Bizonnyal feltámadott, halleluja!

Jobban is tudják rólunk és szóvá is teszik, és a szemünkre is lobbantják, hogy lám, kik vagytok ti, keresztyének; és számon kérik rajtunk az életünket, hogy hol a példa, hol a példamutatás, hol vannak az erények, hol van a mindent meghaladó szeretet, hol van a keresztyénség mindent fölkaroló nagy áldozatos ügyének a képviselete?! Felmondják nekünk a leckét, amit legjobban éppen a keresztyénség ellenségei tudnak rajtunk számonkérni, hogy milyennek kellene lennie Istennek is, meg az egyháznak.

dr. Szabó István
2019. április 21. húsvét

Lekció: János evangéliuma 20,1-10.

Imádkozzunk! Magasztalunk és dicsőítünk, mennyei Atyánk ezen a napon, amikor azt ünnepeljük, hogy Krisztusunkat, Üdvözítőnket feltámasztottad, nem hagytad a halálban, beteljesítetted ígéretedet, és mi ettől a naptól kezdve egészen másképp ismerünk Téged. Téged, aki mindent megalkottál és gondviselésedben tartasz, Téged, aki élet és halál ura vagy, immár úgy ismerünk, mint teremtő és újjáteremtő, életet adó és új életet ajándékozó, bűnökből szabadító, kegyelembe fogadó, irgalmas mennyei Atyát, Életnek Urát. Dicsőítünk és magasztalunk! Magasztalunk, hogy ezért a mi Jézusunkért és bűntörlő áldozatáért bennünket is gyermekeiddé fogadtál, és nekünk adod a feltámadás biztos reménységét, szent várományát, hogy míg e mulandó életben járunk, és várjuk ama boldog napot, amikor a halottak előállnak és színről-színre látnak, addig hálás szívvel, szent elkötelezettséggel nevedet dicsőítve éljünk. Kérünk most, ahogy halljuk a drága evangéliumot, Szentlelked erejében pecsételd le szívünket, kötelezz el bennünket szent életfolytatásra, szereteted törvényének megtartására, Neved dicsőítésére. Krisztusért, a feltámadott Urért, a mi hűséges kezesünkért kérünk, hallgasd meg imádságunkat. Ámen

Textus: “Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt. Mert ezt mondjuk néktek az Úr szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, épen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vígasztaljátok egymást e beszédekkel.” (Pál első levele a thesszalonikaiaknak 4. rész 13-18. versei)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

A régi hagyomány szerint az Apostoli Hitvallást vagy pontosabban szólva, az Apostolok hitvallását a tizenkét apostol szerkesztette. Mégpedig azelőtt, mielőtt a feltámadott Úr parancsára elindultak volna a szélrózsa minden irányába, hogy elvigyék hírül adni: Krisztus feltámadott, Isten feltámasztotta Őt, hogy az az Isten, akit annyi módon megtapasztalunk jelenlétében, munkájában, áldásaiban, egészen más, mint amit az ember ezekből a tapasztalataiból, gondolataiból vagy érzéseiből vagy éppen a bölcsek szavából magának le tud szűrni. Az az Isten, akiben mi hiszünk, feltámasztó Isten. Ezt hisszük, ezt valljuk, ezt tanítjuk, és ezt a hitvallást, az Apostolok hitvallását minden keresztyén vallja ma is. Sokszor elmondjuk, keresztelőkor, úrvacsorakor, és a leginkább úgy, ahogy Pál apostol tanít bennünket a Thesszalonikai levélben, amikor szívünkben szomorúság van azok miatt, akik már elmentek közülünk, igen, legtöbbször a sírkertben mondjuk el az a hitvallást, temetéskor, búcsúzáskor, hantolás előtt. Hogy miképpen állították össze az apostolok ezt a hitvallást, erre nézve is sok szép, régi történet van. Ezek szerint úgy szerkesztették meg az apostolok a hitvallásukat, hogy Péter kezdte, aki az apostolok közül az első: Hiszek egy Istenben…, aztán folytatta Jakab: és Jézus Krisztusban…, s folytatta János apostol: aki fogantatott Szentlélektől…, és így tovább. A hittudósok olykor megemlítik ezt a történetet, de hozzáteszik, hogy a régiek kegyes fantáziája színezte így a dolgot. Mégis, ha ennek a szép legendának van valóságalapja, arra nézve meggyőző bizonyíték, hogy az Apostoli hitvallás feltámadásról szóló részét – harmadnapon feltámadott halottai közül – Tamás apostol mondja. Tamás, aki nem volt ott húsvét első napján a többiekkel, és nem hitt a szavuknak, ám nyolcad napra meghódolt a feltámadott Jézusnak: én Uram, és én Istenem! Ki más mondhatná a hitvallásban a feltámadás passzusát, ha nem Tamás!? Igen, az abszolút hitetlen mondja ki az abszolút hitigazságot. Tamás a legnagyobb kétségekből emelkedik a legboldogabb vallomásra.
Régebben egy húsvét hajnalon előfogott a kíváncsiság megnézni, hogy mit írnak az újságok húsvétról? Ehhez nem kellett lemenni a postaládához, elég volt bekapcsolni az internetet, és egy kattintással végig lehetett nézni szinte minden újságot. Nahát, végig is néztem a világ összes nagy sajtóját, amit én el tudok olvasni. És mit olvastam? Hogy valahol választásokat tartottak, másutt politikai alkukat kötöttek, hogy amott nagy sportesemények voltak, és hogy milyen időjárás lesz, és persze a celebritások apró-cseprő ügyei – ezekkel volt tele a média. Húsvétról – vagyis, hogy Krisztus feltámadott és ez minden élet legnagyobb ünnepe, nos, nem csalódtam, megérkeztünk: semmi! Amikor ezt elpanaszoltam egy barátomnak, aki bölcs ember, azt felelte: miért csodálkozol, és miért bánkódsz? Húsvétról csak azt fogják elmondani, amit ti, keresztyének elmondotok. Mert ez ránk van bízva, senki másra, ránk, a Jézus követőire, akik az apostolokkal együtt boldogan vallják: harmadnapon föltámadott halottaiból. Igen, húsvét olyan, amennyit mi elmondunk e boldog hitről, és reménységről, ahogy Pál apostol írja a Thesszalonikai levélben: nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek, és nem akarom, hogy szomorkodjatok, mint azok, akiknek nincsen reménységük… Ha valamit csak nekünk kell elmondani, ha valami valóban reánk van bízva és senki másra, nos, ez a boldogító hír az: feltámadott, bizonnyal feltámadott!
Így volt ez az első húsvétkor is. Mennyi hallgatás van az első húsvétban! A sírnál strázsáló őrök elfutnak és riadtan jelentik, hogy valami természetfölötti jelenség ment végbe, valami fényes alakok jelentek meg, tán angyalok, és földrengés volt, aztán kapnak egy kis pénzt, hogy hallgassanak. Húsvétkor, kettéválik a világ. Vannak örömhírhirdetők, akik Isten felségéről, nagyságáról, erről az új, mindent meghaladó istenismeretről szólnak, és vannak, akik hallgatnak, elhallgatnak és elhallgattatnak. Kétezer éve ilyen körülmények között élnek a keresztyének. Vannak hallgatók, vannak elhallgatók, és vannak elhallgattatók! Imádkozzunk húsvét napján is az üldözött keresztyénekért! Ráadásul, húsvétkor azok, akik először viszik a feltámadás hírét, eleve gyanús alakok. Mindenképpen azok. Mária Magdaléna gyanús asszonyszemély, ne kendőzzük el. Azt írja róla Lukács evangélista,: korábban sok bűne volt. Ő az, akiből az Úr Jézus Krisztus hét ördögöt űzött ki. Egy megszállott, bűnökkel, vétkekkel terhelt asszony. Gyanús. Mégis, ő az első tanú! Aztán ott van Péter. Péter is gyanús, de legalábbis gyáva. Másfél napja megtagadta az Urat. És ezt Péter nem titkolhatja, mert az a János megy vele a sírhoz, aki bevitte őt a főpap udvarára, ahol Jézust kihallgatták. Mindent tudunk Mária Magdalénáról, és mindent tudunk Péterről. De rólunk is tudnak mindent, hogy kik vagyunk mi, sőt jobban is tudják rólunk és szóvá is teszik, és a szemünkre is lobbantják, hogy lám, kik vagytok ti, keresztyének; és számon kérik rajtunk az életünket, hogy hol a példa, hol a példamutatás, hol vannak az erények, hol van a mindent meghaladó szeretet, hol van a keresztyénség mindent fölkaroló nagy áldozatos ügyének a képviselete?! Felmondják nekünk a leckét, amit legjobban éppen a keresztyénség ellenségei tudnak rajtunk számonkérni, hogy milyennek kellene lennie Istennek is, meg az egyháznak. Aztán felszólítanak minket, hogy csatlakozzunk… Vannak fontos ügyek, ha valaki reggel kinyitotta az újságot, vagy bekapcsolta a televíziót, hallhatott bőséggel ezekről. Csatlakozzunk a jó ügyekhez. És ha már nem is tudunk az élére állni ezeknek a jó ügyeknek, programoknak, erőszerzésnek, boldogság-szérum átadásnak, életprobléma megoldásnak, világelrendezéseknek, nos, ha már nem jutottunk az élére, akkor legalább toljuk a szekerét.
Olyan ez a számomra, mint a karácsony története is. Karácsonykor a világ peremére szorult pásztoroknak mondják el az angyalok karácsony jó hírét. A pásztoroknak, vagyis a senkiknek. S nyilván, abban az időben is mindenki jobban tudta a pásztoroknál, hogyan kell a nyájat legeltetni, hogyan kell azt éjszaka őrizni, mi a dolguk, hogyan lehetnek jó emberek, mit kell csinálniuk, hogy megbecsüljék őket. De semmibe sem vették őket. És mégis, nekik jelenik meg karácsony éjjelén az angyal és jelenti, hogy megszületett a Megváltó. És most húsvét hajnalán egy sokszorosan házasságtörő, bűnös, szerencsétlen asszonynak jelenik meg először az angyal, aztán Péternek, a gyávának. Ez az Isten döntése – adják tudtul az angyalok, a karácsonyi hírnökök, ott kint a világ peremén a pásztoroknak! És most húsvétkor kint a sírkertben, a gyászmunkát végzőknek, az élet és a halál mezsgyéjén járóknak mondják el, hogy a Mester feltámadott. Miközben mi gyászmunkát végzünk, Isten végzi az életre támasztás nagy munkáját, miközben mi a katasztrófáinkat soroljuk, aközben Isten megnyitja az új élet kapuját. Miközben mi a tehetetlenségünket latolgatjuk, ha ugyan van a tehetetlenségnek súlya – ki fogja a követ elhengeríteni a sír szájáról? –, aközben Isten elemi erőket mozgat meg a feltámasztás csodáját végrehajtván. Miközben mi megadjuk magunkat a halálnak és elrendezünk mindent, ahogy a gyász, a búcsú, a halottakról való emlékezés megköveteli, miközben az emmausiakkal együtt mi is azt mondjuk, hogy már harmad napja vége minden reménynek, aközben Isten vétót emel a halál ellen. Ahogy a nagy angol költő, John Donne mondja versében: «mi felkelünk, örök élet karja vár, s Te nem leszel, meg fogsz halni, halál!»
És milyen csodálatos, hogy ez a megvetett és lenézett Mária lesz az első tanító. Így írja Márk evangélista is, hogy amikor az asszonyok visszajönnek a sírtól, élükön Mária Magdalénával és jelentik, hogy nincs ott az Úr, mert feltámadott, akkor a tanítványok – csupa férfi, csupa hős, jaj, milyen hűségesen helyt álltak Jézus mellett a kereszt körül, ugye? – azt mondják ezek a rettegő férfiak az asszonyok szavára, hogy ez csak vénasszonyos fecsegés! Elutasítják, mert asszony. Péter szavára pedig – azért ő már mégiscsak első a tanítványok között, de nem a hősiességben, hanem a gyávaságban! – nos, Péter szavára a vállukat vonogatják. Az a két Emmausba igyekvő tanítvány, akik ezt hallották még reggel Pétertől, délután a hozzájuk csatlakozó feltámadott Jézusnak – akit nem ismernek fel – ezt mondják: na igen, Péter is mondott valamit, ami fölkavart és nyugtalanná tett bennünket, és mi ezen vitatkozgatunk itt egymás között az úton, de hát harmad napja, hogy meghalt a Mester. Miről beszél itt ez a Péter? Csak nem a gyávaságát akarja kompenzálni valami költeménnyel, szép szóval?
Miért őket, Máriát és Pétert jelöli ki Jézus első hírvivőkül? És ha elfelejteném még egyszer ezt megkérdezni, hogy miért őket jelöli ki, akkor ebbe a kérdésbe azt is bele kell tenni, hogy miért minket jelölt ki hírvivőnek Jézus, miért minket, mai keresztyéneket? Miért Mária Magdaléna és miért Péter? Mária Magdalénáról idéztem már, hogy amikor megkeni Jézus lábát Betániában, s a tanítványok morgolódnak, azt mondja nekik Jézus: engedjétek meg neki, a temetésemre nézve tette ezt, és így fejezi ki rajongó szeretetét, mert neki sok bűne megbocsáttatott. Ezért. Azért bízza ránk Isten a feltámadás jó hírét, mert mi látjuk Jézus keresztjében a bűnök bocsánatát. És nem is választjuk el attól. És miért Pétert választotta? Azt mondta neki Jézus, amikor Péter olyan hősiesen fogadkozott, hogy odaszán érte mindent, az életét is: Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam éretted! Hát ezért választja Pétert, mert Péternek is megbocsáttatik a bűne. És miért Tamás és miért a többiek, hát ők is mind a gyáva tanítványok, akik félelemtől rettegve, bezárkózva vannak ott húsvét hajnalán? És miért ülnek majd össze – a legenda szerint – és fogalmazzák meg minden keresztyének hitvallását?
Mert ebben a hitvallásban az is ott van, hogy megfeszíttetett…, és az is ott van: hiszem a bűnök bocsánatát… Ezért választja őket Jézus: ezért a bűntörlő áldozatért, ennek a megértéséért és ennek a felfogásáért és ennek az igazi reménységbe való beleültetéséért. Mert a feltámadás nem a régi megsemmisítését, hanem átformálását jelenti. Isten nem eltöröl, hanem megújít. Ha valamit eltöröl, az a könnyeink és a halál, minket pedig, ahogy Pál apostol mondja, felemel, és az Úrral leszünk örökkön-örökké. Vagyis mi, akik élünk, és megmaradunk, nem előzzük meg azokat, akik már elaludtak, hanem elragadtatunk, és az Úrral leszünk mindenkoron. Krisztus velünk volt a legnagyobb mélységekben: szálla alá a poklokra, hogy mi Vele legyünk a dicsőségben. Ő velünk volt a halálban, és a bűnök halálát halta, hogy mi Vele éljünk mennyei vigasságban. Ő velünk együtt megízlelte a múlandót, hogy miénk legyen az örökkévaló.
Ezen a napon tehát és azán életünk minden napján elkötelez minket az angyali szó, elkötelez minket, akiket megragadott az Úr kegyelme, minket, akikért az Úr imádkozott, holott a sátán rostába tett bennünket, minket, akiknek sok bűne bocsáttatott meg. Szívünking ér az angyal szava, aztán Mária Magdaléna szava, aztán Péter szava, aztán János szava, az emmausiak szava, és Tamás szava, és a hitvalló apostolok szava: feltámadott az Úr, bizonnyal feltámadott, haleluja. Ámen