nyugalmazott gyerekorvos
1935-ben születtem Budapesten. Édesapám hitét vállaló, egész életében presbiterként szolgáló ember volt. Engem már kicsi koromtól vitt magával az istentiszteletekre, így a reformátusságba belenőttem. Számomra hovatartozásom soha nem volt kétséges. Az a tény, hogy a vallás és annak a gyakorlása nem azonos a Krisztusnak átadott élettel, csak sokkal később kezdett derengeni bennem.
Néhány békés év után háborút, menekülést, édesapám frontszolgálatát, lakásunk elvesztését is át kellett élnem. Ezt követően Alsógödre kerültünk, ahol édesapám állást kapott és egy kicsi, de fészek-meleg gyülekezetre is találtunk! Itt gyermekalkalmak nem voltak, így 11 évesen lelkesen jártam a felnőtt bibliaórákra, ahol szeretettel fogadtak. Néhány évvel később eljutottam egy alcsúti ifjísági konferencira, ahonnan visszatérve már tudtam, mi az én utam! Alig 15 évesen egyszer-egyszer, később pedig szinte rendszeresen rám bízták a vasárnapi iskolai foglalkozások megtartását. Ez nagy örömöt és hitben való megerősödést jelentett. Egyetemi éveim alatt ezt már nem tudtam ugyanígy végezni a rengeteg tanulnivaló és a napi két órai utazás miatt.
Utolsó egyetemi évemben házasságot kötöttem, így újra budapesti lakos lettem és újra gyülekezetváltás következett. Nagyon megviselt a szeretett alsógödi gyülekezetemtől való elválás, pedig lakóhelyem szerint a pasaréti templomba jártam, ahol még módom volt Joó Sándort hallgatni. Mikor megszülettek a gyerekeink én szinte évekig el sem jutottam templomba. Helyzetem akkor kezdett változni, mikor ők iskolások lettek a vasárnapi iskolát láttuk a férjemmel mindketten megoldásnak hitéleti nevelésükre. Ekkor már a 12. kerületben laktunk, és Budahegyvidékre nemcsak a gyerekek, de én is szívesen jártam velük. Kapcsolatom a gyülekezettel akkor kezdett erősödni, mikor Szél János került hozzánk. Vele hamar megtaláltam a hangot.
Néhány nyugodtabb évet követően elvesztettem a férjemet, Gyermekeim családot alapítottak, egyedül maradtam. Minden megváltozott körülöttem, csak az Istenben vetett hitem nem, és az abban való bizakodásom, hogy előbb-utóbb nemcsak gyülekezetem, hanem közösségem is lesz. És ekkor jött a csoda! Egy áldozócsütörtöki istentiszteletre indultam el, de a templomban nem találtam egy lelket sem, Később néhányan jöttek, de egy másik ajtón mentek be, mint én. Nem értettem, de utánuk mentem. Ez a gyülekezeti terem volt, ahol még sohasem jártam. Sokan voltak ugyan, de sokkal kevesebben, mint vasárnaponként. Nem ismertem senkit, de úgy tűnt, összeszokott közösség. A fiatal lelkészt sem ismertem addig, amíg meg nem szólalt. Végre azt kaptam, amire évek óta vártam, amire szükségem volt. Minden szava ismerősen csengett. Régi alsógödi emlékek ébredtek bennem. A búcsú kézfogásnál néhány szó váltása után csak annyit mondott: „Tessék máskor is eljönni.” Rögtön tudtam: itt a helyem, megérkeztem. Újra van közösségem, van otthonom! Atyám köszönöm!
Nem hiszem, hogy azóta egyetlen Naomi bibliaórát kihagytam volna elháríthatatlan, vagy nyomós ok nélkül. Sőt az a megtiszteltetés ért, hogy feledatot is kaptam. A nálunk megkeresztelt gyermekeket keresztelőjük évfordulóján egy képeslappal köszöntjük és kérjük életükre Isten áldását. Ezt szervezhetem, hálás vagyok érte!