Keresztyén családba születtem, apukám evangélikus, anyukám pedig református, ezért értelemszerűen így is neveltek. Ebben a gyülekezetben kereszteltek meg, majd később itt is konfirmáltam, tehát minden szállal ehhez a gyülekezethez kötődöm. Óvodás korom óta rendszeresen eljártunk a templomba, én pedig a húgommal mentem a gyerekistentiszteletre. Eleinte nem nagyon fogott meg, ami ott elhangzott és nem is nagyon érdekelt. Harmadikos koromban, kilenc évesen (amikor újra bevezették az iskolákban az erkölcstan, illetve a hit- és erkölcstan oktatást) anyukám engem is beíratott hittanórára. Eleinte ellenkeztem és vonakodtam tőle, de ahogy a hittantanárom elmondta az olyan jól ismert bibliai történeteket, mint például József kalandos utazása Egyiptomba, azok nagyon lekötöttek engem, és amilyen Istent ott megismertem, akkor döntöttem el, hogy én ehhez az Istenhez akarok tartozni.
Alsós koromban egy eléggé csúfolódós gyerek voltam. Ha valakit a többiek elkezdtek csúfolni, többször én is beálltam csúfolódni, csupán azért, mert a többiek is csinálták. Idősebb koromban természetesen már leálltam ezzel és egyáltalán nem csúfolódtam vagy bántottam valakit, de továbbra is gyakran előfordult, hogy értelmetlen dolgokon (pl. leejtett dolgok, lassú internetkapcsolat, hozzámszóltak sorozatnézés közben) is dühöngtem és/vagy mérgelődtem. Ahogy egyre idősebb lettem és egyre jobban ismertem meg az Újszövetséget, úgy értettem meg, hogy önmagamtól nem tudok megszabadulni ettől a rossz természettől és így értettem meg először komolyan, hogy Isten miért küldte el Jézust, miért halt meg és miért támadt fel értünk (Róm 7,21-25).