A megtérő

Azt mondja a zsoltáros, hogy ha nem térnek meg az Úr ellenségei, ő kiélezi kardját. Az eredeti héber szó azt jelenti, hogy valaki kalapálással kikalapálja a kard élét. Nemcsak villanni látjuk azt a kardot, hanem halljuk is, ahogy az Úr kalapál, az üllőn pengve edzi a kétélű éles kardot. A 7. zsoltárra rímel az, amit a Jelenések könyvében olvastunk: ha nem térsz meg, az Úr az ő szájának kardjával harcol ellened.

dr. Szabó István
2020. január 19.

Lekció: 7. zsoltár

Imádkozzunk! Köszönjük Urunk, hogy sok-sok szorongató helyzetből megszabadítottál és ártatlanságra és igazságra vezeted életünket. Köszönjük, hogy arra hívsz, hogy szüntelen Hozzád térjünk, Téged keressünk: Nálad van az oltalom, az igazság és a megtartatás. Bocsáss meg, ha letértünk a jó útról, ha szívünkben rosszat gondoltunk és rosszat is cselekedtünk, ha ártalmára voltunk embertársainknak, és ha Nevedre miattunk gyalázat hullott. Kérünk, töröld el vétkeinket, oldozz fel és tisztíts meg: Erősíts minket a boldog bizodalomban, hogy amiképpen ezt a mostani kérésünket is meghallgatod Krisztusunkért, úgy minden gonddal, szükséggel, nyomorúsággal bátran jöhetünk Hozzád, kegyelmed királyi székéhez. Nálad el van készítve a kegyelem, buzdíts hát és bátoríts Igéd világosságával, Szentlelked erejével! Áldd meg közösségünket, istentiszteletünket! Krisztusunk nevében kérünk, hallgass meg minket, könyörülj meg rajtunk. Ámen

Textus: “A pergámumbeli gyülekezet angyalának írd meg: Ezt mondja az, akinél a kétélű éles kard van: Tudom a te dolgaidat, és hogy hol lakol, ahol a Sátán királyiszéke van; és az én nevemet megtartod, és az én hitemet nem tagadtad meg Antipásnak, az én hű bizonyságomnak napjaiban sem, akit megöltek nálatok, ahol a Sátán lakik. De van valami kevés panaszom ellened, mert vannak ott nálad, akik a Bálám tanítását tartják, aki Bálákot tanította, hogy vessen botránykövet az Izráel fiai elé, hogy egyenek a bálványáldozatokból, és paráználkodjanak. Így vannak nálad is, akik a Nikolaiták tanítását tartják, amit gyűlölök. Térj meg: ha pedig nem, ellened megyek hamar, és vívok azok ellen számnak kardjával. Akinek van füle hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek. A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából, és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem tud, csak az, aki kapja.” (Jelenések könyve 2. rész 12-17. versei)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Hadd szóljak először a szakasz végéről. Négy évtizede, itt a budahegyvidéki templomban kántorkodtam egy esküvőn. (Akkor még amott volt a szószék, alatta a kis harmónium.) Széll János nagytiszteletű úr prédikált és az ifjú párnak ezt az Igét olvasta fel: “a győzedelmesnek adok fehér kövecskét, és a fehér kövecskére írott nevet, amit nem tud senki, csak az, aki kapja.” Erről szólt az esküvői igehirdetés. Egy életre megjegyeztem ezt a beszédet, de most nem akarom szó szerint felmondani. Főleg azért jegyeztem meg, mert azon csodálkoztam, hogyan lehet esküvőn az apokalipszisből, a Jelenések könyvéből egy ilyen talányos Igét felolvasni?! Mert ha itt jegygyűrű szerepelne (és van gyűrű a Bibliában elég), vagy ha az Énekek énekéből hangzott volna el szép szó, vagy a klasszikus 1Kor 13, lehet, hogy el is bóbiskoltam volna a harmónium mellett. Így aztán idestova 40 éve töröm a fejemet azon, hogy honnan vette nagytiszteletű úr a bátorságot ehhez? Majd a végén fogok róla szólni. Remélem, mindenki kíváncsiságát felajzottam.
Ráadásul, már a múltkor is kíváncsiságban hagytam mindenkit. Múlt vasárnap kifelé menet többen megjegyezték, hogy csak az ígéretről nem mondtam semmit, pedig olyan hosszú volt a prédikáció, mint egy amerikai (melynek átlaga 45 perc). Szóval, nem mondtam el, hogy mit jelent a Szmirnai gyülekezetnek adott ígéret: “aki győz, annak nem árt a második halál.” A magyarázatot abban a feltevésben mellőztem, hogy a Heidelbergi Kátét mindenki ismeri, abból konfirmáltunk, és a Káté 52. kérdése jól elmagyarázza ezt. “Miféle vigasztalásod van abból, hogy Krisztus eljön ítélni élőket és holtakat?” – kérdezi a Káté, és így felel: “Az, hogy minden háborúságom és üldöztetésem közepette fölemelt fővel várom a mennyből azt a bírót, aki az előtt értem Isten ítélő széke elé állt, rólam minden kárhoztatást levett, és Ő minden ellenségét, akik nekem is ellenségeim, örök kárhozatra veti, engem pedig Ő a többi választottal együtt mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához felvesz.” Továbbá, a Jelenések könyve 20. részének értelmében a második halál a végső ítélet lesz. Ítéletre támadunk fel, de aki Krisztusban győztes, annak nem árt a második halál, a végső ítélet, sőt, már e földi életben fölemelt fővel, bátran és boldogan várja a Bírót.
Most pedig két napos erőltetett menet után megérkezünk Szmirnából Pergamonba. (A régi római utakon ennyi idő lehet megtenni mintegy 120 kilométert). Permagon Kis-Ázsia harmadik legnagyobb városa volt abban az időben. De folyton elnyomottnak érezte magát, ezért erőst vetekedett éppen a megelőző kettővel. Efézus volt az első, a legnagyobb, Szmirna volt a második, bár folyton elsőnek nevezte magát. És a sarkukat taposva ott volt a harmadik, Pergamon. Lakói sok tülekedéssel el is érték, hogy Hadrianus császár idején, Kr. u. 123-ban metropolisz lett a városuk. Már a régi rómaiaknál is úgy volt, hogy a közigazgatási besorolás sok előnnyel járhatott. Emlékszem, gyerekkoromban Sárbogárd falu volt, aztán nagyközség lett. S akkor a nagyközségi tanács városi rangért folyamodott. Ez azzal járt együtt, hogy hozzácsatolták Sárszentmiklóst, megduzzadt a lakosság, aztán elkezdődött a csatornaépítés, legalábbis a főutcán, vízvezeték épült az egész faluban és került a főutca mellé egy panelsor is a Dunaújvárosi Panelgyár nagy boldogságára. Így aztán Sárbogárd város lett.
Vagyis miután Pergamon megkapta a metropolisz rangot, nagyobb léptékű beruházásokat kezdhettek, számos közigazgatási egység telepedett le. Ezzel Pergamon részben a régi dicsőséget szerezte vissza. Még a római megszállás előtt volt egy pergamoni királyság, továbbá óriási kultuszhely volt a városban, egymásra halmozták a szentélyeket. Nem kell Törökországba utazni, elég ha valaki Berlinbe elmegy és megnézi a Pergamon Múzeumot. Német régészek elhordták a pergamoni nagy oltár darabjait és rekonstruálták Berlinben. Ez az oltár (csak az oltár!) akkora, hogy a Böszörmény úti templom kétszer beleférne. 35 méter hosszú és 20 méter magas. Az oltáron roppant szoborcsoport ábrázolja a gigászok harcát. De Pegamonban volt az antik világ második legnagyobb könyvtára is, az alexandriai után. És itt született a híres görög orvos, Galénusz is. A városba naponta 30 ezer köbméter víz érkezett egy ezer méter magas hegyről, 40 kilométeres vezetéken keresztül. Mindezt, kedves testvérek, nem azért hozom föl, mert bizonyítani akarom, hogy mennyire készültem az igehirdetésre, miközben negyven éve azon töröm a fejemet, hogy miért erről az Igéről prédikált itt egy lelkész. Azért hozom ezt fel, mert a Bibliát olvasva még nem igazán találtunk választ arra a kérdésre, hogy miképpen éltek az első keresztyének, hogyan éltek, hol éltek? Mi a keresztyénségről általában falusi idilli képet festünk. Az igazi keresztyénség – gondoljuk mi sok száz esztendeje – valahol ott van, ahol pásztorok járnak, furulyáznak, és nótás kedvű földművesek korán kelve mennek a földekre dolgozni, este pedig harangszóra hazaballagnak, – szép erdélyi tájak, a dunántúli dombok, nagy alföldi sík vidékek, ahol látszik a szomszéd falu tornya is. Sokat idéztük Ady Endre gyönyörű versét karácsonykor, hadd olvassak fel belőle két versszakot:

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek…

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből,
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

Az én kedves kis falumban… bántja lelkem a nagyváros durva zaja. Lám, telitalálat, amiről ebben a szép versben Ady ír, ahogy ezt a hangulatot bemutatja. Igen, ez rejlik a lelkünk alján: az igazi keresztyénség valami falusi, egyszerű, tiszta valóság, nekünk, reformátusoknak gyönyörű fehérre meszelt templomok sora. Ám az igazság az, hogy az első keresztyének városokban éltek, a keresztyénség városi vallás volt. Keresztelő János, a keresztyénség előfutára még a pusztában szolgált, erdei mézet és sáskát evett és teveszőr csuhában járt, hozzá ki kellett menni a Jordán mellé, de Jézus Krisztus már Galilea városait járta. Ha kiment a pusztaságra, legfeljebb magános imádkozásra ment ki. És ha mondom a jól ismert helyneveket az Újszövetségből – Kapernaum, Jerikó Jeruzsálem, Damaszkusz, Efézus, Athén, Korinthus, Róma, és most itt Pergamon – belátjuk, ez itt csupa város.
Pergamon mártírváros is. Hieromartyr Antipast, a város első keresztyén püspökét Néró idején meggyilkolták. A régi keresztyén feljegyzés szerint feláldozták, mint emberáldozatot. Talán éppen azon a nagy pergamoni 35 méter hosszú, 20 méter magas oltáron, ami most Berlinben látható. Így szerepel az ő neve most itt a gyülekezethez írt levelében: “az én hitemet nem tagadtad meg, Antipasnak az én hű bizonyságomnak – így is lehetne fordítani: hű vértanúmnak – a napjaiban sem, akit megöltek nálatok, ahol a Sátán lakik.” Hol laknak hát a pergamoni keresztyének? Hol élnek a pergamoni keresztyének? Ott laknak, ahol a Sátán lakik, ahol a Sátán trónusa van. A Néró féle üldözések után írta János a Jelenések könyvét. S talán már készülőben van a következő nagy üldözés. S lám, ezt az üzenetet küldi az Úr a gyülekezetnek: ott laksz, ahol a Sátán trónol. Gondoljunk ebbe bele! Pergamon nemcsak a nagy könyvtáráról, a kegyhelyeiről, nagyszerű orvosairól, pompás vízvezetékéről volt híres, hanem arról is, hogy Ázsiában itt állítottak fel először körtemplomot a császár-kultusz jegyében, az isteni uralkodó imádatára. És most azt halljuk, hogy Pergamonban van a Sátán királyi széke.
Gyökössy Endrének volt egy kis gépiratos kézikönyve, arról írt benne a tudós lelkipásztor, hogyan tartsunk hittanórát. A pártállam idején eleve érdekes tanítás volt ez, hiszen nem nagyon lehetett hittanórát tartani. Volt ebben a könyvben egy huncut rész, de mi szinte megrettentünk, amikor olvastuk. Arról írt itt Gyökössy Endre, hogy mit csináljunk a fantáziás gyerekkel, aki mindenféle érdekes dolgokat mond. És idéz egy példát: hazajön a gyerek az iskolából, s azt mondja az édesanyjának: Anyu, láttam a pártház tetején egy sárkányt! Nos, mondja Gyökössy Endre, ugye, azt kellene az édesanyának mondania, hogy nem sárkány volt az, kisfiam, csak ötágú csillag! Aztán folytatja jó tanácsokkal a dolgot. De mi ezt jól megjegyeztük. Merészelt volna valaki a pártállam idején arról prédikálni, hogy a pártház tetején az ötágú csillag voltaképpen a Nagy Fenevad szimbóluma? Gondoljatok bele, testvérek, egy mártírvárosban, ahol istenként imádják a császárt, azt üzeni az Úr, hogy ti ott laktok, ahol a Sátán is lakik! Odatelepedtetek, ahol a Sátán trónusa van!
De hát minek keresik maguknak a bajt a keresztyének!? Az én kedves kis falumban… – Nohát, ugorjunk ki ebből a nyomorék, urbánus kultúrából valami szép idillbe, hagyjuk itt a Sátán királyi székét! S egyáltalán, minek is költöztünk mi ide, miért is lakunk mi itt? Hát úgy kell a keresztyéneknek, ha bántják őket, csak maguknak keresték a bajt!
Mert ez nem egyszeri történeti meghatározottság itt, amiből mi jobban megértjük a pergamoni gyülekezetnek a sorsát! Ez az egész a keresztyénségnek nagy kérdése. Mostanában éppen az Egyesült Államokban indult egy mozgalom (régebben már szóba hoztam), az a neve: Szent Benedek opciója. Egy Ron Dreher nevezetű amerikai újságíró indította, aki szerint a mai keresztyéneknek nincs más választásuk, ki kell vonulniuk a világból. Úgy, ahogy Nursai Szent Benedek az 6. században kivonult Monte Cassino hegyére, létesített egy kis kolostort, körbe kerítette jó erős falakkal, bent a kolostor közepén, a kerengő közepére állított egy paradicsomkertet, és a bűnös világot kizárta. Nem megyünk a Sátán királyi székéhez lakni, ott pusztulás és baj vár, vagy megrontanak bennünket.
A pergamoni gyülekezethez írott levélben a buzdítás és a dicséret mellett azt is olvashatjuk: “van valami kevés panaszom ellened, mert vannak ott nálad, akik a Bálám tanítását tartják, aki Bálákot tanította, hogy vessen botránykövet Izrael fiai elé, hogy egyenek a bálványáldozatokból és paráználkodjanak. Így vannak nálad is, akik a nikolaiták tanítását tartják, amit gyűlölök. Térj meg!” Így kerek a Bálám története: ha nem megy az Isten népének megsemmisítése, akkor meg kell rontani. Bálámot a moábita király Bálák fogadta fel (olvashatjuk Mózes negyedik könyvében), hogy megátkozza Isten vándorló népét, pusztuljanak. Bálám, nagy igyekezettel ment is, jó sok pénzt kapott érte, afféle szerzői tiszteletdíjat, ösztöndíjat, főkurátor lett, vagy miféle, de a szamara nem akart menni, mert elébük állt Isten angyala. És ütötte, vágta Bálám ezt a szerencsétlen jószágot, s a végén kínjában megszólalt a szamár: nem látod, hogy angyal áll előtted? De Bálám csak felment a hegyoldalba, s kezdte volna az átkot mondani, de csak áldás és dicséret jött ki a száján. Hatszor nekikezdett, hatodjára is így lett. A király borzasztó ideges lett ettől. Ekkor Bálám azt tanácsolta, hogy ha nem megy az átokmondás, mert Isten nem engedi, rontsuk meg őket! Vegyük rá őket bálványimádásra, kultuszi paráznaságra! És bizony, csaknem sikerrel jártak, mert Isten népének egy része bedőlt ennek az ajánlatnak.
Ezt idézi most a Jelenések könyve, nem is először. Azt nem tudjuk pontosan, kik voltak a nikolaiták, de valószínű, hogy olyan keresztyének lehettek, akik ráléptek erre az útra. Lám, Antipast már meggyilkolták, most béke van, de készül egy újabb üldözés, kössünk hát kompromisszumot! De nem is kell kompromisszumot kötni, testvérek, rossz szót mondok itt! Hiszen eleve ilyen a világ, és ilyen volt Pergamon is, évszázadok óta épült ott templom templomra, kegyhely kegyhelyre, nagy oltár, körtemplom, császárkultusz, volt ott minden. Hát elférünk ebben mi is, vallásos pluralizmus van! Minek is jöttünk ide a városba, mit bosszantjuk itt őket? Nosza, menjünk el a császári körtemplomba, a Sátán királyi székéhez, tegyünk egy pukedlit, nem kell azt komolyan gondolni, aztán éljük a magunk életét! Csakhogy mi van ott egymásra halmozva? Istentagadás, bálványimádás, varázslás, boldogtalan boldogságcsinálás, tülekedés a rangért, a befolyásért, átkok és bűnök. Istenkedés. És ha a világ nem tudja elpusztítani a Krisztus követőit, akkor megrontja őket. Ezek a mai opciók is: vagy elpusztítanak vagy megrontanak.
Hogy lehet ebből kijönni, testvérek? Fölfelé. Ezt mondja az Úr a gyülekezetnek: így vannak nálad is, akik a nikolaiták tanítását tartják, amit gyűlölök. És így folytatja: térj meg! A megtérés iránya: fölfelé. Efézus esetében is hallottuk, ott is ez volt az üzenet: térj meg Istenhez! Ha pedig nem térsz meg – folytatja az Úr – “ellened megyek hamar és megvívok azok ellen számnak kardjával.” Hogy kerül ide a kard? A 7. zsoltárt olvastam a lekcióban, Dávid zsoltárát, erre rímel, amit itt hallunk. Azt mondja a zsoltáros, hogy ha nem térnek meg az Úr ellenségei, ő kiélezi kardját. A régi latin szépen fordítja: Nisi conversi fueritis, gladium suum vibravit – máris villan a kardja. Luther így fordítja: eleve kiélezte a kardját. Az eredeti héber szó azt jelenti, hogy valaki kalapálással kikalapálja a kard élét. Nemcsak villanni látjuk azt a kardot, hanem halljuk is, ahogy az Úr kalapál, az üllőn pengve edzi a kétélű éles kardot, a híres trák kardot (ahogy itt áll a szó – rhomphaia), ami eredeti szófejtésében azt jelenti, hogy villám. Tehát a 7. zsoltárra rímel az, amit a Jelenések könyvében olvastunk: ha nem térsz meg, az Úr az ő szájának kardjával harcol ellened.
Ézsaiás könyvében egy panaszt hallunk, ezt mondja a próféta: Isten “hasonlóvá tette számat éles kardhoz, keze árnyékába rejtett el és fényes nyíllá tett engem és tegzébe zárt be engem, és azt mondta nekem, szolgám vagy te, akiben én megdicsőülök. De én azt mondtam, hiába fáradoztam, semmire és haszontalanra töltöttem erőmet, ámbár az Úrnál van ítéletem és jutalmam. És most így szól az Úr, aki engem anyám méhéből szolgájává alkotott, hogy Jákobot Hozzá megtérítsem.” (Ézs 49,2-4) A zsoltárban is, Ézsaiás prófétánál és a Jelenések könyvében ez a kard a térítő eszköz. Rettenetes és vigasztaló hasonlat ez. Azért rettenetes, mert amikor Isten kiűzte Ádámot és Évát a paradicsom kertből, a paradicsom kapujába arkangyalt állított lángoló pallossal (1Móz 3,24), és itt a régi görög fordításban ugyanez a kifejezés áll. Egy lángoló, kétélű trák karddal, a vezér kardjával áll ott az angyal, nem lehet oda visszamenni a paradicsomkertbe. Ez rettenetes! De vigasztaló is, mégpedig a rettenetben elrejtett ígérettel! Amikor a szülei bemutatták Jézust a templomban, az őket köszöntő Simeon ezt mondja Máriának: “a te lelkedet éles kard járja át, hogy sok szív gondolatai nyilvánvalóvá legyenek” (Lk 2,35). És ugyanezzel a szóval énekel Krisztus a kereszten, a 22. zsoltárral: mentsd meg lelkemet a kardtól (Zsoltár 22,26). Ítéletnek és kegyelemnek, átoknak és áldásnak a jelképe ez a kard. Az ítéletben van elrejtve a kegyelem, a fenyegetésben van elrejtve a megmenekedés.
És ha ide vesszük a Zsidókhoz írt levelet, akkor egészen világosan megértjük ezt. Azt mondja a Zsidókhoz írt levél, hogy Isten igéje élesebb minden fegyvernél, minden jól élezett kardnál és elhatol az ízeknek és a velőknek megoszlásáig (Zsid 4,12). És a Zsidókhoz írt levél egész a megtérésről szól: ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket! (Zsid 3,15; 4,7) Tehát ez a kard az Isten igéje. Térj meg – mondja az Úr –, különben eljövök hamar és harcolok ellened számnak kardjával, a velőkig, ízekig elhatoló éles karddal, az Igével, amely ítél és újrateremt, lesújt és fel is emel, megsebez és meg is gyógyít.
Hogy lehet hát kijönni a kutyaszorítóból, amibe az első keresztyének belementek, és azóta is minden keresztyén belekerül? Lám, az elsők beköltöztek Jeruzsálembe, beköltöztek Damaszkuszba, beköltöztek Efézusba, beköltöztek Korinthusba, beköltöztek Rómába, beköltöztek Pergamonba, beköltöztek a Sátán székhelyére! Hogy lehet ebből megmenekülni? Fölfelé, az élő és teremtő Úrhoz! Meg kell térni és az Igének kell engedni. Vagyis a győztes csak az lehet, aki megtér. Ez a győzelem: megtérni.
És aki győz, az kap az elrejtett mannából. Vagyis új életet kap a régiből. Ez rögtön emlékeztet bennünket arra, amit Bálám kapcsán is tudtunk, hogy Isten népe a pusztában vándorolt, s nem lehetett a mannát megtartani, mert Isten minden nap újat adott, kivéve azt, amit a szövetség ládájába tettek el, örök emlékeztetőül. Új életet kapsz a régiből – ígéri az Úr –, ha győzöl. És fehér követ kapsz, megkapod a tessara hospitalis-t. A régi Rómában egy kis négyszög vagy éppen kör alakú csiszolt kövecskét adtak egymásnak az emberek a barátságnak, befogadásnak, a szeretetnek a jeleként. Erről prédikált annak idején Széll János, hiszen a jegyesek jelet, jegyet cserélték egymással. Lehetne ez a kő éppen jegygyűrű is. És kapsz rajta egy nevet, az igazi nevedet, amit nem tud más. (Ki tudja, ha ma írta volna a levelet a gyülekezet Ura, mondjuk a budahegyvidéki gyülekezetnek, akkor azt írta volna, kapsz hozzá egy titkos kódot, egy PIN kódot, amit nem tud senki más, csak aki kapja.) Kapsz egy nevet, és ez a név az, ami föl van írva az Élet könyvébe (Fil 4,3; Jel 21,27). Azok neve van oda felírva, akik megtisztultak a Bárány vére által, és az ő nevüket onnan nem törli ki senki (Jel 3,5). Aki győz, azt semmi nem szakítja el Isten szeretetétől, ahogy Pál apostol mondja a Római levélben (Róm 8,35-39). Miért? Azért, mert ez a tessera hospitalis, nemcsak a barátságnak, a bizalmasságnak a kövecskéje, hanem igaz vótum is – Isten igenje melletted. Aki győz, az Krisztus bizalmasa lesz, és a neve be van írva az Élet könyvébe. Hát térj meg! Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy utat mutattál, tanácsoltál és buzdítottál. Megrettenünk, mikor halljuk, hogy a Krisztus követőit üldözik, elnyomják, kiszorítják a világból. És szorongunk, amikor látjuk, hogy a Krisztus követőit megrontják, és hamis istentiszteletre, bálványimádásra, üdvösség titkának feladására csábítják. Add, hogy hűségesek tudjunk maradni a Megváltónkhoz, a győztes Úrhoz, Jézus Krisztushoz. Kérünk késztess mindegyre Hozzá jönni, minden tévutat otthagyni, elhagyni a tévelygés semmibe vezető útjait. Segíts hűséggel megállni ott, ahova helyeztél, hiszen Te táplálsz bennünket az új élet erejével, és Te írtad fel neveinket az örökélet könyvébe.
Vigasztald a szomorkodókat, különösen azokat, akik a ránk következő héten fognak szerettük ravatala mellett megállni, vagy emlékeznek korábban elment szerettükre. Könyörgünk a betegekért, vigyél számukra gyógyulást. Könyörgünk a lehetetlen helyzetbe kerültekért, akik nem látnak kiutat. Nálad semmi sem lehetetlen, vigyél szabadulást, jó reménységet, igaz életet.
Könyörgünk Urunk a következő héten egybegyülekező keresztyénekért, itt országunkban és szerte a világon, hogy együtt, közös hittel állhassunk eléd és kérhessük oltalmadat és áldásodat. Krisztusért, aki küzd és harcol érettünk az Ige kardjával, és aki közbenjár érettünk szüntelen, kérünk hallgasd meg könyörgésünket. Ámen