól ismerjük: poenitentia motus. A penitencia szót mindannyian ismerjük, ez a bűnbánatot jelenti. Bűnbánatra indult, mert nemet mondott. Hogyan? Hiszen mégiscsak férfias dolog nemet mondani! Fiúkról van szó! Nem tudom, a férfiak közül itt, a gyülekezetben ki mikor mondott először nemet édesapjának? Van, aki ezt már tizenkét éves korában megtette, van, aki csak húszéves korában, van, aki később. Egyszer beszélgettem egy középkorú férfiúval, akinek az édesapja igen idős korban halt meg. Mindig jó békességben, szeretetben éltek. Ahogy beszélhettünk az édesapjáról, egy furcsa fordulattal azt mondta nekem: “Tiszteletes úr, csak azt bánom, hogy sosem mondtam neki nemet.” Megrázkódtam. Aztán folytatta: “Mert az hozzátartozott volna a fiúi mivoltomhoz, hogy nemet mondok, aztán majd eljött volna az ideje, hogy megengesztelődjünk. De ez valahogy kimaradt a mi életünkből.” Ez a fiúk magatartása, talán. Mondj bátran nemet. Just say no! – ahogy az angol buzdít. Ám itt a példázatban ez a fiú megbánta, hogy nemet mondott. Penitenciát tartott miatta. Megbánta, és elment a szőlőbe dolgozni.
A másikról azonban nem mondja Jézus, hogy meggondolta volna magát. Nos, ezért olyan megrázó ez a történet. Mert ha párhuzamosan állna itt minden, vagyis úgy lenne, hogy az egyik nemet mondott, aztán meggondolta (megbánta) és elment, a másik pedig igent mondott, aztán meggondolta (megbánta!?) és nem ment el, akkor ez két párhuzamos történet lenne, és jóféle lélektani búvárkodásokat lehetne végezni. De itt minden szó fontos! Vagyis a másik fiú esetében nem mondja Jézus, hogy igenjét meggondolta volna! Nincs itt semmi meggondolás. Igent mondott és nem ment el. Nem tudom, hogy értitek-e ezt? Amikor az igent mondta, már akkor tudta, hogy nem fog elmenni! Amikor bólintott, hogy igen, atyám, én elmegyek, az az “igen” valójában “nem” volt. Nem volt igen. Tudom, ha a végeredmény felől nézzük a történetet, hogy ugyanis melyik ment el és melyik nem, akkor érdektelen, hogy mit gondolt az egyik vagy a másik. Megtette vagy nem tette meg, elment vagy nem ment el? – ez itt a kérdés. S hogy magukban ezt hogy gondolták, gyötrődtek-e, vagy sem, megbánták-e, vagy sem? – ezek lényegtelenek. Csakhogy Jézus folytatja a történetet, és tovább nyugtalanít bennünket, mert bekapcsolja Keresztelő Jánost, és alkalmazza a példázatot. Ezt mondja: eljött János az igazság útján… Eljött János az élet útján. Vagyis János igazán tanította az Isten útját. Ezt később maga Jézus mondja Keresztelő Jánosról. (Mt 22,16) János az élet útján jött, az életre hívott, de ti, mondja Jézus a főembereknek, nem hittetek neki, ellöktétek magatoktól, pusztai látványosságot csináltatok belőle (Mt 11,7), talán ki is figuráztátok ezt az aszkétát! Vagyis ti, írástudók, főpapok, farizeusok, szadduceusok, hivatalbirtokosok, fungálók, ti, akik hivatalból mindig azt mondtátok, hogy “igen”, ti hallgattátok Keresztelő Jánost és nem hittetek neki, nem tettetek egy tapodtat sem, nem tértetek meg! Holott ti hivatalból mondotok igent! És, lám, a vámszedők, hazaárulók, utcanők, paráznák, bűnösök, akik egész addigi életükkel csak nemet mondtak Isten országára, miután hallották Keresztelő Jánost, hittek neki és megtértek, és megelőznek titeket az Isten országában. Aztán ti, folytatja Jézus látva, hogy a nemet mondók megtérnek, látva, hogy az életük egy nagy igenné válik, leszállnak a Szénászekérről, megváltoztatják az életüket, belépnek az Isten országába, csatlakoznak az Isten ügyéhez, másképpen élnek ezután, és nem vadszőlőt, hanem szőlőt teremnek, és nem jogorzásnak, hanem jogőrzésnek élnek, otthagyják a gazságot, mert magukhoz ölelik és szeretik az igazságot és gyűlölik a hamisságot, mindezt ti láttátok, de továbbra sem hittetek Jánosnak, hogy megtérjetek. Lám, vannak, akik felülvizsgálják egész addigi életüket és minden akaratukat. Vannak, akiknek oda volt írva a kapujukra, hogy “nem”, a szájukon az jött ki, hogy “nem”, az életük azt mutatta, hogy “nem”, és mégis Isten Lelkének titkos ösztönzésére elkezdték mindezt fölülvizsgálni. Aggasztja őket ez a “nem”, megbánják ezt a “nem”-et, és megtérnek, és megváltoznak. De ti ezt látva sem hittetek Jánosnak, hogy megtérjetek!
Nehéz hát ezt a szép történetet hallgatni és a mélyébe belegondolni, mert a megváltozás reménységének roppant súlya van. A meggondolatlanul élők, a vámszedők, a paráznák, a bűnösök, akik meggondolatlanul élnek – meggondolják magukat. És lám, akik ígéretet tettek, és igent mondtak, és, úgymond, nincs mit meggondolniuk, mégis úgy élnek, hogy voltaképpen nemet mondanak. Bizony szeretnünk kell ezt a példázatot, mert azt hirdeti, hogy még van esély, még van idő, még nem záratott be a kapu, még szól a megjobbulásra hívó evangélium, és sokak vannak (barátaink, családtagjaink, szeretteink), akik iránt éppen abban a reménységben vagyunk, hogy bár eddig csak a nemet tudták harsogni, de meggondolhatják magukat. Szeretnünk kell ezt a szép történet, mert nagy reménységet ad irántuk. De szeretnünk kell azért is, mert figyelmeztet is! Akik természetesnek és magától értetődőnek veszik, hogy ők már Isten országának hivatalosai (ne feledjük a királyi menyegző példázatát! – Lk 14), s őnekik a tisztük, hivataluk, örökségük, rangjuk miatt jár az egész, azokat megkérdezi ez a történet! Ha látsz egy megtérőt, akire egyébként emberileg legyintettél, ha látsz egy makacs nemet mondót, és befogod a füledet, mert nem akarod hallani, ahogyan mondja a nemeket, hiheted-e, hogy gyötri őt ez a “nemakarás”? Aztán, ha látod, hogy elindul az Isten országa felé, és örülsz is ennek, belenézel-az ige a tükrébe, mit mutat rólad? És tudod-e, hogy Jézus szava szerint “legyen a ti beszédetek: úgy úgy; nem nem; ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól van.” (Mt 5,37) Vagy ahogy Jakab mondja: “legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek.” (Jk 5,12) Láttátok Keresztelő Jánost, hallottátok a legnagyobb prófétát, sőt, prófétánál nagyobbat, akinek hívó szavára megtértek azok, akik addig nemet mondtak Isten hívására, és immár országának boldog polgárai. Vizsgáld hát meg a magad életét, az igenedet, és hogy az igen nyomán elindultál-e a szőlőskertbe? Ha úton vagy már, akkor az az igen igen volt, ha még tétlenkedsz, vizsgáld fölül, gyötrődj rajta, bánd meg, és mondjál valóban igent Isten meghívására és a mennyei dicsőségre. Ámen.

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által, köszönjük, hogy öröktől hívogatsz bennünket, hogy országod boldog polgárai legyünk. Köszönjük, hogy azzal a sok áldással. amit e földi életben kapunk, a gyógyításokkal, szabadulásokkal, vigasztalásokkal, erőkkel, a megújított reménységgel, egyszóval mindennel, amivel bennünket körülveszel, még e mulandó világ mulandó javaival is újra és újra ezt a hívást pecsételed be és erősíted meg. Add, kérünk, Mennyei Atyánk, szent Lelked erejét, hogy az igenünk igen legyen, hogy ne csak szóval, hanem szent életfolytatással, ne csak ígérettel, hanem eltökélt, megújított élettel, ne csak szép szólamokkal, hanem valóságos szeretettel igyekezzünk országod dicsőségét szolgálni és munkálni mint boldog és igazságodban beteljesedett polgárok, mint akiket szeretetedtől senki nem szakíthat el. Könyörgünk, urunk, a szomorkodókért, a családért, aki a ránk következő héten áll meg szerettük ravatala mellett, a feltámadott Krisztus erejével, dicsőségével vigasztald őket, s gyújts szívükben élő reménységet. Könyörgünk, Urunk, népünkért és a világ minden népéért most e járvány idején az újra és újra nyugtalanító híreket hallva, távoztasd tőlünk a rosszat, szüntesd a bajt, add vissza nekünk életünk megszokott rendjét, otthonainkban, munkahelyünkön, itt a gyülekezetben, az iskolákban, bárhol is vagyunk és forgolódunk. Óvj meg bennünket. Áraszd ki reánk szabadító irgalmasságodat. Kérünk, Mennyei Atyánk, mi magunk is, akik most hallottuk Igédet, Lelked erejében késztess meggondolásra, bátor eltökéltségre, szent életre, hogy nevedet dicsőíthessük, mint eljövendő országod boldog várományosai. Krisztusért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen.