Jézus a bűnbocsátó hatalommal bizonyítja, hogy benne Isten járt közöttünk! Hiszen annyi fenyegető, rettegő félelmet keltő módon is bizonyíthatta volna, hogy ki ő! Ha még az egészségeseket is betegséggel verte volna meg, leleplezve a vétkeiket. Ha nem vihart csendesít, hanem vihart kelt. Ha valami égzengető jelet ad, ahogyan a farizeusok ezt újra és újra követelték is tőle. De az ő eszköze, az ő bizonyítéka, a bűnbocsánat.

Sánta Ibolya
2023. április 23.

Lekció: 103. zsoltár 1-4. 8-13. versei

Textus: „Néhány nap múlva ismét elment Kapernaumba, és elterjedt a híre, hogy otthon van. Erre olyan sokan gyűltek össze, hogy még az ajtó előtt sem volt hely; ő pedig hirdette nekik az igét. Oda akartak hozzá menni egy bénával, akit négyen vittek. De mivel a sokaság miatt nem vihették őt hozzá, megbontották a tetőt ott, ahol ő volt, és a résen át leeresztették az ágyat, amelyen a béna feküdt. Jézus pedig látva a hitüket, így szólt a bénához: Fiam, megbocsáttattak a te bűneid. Ott ültek néhányan az írástudók közül, és így tanakodtak szívükben: Hogyan beszélhet ez így? Istent káromolja! Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül? Jézus lelkében azonnal felismerte, hogy így tanakodnak magukban, és ezt mondta nekik: Miért tanakodtok így szívetekben? Melyik a könnyebb? Azt mondani a bénának, hogy megbocsáttattak a te bűneid, vagy azt mondani, kelj fel, vedd az ágyadat és járj? Azért pedig, hogy megtudjátok, az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön – így szólt a bénához: Neked mondom, kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza! Az pedig felkelt, azonnal felvette az ágyát, és kiment mindenki szeme láttára; úgyhogy ámulatba estek mind, dicsőítették Istent, és ezt mondták: Ilyet még sohasem láttunk!” (Márk evangéliuma 2. rész 1-12. versei)

Kedves Testvérek, ez a bibliai történet sokunk számára azért emlékezetes, mert van benne egy nagyon egyedi, vizuálisan erős mozzanat: a tető megbontása. Van még Jézus megközelítésének néhány hasonló egyéni és leleményes megoldása, például amikor Zákeus felmászik a fügefára, hogy lássa őt, vagy a vérfolyásos asszony a tömegben suttyomban hátulról megérinti ruhája szegélyét, hogy gyógyulást nyerjen. De talán ez hagyja bennünk a legerősebb képi benyomást: négy barát, akik az akkori építési mód szerint a lapos vályogtetőre kívülről felvezető lépcsőn, valahogy ügyesen, hogy le ne ejtsék, fölviszi a bénát hordágyán. Már ez is érdekes, de az akció főbb, érdekesebb része hátravan: megbontani a gerendák közötti tapasztott részt és azon szintén óvatos, ügyes manőverrel leereszteni Jézushoz a beteget. De vajon ezért a különleges, nem szokványos mozzanatért szerepel ez a történet mind a három szinoptikus, tehát az első három evangéliumban? Azért van ott, ami miatt nekünk ilyen emlékezetes? Bár biztosan érdekes volt ez az evangélisták számára is, hiszen Márk és Lukács is leírja, Lukács még ennél kicsit részletesebben is a tetőmegbontást, de Máté nem. Akkor az ő olvasói kimaradtak valami fontosból? Hiszen ugye akkor nem voltak abban a pazar helyzetben, mint mi, hogy több evangélium lett volna egy-egy gyülekezetben. Nos, jóllehet ennek a mozzanatnak is lehet és van is komoly üzenete, mégis, ha elmarad valahol, mint Mátéban, akkor a történetnek valahol máshol van a lényege, a súlypontja! Mi az? Erről szeretnék ma beszélni.
Ez a történet rengeteg jó prédikációs lehetőséget kínál. Például: milyen jó fázisban látjuk itt a kapernaumiakat! Eddig már sok csodás gyógyítás történt náluk, már csak azért is, mert Jézusnak felnőtt korában választott lakhelye volt Kapernaum. De most nem a csodatétel, hanem a tanítás, a puszta igehirdetés vonzza szinte az egész várost a házhoz, ahol Jézus lakott! S nem féloldalas-e, nem kevesebbel kell-e beérnünk nekünk, ha nálunk „csak” igehirdetés van?
Vagy: hiszen később Jézus pont a sok csodára hivatkozva ítélet alá vonja Kapernaumot, mégpedig Szodománál is nagyobb ítélet alá: ez is egy üzenet. Mit ér akár a legőszintébb, akár tömeges lelkesültség, ha időleges? Ha nem hozza Jézus kitartó követését?
Vagy: az igehirdetést mindig többféle füllel, aggyal, szívvel hallgatják a jelenlevők. Ott ülnek az írástudók – az eredeti szövegben hivatalos, méltóságteljes testtartásban –, akik sokáig nem találnak kifogásolnivalót a rabbi, a názáreti Jézus tanításában. De éppen az evangélium, az örömhír kulcsmozzanatára felkapják a fejüket és „tanakodnak szívükben”. Megint csak az eredeti szöveg szerint: dialógust folytatnak önmagukkal. A gondolataik egymást kergetik; talán úgy a legjobb lefordítani, hogy ütköztették a gondolataikat Jézus elhangzó szavaival, hogy „megbocsáttattak a te bűneid”. Baj-e, ha mi is tanakodunk szívünkben? Azaz nem bólintunk rögtön rá valamire, ami az igehirdetésben tanításként elhangzik.
Vagy: milyen már, hogy azok, akik éppen valami szent szöveget hallgatnak, nem adnak utat egy fogyatékkal élőnek? Igehallgatókként hogyan tudunk mi is sokszor érzéketlenek lenni irántuk? Mit jelent ma az érzékenység irántuk? Mit kíván ma az ő érzékenységük és méltóságuk?
Vagy: négy ember energia-befektetése kellett ahhoz, hogy egy emberen segítsenek. Nem aránytalan ez? Nem az-e a hatékony az isteni közegben, nem az-e a természetes, ha egy ember odaszánása segít négy másikon? Vagy éppen arra tanít ez a történet, a négy az egyért, hogy Jézus körül más a mérték, és ha úgy látjuk, hogy túl sokat kíván tőlünk valami, és nem hoz elég eredményt és gyümölcsöt, akkor se lássuk értelmetlennek? A gyerek-istentiszteleti szolgálatban újra és újra mérlegre kell ezt tennünk. Minden vasárnap három munkatárs várja életkor szerinti csoportba, három csoportba a gyerekeket. Mind a három felkészül, utánaolvas a következő bibliai résznek, szemléltető eszközöket készít, játékos feladatokkal készül a csoportjába. És olykor csak egy vagy két gyerek jön gyerek-istentiszteletre. Ez amúgy éppen a Kapernaum csoportban fordul elő leginkább.
Már jó részét elhasználtam a prédikációs időnek, de még mindig nem jutottam el az ígért lényegig, a súlypontig, amiért ez a gyógyítási történet leginkább fontos a számunkra. De ez tudatosan történt, hogy lássuk, hány, a keresztény életünket, a közösségi gyülekezeti életünket közelről érintő irányba indulhatunk el. És még hány olyan mozzanat van, amit most nem hallottunk! És ezek mind fontos, jó és legitim megközelítések lehetnek! Kitölthetnének több igehirdetést is. De ma a történet szívére figyelünk! A legfontosabbra, amit ez a történet hordoz.
Arra, hogy Jézusban Isten járt közöttünk. Ez a történet ugyanis egy isteni önkijelentés, reveláció! Márk evangéliumában az első ilyen. Mert az írástudók teljes joggal és helyesen kérdezték: ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?! Nekünk akár furcsa is lehet ez a kérdés. Mert hogyhogy ki bocsáthat meg bűnöket? Hát ez nem keresztény kötelességünk? Nem úgy van, hogy meg kell bocsátani, ha Jézus követői, ha Isten gyermekei vagyunk? De Jézus idejéig ez nem volt gyakorlat. Isten bocsátott meg az embernek, nem az emberek egymásnak! Előfordul persze ilyen magatartás is az ószövetségi iratokban, de nem vallási kötelezettség, nem egy szerves, hitbeli kötelezettség! A megbocsátás, a bűnbocsánat kifejezést csak Istennel kapcsolatban használja az Ószövetség! Bocsánatot Istentől kellett kérni, megbocsátani is csak ő tudott. A bűnért való áldozat, a vétekáldozat, az engesztelő áldozat Istennek szólt. A zsoltárokban az ő bocsánatát ünneplik. A próféták az ő bocsánatát hirdetik. Itt válik világossá a számunkra az is, hogy miért olvashatjuk az 51. zsoltárban, amit Dávidnak tulajdonít a Biblia, hogy „egyedül ellened vétkeztem”. Hát véletlenül nem Betsábé ellen vétkezett Dávid, amikor házasságtöréssel teherbe ejtette? Nem véletlenül Betsabé férje, Úriás ellen vétkezett, amikor galád módon megölette? A mi érzékelésünk az, hogy igen, ellenük vétkezett! Persze, Isten ellen is vétkezett ezzel, hiszen megszegte a hatodik-hetedik parancsolatot, de elsősorban mégiscsak az emberi áldozat, az ember ellen elkövetett bűnről van szó! Az Ószövetség embere azonban másként gondolkodott, és isteni kijelentés alapján gondolkodott másképp. Elsősorban Isten ellen vétkezett valaki! Még akkor is, ha ez a vétek konkrét formájában ember elleni tettben nyilvánult meg. Ezért a bocsánatot is az Úrtól kérték, tőle várták. S lehet, hogy ez igazságtalannak tűnik nekünk, akik számára az egymásnak való megbocsátás gesztusa alaptanítás. De nem fordultunk-e ma a másik szélsőségbe, a másik egyoldalúságba, amikor a véteknek az a vonatkozása, hogy az mindenekelőtt „Isten elleni vétek”, ahogy a szófordulat mondja – a szófordulat még mondja –, szinte elsikkad?! Hiszen olyan korban élünk, amikor az ember áll a középpontban. Melyik tűnik számunkra mélyebb gondolkodásnak, fölfogásnak: hogy minden bűn elsősorban és döntően az Isten elleni bűn, az ő rendjét törjük át durván az elkövetésével, vagy az, hogy persze közvetve őt is megsértettük, de a fő dolog mégis a másik megbántott ember, a felebarát? És melyik felfogás mutatja meg a vétek igazi jelentését, dimenzióját, súlyát?!
A Szentírás, az Ószövetség mindenképpen, de különben az Újszövetség is, ez utóbbit jelenti ki. És ebben nőttek fel a kapernaumi hallgatók és az írástudók is. S akkor jön Jézus, aki még csak nem is valami ellene elkövetett vétket bocsát meg, amire azért van példa az Ószövetségben, hanem úgy en bloch minden bűnt, amit ez a beteg valaha is, elsősorban és mindenekelőtt Isten ellen elkövetett, megbocsát! Ezzel Jézus Isten helyére lép, az ő felségjogát gyakorolja. Egészen pontosan Jézus jelen időben mondja: „megbocsáttatnak a te bűneid” – most, mikor én ezt mondom! S hogy ez hatalommal mondott szó, hogy annak a betegnek valóban minden vétke eltöröltetett, bizonyítékul ezt a beteget talpra is állítja.
Igen, Jézusban Isten maga járt közöttünk. Ezt ezzel a bűnbocsátó hatalommal bizonyítja. De ha lehet, még megrendítőbb, ha megfordítjuk a sorrendet, a szavak sorrendjét: hogy Jézus a bűnbocsátó hatalommal bizonyítja, hogy benne Isten járt közöttünk! Hiszen annyi fenyegető, rettegő félelmet keltő módon is bizonyíthatta volna, hogy ki ő! Ha még az egészségeseket is betegséggel verte volna meg, leleplezve a vétkeiket. Ha nem vihart csendesít, hanem vihart kelt. Ha valami égzengető jelet ad, ahogyan a farizeusok ezt újra és újra követelték is tőle. De az ő eszköze, az ő bizonyítéka, a bűnbocsánat! És ezért van egészség, ezért van béke, ezért van még tavasz ezen a világon. A héten idézte valaki, hogy milyen sokan kérdezik, elsősorban úgymond hitetlenek, de keresztények is, hogy hogyan engedheti meg ezt vagy azt az Isten! Valami rosszat, valami tragédiát, járványokat, háborút, földcsuszamlást! De fordítva kéne kérdeznünk: hogyan engedheti meg Isten, hogy lehessünk egészségesek, hogy legyen béke, hogy legyen kenyér?! Mert ha a vétkeinkkel arányos lenne a rossz állapot, a büntetés, ha nem lenne bűnbocsánat, türelem és elnézés – igen, elnézés, ez is egy külön kifejezés az Ószövetségben, az Újszövetség is használja, amikor Isten „elmegy” a vétek mellett –, ha nem lenne igaz az, amit a zsoltárban hallottunk, hogy „Isten irgalmas és kegyelmes, türelme hosszú, szeretete nagy, nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk”, ha ez nem lenne igaz, ha érdemünk szerint lenne a jó – vajon mennyi jó maradhatna az életünkben, a világban?! Ha minden hazugságunkra, minden rosszféle indulatunkra, indokolatlan haragunkra, ok nélküli sértődésünkre, mást becsmérlő szavunkra, érzéketlenségünkre – hogy nagyobb dolgokról ne is beszéljünk, mint amiket Pál sorol: erőszak, gyilkosság, rablás, bírvágy – 24 órán belül megjönne az érdem szerinti büntetés? Mennyi jó maradna akkor az életben?! Ne már? Az túlzás lenne? Ugyan miért? Milyen alapon? Milyen alapon lenne túlzás? Milyen alapon lenne igazságtalanság, ha így lenne? De Isten bűnbocsánattal jár közöttünk. És Jézus, bár így az útjának elején még közvetett módon, de úgy jelenti ki magát, mint akiben Isten bűnbocsátó hatalommal jön közénk!
Azt olvastuk a történet végén, hogy „ámulatba estek mind, dicsőítették az Istent és ezt mondták: ilyet még sohasem láttunk!” Itt nem valami tanulatlan, primitív népség szemfényvesztésnek bedőléséről van szó! A béna ott lakott Kapernaumban, mindenki ismerte, a csoda kétségtelen. De hiszen csodát, gyógyítást láttak már addig, sokat. Az ámulatba esés nem ennek szól. Nem, az ámulat a megbocsátás bizonyított hatalmának szól! Ámulatba tud-e még ez ejteni minket is? Vagy megszoktuk? Vagy már keveselljük is? Isten lehetne nagyvonalúbb? Elnézhetne többet is? Vagy átrendezve a gondolatainkat fölismerjük, hogy mindennel, de mindennel, elsősorban őellene vétkeztünk és számonkérés helyett álmélkodva – az eredeti szöveg szerint „magunkon kívül” – csodáljuk hozzánk való türelmét, elnézését, megbocsátásának mértékét? Mit választunk? Ámen.