A teljesség érkezése

Még inkább lenyűgözi, hogy milyen kicsiny az az isteni szó, amit mi hallunk. Milyen halk az a szó! A világegyetem apró dolog Isten kezében, és ahhoz képest milyen kicsiny a megszólító isteni Ige!

Bogárdi Szabó István
2020. december 6. (online)

Lectio: Pál levele a galatáknak 4. rész 1-7. versei

Textus: “Ekkor Jób megszólalt, és ezt mondta: Segítettél-e az erőtlennek, támogattad-e a tehetetlen karját? Adtál-e tanácsot az oktalannak, hasznos volt-e sok tanításod? Ki által mondtad el szavaidat, kinek a lelke beszélt belőled? Megremegnek az árnyak, amelyek a vizek alatt nyugszanak. A holtak hazája leplezetlen Isten előtt, nincs eltakarva az enyészet helye. Ő terítette északot a kietlenség fölé, függesztette ki a földet a semmiség fölött. Fellegekbe zárta a vizeket, nem hasad meg a felhő alattuk. Eltakarta trónusát, felhőt terjesztett ki fölötte. Határt szabott a vizeknek ott, ahol a világosság találkozik a sötétséggel. Az egek oszlopai meginognak és megrendülnek fenyegetésétől. Erejével fölriasztotta a tengert, értelmével szétzúzta Rahabot. Leheletétől kiderült az ég, kezével átdöfte a gyors kígyót. Pedig ez csak a szegélye útjának, és milyen halk az a szó, amelyet meghallunk belőle! Ki tudná hát felfogni hatalmas tetteinek mennydörgő szavát?!” (Jób könyve 26. fejezete)

Szeretett Testvérek!

Jób könyvét olvassuk immár hosszú ideje a Bibliaolvasó Kalauz vezérfonala szerint. Jól ismerjük Jób történetét, fejből el tudjuk mondani, hogy a Sátán próbatételeknek vetette alá abból a célból, hogy megtagadja Istent. Jób mindent elveszített, a vagyonát, a gyermekeit, az egészségét, hitvese megtagadta, súlyos betegségben, fekélyek között szenvedett, amikor megérkeztek barátai, hogy megvigasztalják. Aztán ebből a vigasztaló szándékból vita kerekedett, a vitából pedig kioktatás lett, és a barátok, akik azért érkeztek, hogy mellé álljanak, buzdítsák, bátorítsák, vigasztalják, egyszerre csak úgy találták maguk, hogy szinte ellenségei lettek, és Jób is így találta ezt, sőt, ezt ki is mondta, hogy nem barátai már, hanem a vádolói. Milyen paradoxon, milyen nehéz ebbe belegondolni: Isten védelmében alakult ez így. Jób ugyanis számos alkalommal hangoztatta, hogy ő ártatlannak tudja magát. Már korábban is ezt állította, és majd később is ragaszkodik ehhez. Méltatlankodik a szenvedései miatt. Nem tudja fölfogni a bajok értelmét, nemhogy a súlyát. Így mondja egy helyen, a következő szakaszban: nem tagadom ki magamat ártatlanságomból, nem mondok le igazságomról, nem adok nektek igazat (27. rész). Jób voltaképpen Istent hívja perbe. Nem elégedett a barátok szavával, nem éri be az általános bölcsességgel, ő személyesen akar teremtő és gondviselő Istenével beszélni, történjen az bensőségesen vagy valami grandiózus világpanoráma keretében. Tudjuk azt is, hogyan fejeződik be a történet: végül maga az Úr szól Jóbhoz a forgószélből, bemutatja neki világalkotó hatalmát, egyúttal feltárja Jób kicsiségét, porszem létét. És mindezt hallva Jób megcsendesül, perlő szájára teszi kezét. Enged Istennek. Aztán visszanyer mindent, egészséget, gyermekeket, vagyont.
Most a felolvasott szakaszhoz igazodva, mi még a vitatkozás kellős közepén vagyunk. Az előző fejezetben azt olvastuk, hogy egyik barátja megintette Jóbot. Ki vagy te? — kérdezte tőle. Ki vagy te, hogy perbe szállsz a világ Teremtőjével? A Világalkotóval? A te szuverén Uraddal? De Jób nem hagyja magát. Nemcsak azért nem hagyja magát, mert keresi az igazát, mert nem akar lemondani ártatlanságának tudatáról, amit csak fokoz a szenvedése és a fájdalma, nemcsak az igazságát, a jussát keresi — Jób voltaképpen Istent keresi. A felolvasott igében elhangzottak fényében, és itt ádvent második vasárnapján, a sokféle szorongásunk, bajunk, szenvedésünk közepette mi is okkal és alappal csatlakozhatunk Jóbhoz, mert nem csak az igazunkat keressük, nem csak a kérdéseinkre keressük a válaszokat, hanem keressük Istent is. Jób most kimondja, hogy ő voltaképpen Isten útjainak a peremén jár. Az alsó világ, a holtak birodalma, az égtájak, dél és észak, kelet és nyugat, az egész belátható földkerekség, fölötte a mennyboltozat, aztán a világosság és a sötétség, egyik sincs Isten elől elrejtve. Isten elől nincs elrejtve semmi, ő pedig erejével, hatalmával megrendíti az egek oszlopait, vihart támaszt és szörnyeket győz le. Tehát Jób csatlakozik barátjának korábban mondott szavaihoz, tulajdonképpen folytatja a gondolatsort, és mintegy megvallja: ő is tudja, hogy Isten hatalmas, és tudja, hogy mi mindannyian porszemek vagyunk. Ő is tudja, hogy Isten végeláthatatlan világegyetemet kormányoz, és mi ebben a végeláthatatlan világegyetemben, de itt ebben a kicsiny kis Naprendszerben, és annak is az egyik legkisebb bolygóján, és itt ezen a bolygón egy kicsiny kontinensen, és annak is az egyik legkisebb országában, ugyan kik vagyunk mi!? Porszemek. Tudja ezt jól Jób. De ahogy kimondja, hogy az egész univerzum Isten útjainak csak apró részlete, csak a pereme, ám lenyűgözi őt — kifejezi azt is, hogy még inkább lenyűgözi —, hogy milyen kicsiny az az isteni szó, amit mi hallunk. Milyen halk az a szó! A világegyetem apró dolog Isten kezében, és ahhoz képest milyen kicsiny a megszólító isteni Ige! Éppen olyan halk, mint amit Illés próféta hallott, aki végső elkeseredésében kivonult a világból egy barlangba és meg akart halni, és ott, a világ szélén mindenféle földrengés, égzengés, vihar támadt, ám (megjegyzi a szentíró) azokban nem volt benne Isten. Aztán Illés próféta hallott egy halk és szelíd hangot, szinte csak egy suttogást, amely őt szólította nevén (mit csinálsz itt Illés?), úgy, ahogy az édesanya a beteg gyermek fülébe súgja a buzdító szavakat, vagy ahogy valaki a barátjához hajol és a fülébe súg bátorító szót gyászában, betegségében, vagy ahogy egy orvos a betege fölé hajol a kórházi ágyon, és a fülébe súgja, hogy van remény — így hallotta meg Jób is Isten szavát. Annak az Istennek a szavát, aki mennydörög égen és földön, annak az Istennek a szavát, aki világokat rengető hatalmát mindenütt kimutatja.
A mostani különös, súlyos és nehéz ádventi időben csodálatos igét, buzdítást kapunk ebből. Amit Jób mond, voltaképpen ádventi ige! Megint mondom: amit a világból láthatunk, szinte csak pereme Isten útjainak. Más fordítások így adják vissza: csak töredéke, egy apró részlet, egy porszem az egész hegyből. Pedig milyen félelmetesen nagyságos, ahogy a világosság találkozik a sötétséggel, ahogy az ég és a föld egybe roppannak, ahogy Isten a vad tengeri vihart elcsendesíti egy másik irányból érkező széllel, és milyen szép, ahogy Isten lehelete jégvirágot hímez a csillagos égre, és ahogy végtelenné tágul előttünk az univerzum! Mégis, ez mind-mind apró részlet. Csodálattal tölt el és riadalommal. De nagyobb csodálattal és nagyobb bátorsággal tölt el, hogy ez a Világalkotó akar tőlünk valamit, akar nekünk mondani valamit, van velünk dolga, és nekünk is van ővele dolgunk.
Sok kérdésünk van és ezekre a kérdésekre választ is tudunk adni Jób barátainak feleleteivel. Kérdezünk ilyeneket: elhagyott minket Isten most, itt a járvány kellős közepén, küzdjünk meg vele? Talán csak annyi lenne Isten szava, mint amit Madách Ember tragédiájában Ádámnak mond a bűneset után: “Ádám, Ádám, elhagytál engemet, elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban”? De hát enélkül is tudjuk, hogy semmit sem érünk. És ez Jób panaszának is a lényege. Csodálja Istent, de bántja, fáj neki, hogy úgy tűnik, Isten nem törődik vele, magára hagyta. Sőt, olykor Jób azt is megfogalmazza, mintha maga Isten is ellene fordult volna.
Testvérek! Ádventben vagyunk. S mikor máskor, ha nem most, meghallhatjuk azt a halk és szelíd szót, amit Illés próféta is hallott, és ami a mi szívünkig is elérhet?! És ez a szó nem nyom bennünket földre, nem borít el bennünket a felülmúlhatatlan hatalom rettenetes érzésével, hanem szól hozzánk. Hozzánk szól. János így kezdi evangéliumát az igéről, és ez titokzatosan, csodálatosan, igazodva az előbb elmondottakhoz: az Ige testté lett! Melyik ige lett testté? A teremtő Ige lett testté, aki által minden lett, ami lett. Az az Ige lett testté, aki világegyetemeket alkotott, és ahogy egy zsoltár mondja, szavával fenntartja a mindenséget. Testté lett az Ige, és közöttünk lakozott — folytatja János —, és telve volt kegyelemmel és igazsággal (Jn 1,14). Sokszor úgy érezzük, érezhetjük is, és bizonnyal így is van, hogy Isten útjainak a peremén vagyunk, valahol a világegyetem árokpartján, a nagy és hatalmas dolgok, az évmilliárdok alatt végbemenő univerzális események, fejlemények eldübörögnek mellettünk. Amit mi látunk vagy tapasztalunk, csak töredék mindebből. De ádventben megsejthetjük az Isten útjai peremének, e töredékeknek a titkát! Az ugyanis, hogy Igéjével, Krisztusával közénk jött, és ez az idők teljességében történt — nem a dolgok pereme ez, hanem mindennek a kiteljesítése. Így mondja ezt Pál apostol is szépen, a felolvasott lekcióban, a Galata levélben, hogy amikor eljött az idő teljessége, akkor Isten elbocsátotta ezt az Igét, Krisztust, aki asszonytól született és törvény alatt született, hogy minket, törvény alatt élőket megváltson. Elküldötte őt, hogy föloldozzon minden nyomorúságunkból és gyermekeivé fogadjon bennünket. Minket, porszemeket? Minket, senkiket? Minket emelt volna Isten hihetetlen méltóságra és rangra? Igen.
Testvérek, sokszor érezzük úgy, hogy Isten útjainak a peremén járunk, de akkor is inkább csak kívül vagyunk azon, ami lényeges és számít. De lám, az ádventi Ige, az ádventi szó, az ádventi ígéret, aztán majd a karácsonyi beteljesedés arról győz meg, hogy Mennyei Atyánk kiváltképpen szeret bennünket. Sok súlyos kérdésünk van, és olykor e kérdések vádakká alakulnak át. Hagyjuk most, hogy ez a halk és szelíd szó, a testté lett Ige, maga Jézus Krisztus szólaljon meg szívünkben, hassa át életünket, hívjon és vezessen Istenhez, aki őbenne, Krisztusban már gyermekeivé fogadott minket. Ámen.

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk a Krisztus Jézus által! Eléd hozzuk a betegeket, gyógyítsd őket. Eléd hozzuk a gyógyítókat, erősítsd és óvd meg őket. Eléd hozzuk azokat, akik biztonságunkért fáradoznak, adj nekik bölcs döntéseket. Eléd hozzuk azokat, akik úton vannak, mert szolgálatot teljesítenek érdekünkben, őrizd meg őket. Eléd hozzuk családtagjainkat, barátainkat, népünket és a világ népeit, hárítsd el tőlünk a rosszat, hozz számunkra reményt, szabadíts meg a halál torkából. Krisztusért kérünk, hallgass meg, könyörülj rajtunk. Ajándékozz meg jó reménységgel, szilárd hittel, tevékeny szeretettel, áldd meg ádventünket. Ámen.