Szabó Gergely

Református felmenőkkel, református, hitét gyakorló családban nőttem fel, így sosem volt kérdéses számomra hovatartozásom. Dédapám a gondnoka, egyik nagyapám pedig 60 éven át tanára volt a sárospataki református gimnáziumnak; másik dédapám a nagykunsági református egyházmegye főgondnoka, jogtanácsosa volt; másik nagyapám pedig Kolozsvárról hozta reformátusságát; szüleim a debreceni egyetemen találkoztak.
Különleges „megtérési élményem” nem volt, mert mindig természetes volt számomra az istenhit, hogy mekkora kegyelemben, irgalomban és ajándékokkal elhalmozva élek. A Heidelbergi Káté 80. kérdés/felelete számomra nem a pápista vallás ELLEN szól, hanem a saját magam számára volt mindig iránymutatás, hogy mit tegyek, kiben bízzak, kinek a közbenjárására számíthatok; csak és egyedül Krisztus (solus Christus)! Véleményem szerint a „Református Hívő” , az „Ecclesia semper reformanda” elven nemcsak az egyháza, hanem saját maga folyamatos karbantartására, megújítására is törekszik szakadatlan, mert a „testetek a bennetek levő Szentlélek temploma”, (írta Pál a Korintusiaknak).
A gyülekezetbe 1994-1995 során kerültem, mert ide kezdtem járni feleségem miatt, akit már itt kereszteltek, és itt adott minket össze Nt. Nagy Tibor lelkipásztor úr, az előző templomfelújítás átadása előtt egy héttel. Ezt megelőzően a Kálvin téri gyülekezetbe jártunk családostól.
Fiaim, mind a négyen, a Gyökössy Endre Református Óvodába majd a Baár-Madas Református Általános Iskolába – Gimnáziumba jártak, járnak. Isten segedelmével már mind a négyen konfirmáltak gyülekezetünkben.
Tíz éve szolgálok a Magyarországi Református Egyházban, mint a Református Lelkészi Nyugdíjintézet vezetője. Igazgatóként az összes Magyarországon szolgáló, református lelkipásztor társadalom, egészségügyi és nyugdíjbiztosításáért vagyok felelős, továbbá a nyugállományba vonult lelkipásztorok rendszeres egyházi ellátása, támogatása is feladataim közé tartozik.
A presbiteri szolgálat eddig azért volt tőlem, elgondolásom szerint, elérhetetlenül távol, mert elolvastam Huszár Pál (korábbi Zsinat világi elnök, Dunántúli főgondnok) A presbiter című könyvét, és úgy ítéltem meg, hogy ezeknek az elvárásoknak én képtelen vagyok megfelelni, hasonlóan a Tízparancsolathoz; csupán törekedni tudok arra, hogy néha meg-meg feleljek. Most mégis azért vállaltam el a jelöltséget, mert azt gondolom, hogy a tíz évnyi egyházi munkatapasztalatom, ami munkámból, kapcsolataimból, gyakorlatomból és abból, hogy a Zsinat tanácskozási jogú tagja is vagyok, biztos tudok hasznos gondolatokkal szolgálni a gyülekezetem életéhez, kormányzatához, feladataihoz.