Az elmúlással először igazán a ballagáskor szembesültem. Ahogy egymás vállát fogva, énekelve végigjártuk az iskola épületét, rám nehezedett a felimerés, hogy valaminek, ami meghatározó volt az életemben, vége. Még esetleg megyünk majd arra néha, a kapcsolatok, barátságok talán megmaradnak, de már ugyanolyan keretek nem lesznek, mint volt a gimis évek alatt. Nem lehet visszamenni, újra beülni az órákra, nem fogunk már úgy izgulni a feleléstől, nem fogunk már úgy beszélgetni a folyosókon. Vége. Nem lesz már semmi ugyanolyan, mint volt.
Az egyik bibliai próféta, Ezékiel olyan korban élt, amikor ennél sokkal fájóbb veszteségeket élt át ő maga is, meg a környezete. Elvesztették az otthonukat, a megélhetésüket, a szabadságukat, az országukat, mindent, ami biztonságot adott nekik. De nekik legszívbemarkolóbban: elvesztették a templomukat, lerombolták. Úgy érezték, hogy ez azt jelenti, hogy az Isten is elhagyta őket. Talán minden veszteség ilyen, ezt érezzük mi is, néha talán ki is mondjuk.
Ebben a közegben válik izgalmassá Ezékiel próféciájának vége: hosszan ír egy templomról, amit látomásban látott. Kicsit olyan, mintha felvett volna egy olyan virtuális valóságot megjelenítő VR szemüveget, ami manapság egyre népszerűbb, és ezzel járt volna be egy épületet. A leírás nekünk talán kicsit hosszadalmas, mintha mérnöki szikárságú tervdokumentációkat olvasgatnánk, de a legvégső záró mondatra összeáll a kép. Így záródik a vízió: „A város neve pedig ez lesz: Ott van az Úr!” (Ezékiel próféta könyve 48. rész 35. verse)
Ez a legnagyobb prófécia, kijelentés, ami mondható. Ez biztasson minket is ezen a héten.