1953. március 17-én születtem Budapesten, református édesanya és római katolikus édesapa gyermekeként. Megjegyzésük alapján katolikus hitre kereszteltek. Elsőáldozó voltam, bérmálkoztam. Ugyanakkor gyermekkoromat anyai nagyszüleimnél töltöttem öcsémmel együtt (így oldották meg dolgozó szüleink bensőséges, biztonságos felügyeletünket) dominánsan protestáns környezetben, Kunszentmiklóson, református szellemiségben. Már akkor tudtam, megéltem, hogy Jézus velünk van, az Úr vigyáz ránk – ezt sugallták közös, rendszeres imádkozásaink, a családi szellemiség: magam mellett tudtam Krisztust. Erősen zavart viszont mindig ez a felekezeti kettősség, mert vasárnaponként a katolikus templomba jártam egy szomszéddal. Ezt elvárták, „megkövetelték” Szegeden élő apai nagyszüleim és nagynénéim, köztük keresztanyám. Érzelmileg, lokálisan azonban a kunszentmiklósi családomhoz kötődtem. Erősítette mindezt, hogy közben szüleim elváltak.
Mindezek következményeként egyenes utam vezetett a református felekezethez (öcsém időközbeni konfirmálása, református lelkésszé lett régi családi barátunk hatása, és még más dolgok). Bár én is vegyes házasságot kötöttem, addigra megszerzett ismereteim alapján, kérésemre mindkét megszülető fiunkat a református egyház szertartása szerint kereszteltük meg. Gergelyt 1978-ban, Zoltánt 1986-ban. Bürök utcai házunkban kötöttünk szoros barátságot Brósz Gyuláné Nóri nénivel s általa unokahúgával, Szilágyi Eszterrel. Ők invitáltak, vittek bennünket a budahegyvidéki gyülekezetbe az 1980-as évek közepén. Rendszeres templomba járók lettünk, a fiúk itt konfirmáltak, s én is egyre több, mélyebb ismeretre tettem szert. Egyértelművé vált, hogy én is jelentkezem konfirmációs előkészítőre, eleinte (rövid ideig) Nagy Tibor főtiszteletű úrhoz, majd nyugdíjba vonulásakor Sipos Ajtony Leventéhez. Konfirmációm alkalmával, a templomban, a szertartás alatt éreztem meg, hogy Jézus elfogadott. Ekkor tértem meg és váltam végleg reformátussá.
Elkötelezettségemet, a gyülekezethez ragaszkodásomat észrevéve először kisebb feladatokkal bíztak meg, majd 2000 körültől körzetgondozó lettem: hírleveleket kézbesítettem, egyházi támogatóösszegeket hordtam ki nyugdíjasoknak, s így megismerve őket jártam hozzájuk rendszeresen beszélgetni, lelki támogatást nyújtani. Az ezt a feladatot szervező Kolosváry Bálint halálával megszűnt tevékenységem. Közben betegségek sorozata, unokáim megszületése, családi teendőim növekedése nehezítette meg, hogy feladatokat vállaljak, és újabb rokoni megbízatásaim lettek.
Rendkívüli örömöt, lelki feltöltődést, új gyülekezeti kapcsolatok kiépülését jelenti azonban, hogy (többszöri hivogatásra…) elkezdtem járni a Naomi körbe, ahol befoggadtak, ahol nagyon jól érzem magam, ahol számontartanak. A mi Urunknak legyen hála ezért!