„Bízzatok; én vagyok, ne féljetek!”

Történet szerint éjszaka volt, mikor Jézus a háborgó tengeren hajózó tanítványokhoz ment a vízen. A tanítványok nem ismerték fel őt (mert, jegyzi meg az evangélista: még kemény volt a szívük), és rémület fogta el őket. Ekkor szól hozzájuk Jézus így: „bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Érdemes Jézus minden egyes szavát külön-külön is, de leginkább egybefogva nagy buzdításnak venni. Azt is érdemes megfigyelni, hogy a buzdító szavak sorrendje is fontos, így is jegyzete fel az evangélista: „bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Ez a három buzdítás tartja össze az egész keresztyén életet. Ha ez a három hiányzik, vagy híjával van, akkor kemény marad a szívünk, akkor elpárolog a reményünk, nem tudjuk felismerni Jézust a dolgaink mélyén, és félelem határozza meg életünket. De a történet azt is megmutatja, hogyan csendesedik el a vihar, és mi következik utána.
Márk evangélista egy fanyar megjegyzéssel tárja fel ezt a titkot. Elbeszéli, hogy Jézus beszállt a csónakba, aztán lecsendesedett a tenger, elhajóztak a túlpartra, és amikor kiszálltak a hajóból, azonnal megismerték Őt! – de nem a tanítványok, hanem akik ott voltak a parton! Micsoda kontraszt ez! A tanítványok félelemből félelembe estek, aztán hitetlenkedő csodálkozás fogta el őket, mert kemény volt még a szívük, mert nem okultak az addigi csodákból. Pedig Jézus hívta el őket, Jézus nevében csodákat tudtak tenni, és nemrégiben közvetlen átélői voltak annak, hogyan sokasította még Jézus a kenyeret az éhezőknek. De a tengeren közeledő Jézust nem ismerték meg. Kísértetnek vélték, rettenetes, életvesztő jelenségnek. Félelem töltötte el őket, és veszni látták a megmenekülés közvetlen reményét is.
Mikor aztán, vihar múltán, partra értek, jegyzi meg az evangélista, akik ott voltak a parton, azonnal megismerték Jézust. És az egész környéken befutották és kezdték is a betegeket nyoszolyákon ide-oda hordani, amerre hallották, hogy Jézus ott van, és ahova bement a falvakba vagy a városokba, majorokba, a betegeket letették a piacokon és kérték Őt, hogy legalább a ruhája szegélyét illethessék, mert valahányan illették, meggyógyultak. Bíztak, tudták, hogy kicsoda Jézus, és nem féltek hozzá vinni mindenféle beteget és bajban levőt.
A tanítványok még hitetlenkednek – mindenki más azonnal Jézushoz siet. Túlzó szembeállítás? Igazságtalan lenne az evangélista? Miért állítja ilyen erős fénybe a történteket?
Nyilván azért, hogy megnyissa szívünket Jézus szavának befogadására: a köszöntés: bízzatok, aztán az azonosítás: én vagyok, és a buzdítás: ne féljetek! Sokféle hánykolódás, vesződés, kínlódás van itt. Olykor úgy érezzük: menten elsüllyedünk; máskor mások figyelmeztetnek kétségbeesve: vegyük már észre a bajt! De leginkább azt tapasztaljuk szomorúan, hogy teljes mértékben magunkra vagyunk hagyva! Segítsen az evangélista gyógyító iróniája abban, hogy elérkezzen a szívünkig Megtartónk szava: bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Mert veletek vagyok! Nyissuk meg szívünket, fogadjuk be megtartó Krisztusunkat, aki megannyi küszködés és vergődés közepette is biztosan elvezérel arra a célra, ahova velünk menni akar.