„Jel leszel számukra, és majd megtudják, hogy én vagyok az Úr!” (Ezékiel próféta könyve 24. rész 27. verse)

Arról olvasunk itt, hogy a próféta megjövendöli szeretett városa, Jeruzsálem végső pusztulását. Ő már sokakkal együtt fogságban van, de az otthon maradottak egy nagy összefogás keretében, lázadást szerveznek és megpróbálják lerázni a rabigát. Erről a szervezkedésről tudnak azok is, akiket korábban elhurcoltak, így a próféta is tud a készületekről. Még tanácsért is fordultak hozzá titkos követség útján. De nem mondhat mást, mint amit Isten bíz rá. A szeretett város olyan, mint egy rozsdás fazék, hiába a tisztító igyekezet, a rozsda nem jön le róla, ezért ami megfő benne, az mind szennyezett lesz. Meg kell semmisülnie a szent helynek, nem halogatható tovább a végső katasztrófa. Hiába a szabadító igyekezet, a lázadás kudarcra van ítélve. Ráadásul, amikor majd ennek híre elérkezik hozzájuk, még el sem sirathatják igazán szeretett városukat. Ezt a próféta magatartása ábrázolja ki előre. Váratlanul meghal a felesége, de ő Isten parancsára nem gyászolhatja el a megszokott külsőségek között. Ezzel pedig megbotránkoztatja kortársait.
Ma sincs ez másképpen. Biztosan feldúlna minket, ha azt látnánk, hogy valaki nem tesz eleget az egyes élethelyzetekben elvárt illendőségnek. Mondjuk: egy örömünnepen gyászol, vagy gyászidőben közönyösnek mutatkozik, vagy ünnepre munkaruhában megy, munkához meg díszbe öltözik. Magyarázatot várnak a prófétától is. Ez jel – üzeni a próféta. Jel leszel számukra – ez az isteni parancs lényege. Ahogyan a próféta nem sirathatja el a feleségét, úgy kell majd a fogságban lévőknek eltitkolniuk bánatukat hazájuk elvesztése miatt. Ma abban élünk, hogy nem szabad az érzelmeinket elfojtani, bátran, szabadon ki kell fejezni örömet és bánatot egyaránt, máskülönben nagy lelki kárát látjuk az elfojtásnak. Ez jó recept a szabad emberek számára. De az igazság az, hogy a rendellenes magatartások már eleve azt jelzik, hogy nem vagyunk szabadok.
Van-e jó recept a mindenféle megkötöttségek közt vergődő embernek? Van. Ámbár nem recept, annál több! A prófétával így üzen Isten: akkor majd megtudják, hogy én vagyok az Úr! Milyen fenyegetően hangzik! De éppenséggel ebben van a jó hír! Mert Isten szabadítóként érkezik népéhez, igazán így ismerhetjük meg őt! Bűnt legyőzni jön, ezt ismerjük fel Krisztus keresztjében és feltámadásában. Tehát megtudni, hogy Istené a világegyetem, nem vereség, hanem boldogító tudás. Megtudni, hogy Isten a történelem ura, nem kudarc, hanem boldog fellélegzés. Megtudni, hogy Isten a sorsom ura is, nem rettenetes felismerés, hanem csodálatos hazaérkezés. És a próféta? Az ő különös, nehéz sorsára a zsoltár ad feleletet: „Akik könnyezve vetettek, ujjongva arassanak! Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi,
ujjongva érkezzék, ha kévéit hozza.” (126. zsoltár)