Keserűen panaszkodott egy asszony, akit öngyilkossági kísérlete után alig tudtak visszahozni az életbe. Amikor elbeszélte a történetét, többször is elismételte ezt a mondatot: ?Pedig én mindent erre az egy lapra tettem fel!? Ez az ?egy lap? a férje volt. Tizenöt évig boldogan éltek. Gyermekük sem volt, annyira elégséges volt nekik az a boldogság, amit kölcsönösen ajándékoztak egymásnak. De náluk is érvényesült a régi népdal kíméletlen igazsága: ?Megrakják a tüzet, mégis elaluszik, nincs az a szerelem, ami el nem múlik.? Amikor elmúlt, elment a férfi egy fiatal nővel, az asszony pedig ment az önkezével siettetett halálba. Mindent egy lapra tett fel, és végül az a lap nem jött be. Az átlagember megvonja a mérleget: hitvány bűnös a férfi, és ártatlan áldozat az asszony. Így van ez?
Nem foglalkozunk a részletekkel, csak megkérdezzük: Jó dolog az, ha valaki egy lapra tesz fel mindent? Mutatós a képlet, hosszú távon akár hősiesnek is nevezhető, de ennek ellenére sem tudunk egyértelműen igent mondani rá. És pedig azért nem, mert az Isten Igéjéből mi valami jobbat tanultunk. Nevezetesen: legalább két, de esetleg (vitathatóan) három lapra kell feltenni az életünket. Így olvassuk a Bibliában: ?Szeresd az Urat a te Istenedet? és szeresd felebarátodat, mint magadat.? (Mt 22,37-39) Itt háromféle szeretetről van szó, és az a tapasztalatunk, hogy akármilyen mutatós az, ha valaki e három közül csak egyik lapra teszi fel az életét, előbb-utóbb belerokkan ebbe a magaválasztotta ?hősies? egyoldalúságba.
Azt könnyen belátjuk, hogy milyen helytelenül cselekszik az, aki mindent erre a lapra tesz fel: önmagamat szeretem. Mindenki mást ? Istent is! ? csak annyira szeretek, amennyire színezi, gazdagítja az önszeretetemet. Azt már nehezebben látjuk be, hogy az is helytelenül cselekszik, aki Istent választja annak az egy lapnak, akire mindent feltesz. Hitünk szerint Isten sem kívánja ezt, és mentálhigiénésen ez ugyanolyan egészségtelen döntés, mint ha bármilyen ?egy lap?-ra szűkíti be az életét. Félreértés ne essék: azokra a remetékre, aszkétákra gondolunk elsősorban, akik bevonulnak az erdők mélyére, és látni sem akarják az embereket. De azokra a kegyesekre is gondolhatunk, akik nem mennek ugyan az erdőbe, de azt állítják, hogy nekik az ?Isten minden mindenekben?. Ezek szorgoskodhatnak, misszionálhatnak, s nem veszik észre, hogy eközben valójában ebben a szűkösségben élnek: Deus et anima mea ( Az Isten és az én lelkem mindenek felett).
Maradjunk tehát annál, hogy a ?hármas kötél nem szakad el? (Préd 4,12). De ez is csak akkor igaz, ha a kötél három ága szorosan egymásba fonódik, egységet alkot. Tehát: szeresd az Urat, a te Istenedet, aki imádásából ? már előtte is (lásd: Mt 5,23-24), de utána mindenképpen ? odaküld a felebaráthoz, hogy nagyon szeresd őt. Azután: amikor őszintén, igazán nagyon akarom szeretni a felebarátomat, ráeszmélek, hogy ehhez kevés az én erőm. Az Istennel való kölcsönös szeretetkapcsolatban töltekezik a lelkem igaz emberszeretetre. És végül az is igaz, amit mostanában fedeztek fel a lélektan tanításai nyomán, és amit sok hívő ember mindmáig nem akar elfogadni: akkor tudom Istent is, a másik embert is jól szeretni, ha jóban vagyok magammal, ha szeretem magamat. Ismerjük el: olyan gyarló hívők vagyunk, hogy a háromféle szeretet közül valamelyik bizonyára megrövidül, vagy éppen túlméretezetté lesz. De legalább elméletben értsük meg, hogy az lesz egészséges ember, aki arányosan fonja a hármas kötelet, vagy az eredeti kép szerint: aki három lapra tesz.
(Farkas József: Szántsatok magatoknak új szántást!)