Tegyetek tanítvánnyá

De a fődolog tehát az, hogy az Atya és a Fiú közös céljában, akaratában egyáltalán részt vállalok-e a szívemben? Mert így nemcsak egy nagy ígéretet, hanem egy nagy feladatot is ajándékba kapunk most, újév napján. Valahogy úgy, ahogy Jézus a világ végezete mellett figyel és tud a mindennapokról, úgy mi, az egyéni, a speciális életfeladataink mellett figyelünk, és mindig tudunk erről a nagy célról, ami az Atya és a Fiú közös célja és akarata! Ez azért is fontos, mert újra, új módon, hihetetlenül aktuálissá vált két irányban is! 2019 újévén nem tehetjük meg, hogy erről nem beszélünk, hogy ezt nem látjuk, nem vesszük számba!

Sánta Ibolya
2019. január 01.

Lekció: 90. zsoltár

Imádkozzunk! Urunk Istenünk, köszönjük, hogy minden napot te engedsz megszületni, és minden nap felügyeleted alatt múlik el. Nincs esélyünk semmi jóra nélküled, jelenléted nélkül. Magasztalunk, hogy nemzedékről nemzedékre azt tapasztalták és tapasztaljuk, hogy törődsz velünk és mindent újrakezdhetünk veled. Most ezt az évet is így akarjuk kezdeni: újra és veled. Ámen.

Textus: „Jézus hozzájuk lépett, és így szólt: Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté evangéliuma 28. rész 18-20. versei)

Kedves Testvérek!

Úgy vagyunk vele, hogy újév napján kicsit tiszta lappal szeretnénk kezdeni a lelkünkben, és valami biztatót hallani jövünk ide a templomba. Valami olyan útravalót, ami akár egész évben kapaszkodót, erőforrást jelenthet. És ha év vége felé azért már nem is emlékszünk olyan pontosan, vagy talán egyáltalán nem az újévi igére, igehirdetésre, mégis olyat várunk, hogy legalább egy darabig, amíg beleszokunk, belerázódunk az újévbe, mint egy új cipőbe, elkísérjen, fogódzót kínáljon ez az üzenet.
Ezért választottam Jézus utolsó szavait, különösen is a legutolsókat: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! Mert ebben az ígéretben sokkal többet kapunk, mint amit várunk. Mi újévben, azaz egy évben gondolkozunk, erre az időre szeretnénk valami kis garanciát, segítséget és biztatást. Jézus pedig összehasonlíthatatlanul többet ígér: a világ végezetéről beszél. Mégpedig akkor, amikor már bizonyított, amikor feltámadt, amikor ’megcsinálta’ a lehetetlent, amikor kiderült, hogy nemcsak mondja, hogy az Emberfiának szenvedni kell és harmadnapra feltámadnia, hanem meg is teszi azt, amit előre megmondott. Amit megmondott, az már a múlt, már világos, hogy nemcsak nagyon megragadó és szuggesztív, hanem teljességgel megbízható is a szava. Ilyet, ekkorát: veletek vagyok minden nap a világ végezetéig – csak az ígérhet, aki már bizonyított, ez csak ilyen valakitől hiteles. És aki így, a világ végezetéig tud ígérni, annak egy év könnyen belefér! Sokszorosa van a tarsolyában, a hatalmában, tehát nem kell aggódnunk, hogy kifutja-e 365 napra ez az ígéret!
De azért úgy vagyunk a túl nagy dolgokkal, hogy fogalmunk ugyan van róla, de elképzelnünk nehéz. Elhasznált, de szemléletes példa, hogy fogalmunk van ezermilliárd forintról, de elképzelni, érzékelni akkor tudjuk, mit jelent, ha azt mondjuk: hozzávetőleg négy millió ember, a magyarországi munkaképes lakosság keres ennyit egy hónapban, átlagfizetéssel számolva. A világ végezetéig az övéivel, velünk lenni: ez nagy, beláthatatlanul nagy idő! Ráadásul azt sem tudjuk, hogy meddig tart még, mikor lesz ez, milyen nagy időt képzeljünk el! „Íme, én veletek vagyok a világ végezetéig” – ez így egy fenséges, szinte patetikusan fenséges ígéret. De Jézus abban is egy lett közülünk, hogy tudta, mit jelent egy, egyetlen napot is olykor megélni vagy túlélni! Ezért beszélt 24 órát jelentő napokról: a mindennapi kenyérért tanított imádkozni; számontartotta, hogy ötezer ember immár három napja vele van, és nincs mit enniük, de nem akarta őket éhen elbocsátani, hogy ki ne dőljenek hazafelé az úton. Beszélt arról, hogy ne aggódjatok a holnap felől, mert elég minden napnak, minden 24 órának a maga baja; beszélt arról a nagyon gyakorlati értelemben, a mi időszámításunk szerint veendő másfél napról, csupán másfél napról, amikor ő maga, a Vőlegény elvétetik a tanítványaitól, mert éppen a sírban lesz, a halálban lesz, és akkor az övéi majd gyászolni és böjtölni fognak! És magára nézve is számontartotta, hogy mennyi idő is van még hátra a szenvedéséig: két nap múlva lesz húsvét, amikor az ember Fiát átadják és megfeszítik – mondja. Így számolta a maga idejét is. A 24 órával számolt élet, a 24 órában számolt idő visszahozza számunkra a fenséges ígéretet a világ végezetétől a mi mindennapjaink világába. Veletek vagyok minden nap – bizony jobban elnélkülözzük Jézus ígéretéből a ’világ végezetét’, mint azt, hogy ’minden napon’. De ő mindkettőt mondta, és így ebben az ígéretben benne van számunkra az ismert, a naponkénti, a gyakorlati lépték, és benne van az a biztonság is, hogy Jézus a számunkra szükséges jelenlétet is, és annak a sokszorosát is képes megadni, és meg is fogja adni tanítványainak, ahogy az Atyától látta, hogy az Atya „hajlék nemzedékről nemzedékre”.
Ez az ígérete annál fontosabb, annál inkább is hangsúlyos ígérete Jézusnak, mert ugyan Máté külön nem írja le, de Lukács evangéliumát tekintve értelemszerű, hogy pont akkor mondja és ígéri, amikor éppen elhagyni készül tanítványait mennybemenetele előtt. Tehát amit a tanítványok tapasztalnak az az, hogy Jézus megígéri, hogy velük lesz minden napon – aztán elhagyja őket. Azt hallják, hogy veletek vagyok minden nap, és azt látják, hogy magukra maradnak. Miért nem ellentmondás ez számukra? Miért nincs valami folytatás, valami erre utaló feszültség? Azért, mert a tanítványok tudták, hogy ez a nagy ígéret egy nagy feladathoz kapcsolódik: ahhoz, hogy tegyetek tanítvánnyá minden népet – és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! Ez az ígéret nem általánosan, nem általában és nem automatikusan érvényes, hanem a világ legnagyobb ügyéhez, munkájához, céljához van kötve! Ráadásul a sorrend, az együvé tartozásuk, az együtt futásuk is kötött. A tanítványok ott a hegyen még nem végezték a missziót, sőt Lukács leírása szerint arra kaptak utasítást, hogy menjenek vissza a városba és várjanak: várjanak, amíg eljön a Szentlélek, aki által Jézus velük van, és aki által a missziót végezhetik. Annak igaz volta, valósága, hogy Jézus velük van, a feladattal együtt érkezett el. Ezért nem volt ellentmondás számukra aközött, amit hallottak és amit láttak. És ez így van összekötve számunkra is!
Persze arról, hogy a világmisszió feladata nem egyféle, és nem egyformán, nem egyforma módon kötelező program a keresztyének számára, hanem rendkívül sokféle lehet, sokszor esik szó és esett szó, ezért most egy összefoglaló meghatározását mondanám inkább ennek, ami az egész feladatnak a kiinduló pontja: szívügyem-e Isten szívügye? Hogy tudniillik, amint Péter olyan szépen és tömören megfogalmazta, „Isten hosszan tűr, mert nem akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen”. Vagy másképpen: szívügyünk-e Jézus szívügye? Az, hogy „tegyetek tanítvánnyá minden népet”? Nem az az első kérdés tehát, hogy konkrétan mit teszek ezért, hanem az, hogy amit majd teszek, az ugyanabból a szándékból fakad-e, ami Isten és Jézus szándéka? Nem is szándéka, akarata! Annyira akarata az Istennek, hogy Jézus parancsol érte! Ezzel az akarattal és paranccsal eggyé lenni – ez az első kérdés. Az következmény, hogy imádság-e a tennivalóm, vagy valami segítség, vagy baráti beszélgetés vagy hivatásszerű evangélium-hirdetés. Ez a felsorolás nem rangsor, kezdve a legkisebbel, az imádsággal és végezve a legnagyobbal, az evangélium-hirdetéssel: ehhez elég csak Pálra utalni, aki újra és újra kéri a gyülekezetektől, hogy imádkozzatok az igehirdetés szolgálatáért!
De a fődolog tehát az, hogy az Atya és a Fiú közös céljában, akaratában egyáltalán részt vállalok-e a szívemben? Mert így nemcsak egy nagy ígéretet, hanem egy nagy feladatot is ajándékba kapunk most, újév napján. Valahogy úgy, ahogy Jézus a világ végezete mellett figyel és tud a mindennapokról, úgy mi, az egyéni, a speciális életfeladataink mellett figyelünk és mindig tudunk erről a nagy célról, ami az Atya és a Fiú közös célja és akarata! Ez azért is fontos, mert újra, új módon, hihetetlenül aktuálissá vált két irányban is! 2019 újévén nem tehetjük meg, hogy erről nem beszélünk, hogy ezt nem látjuk, nem vesszük számba!
Túlságosan beleszoktunk abba, hogy hát igen, fogyatkozik a keresztyénség, a szekularizáció korában élünk. A kemény és a puha diktatúrában nyugat felé néztünk, hogy ott!, ott nincs ateista kényszer, ott hitvalló gyülekezetek vannak! Ők voltak a nagytestvérek. Nekünk, reformátusoknak, különösen a hollandokról volt ilyen erős képünk, hiszen az ottani református gyülekezetektől sok segítséget kaptunk. Ez a közösség is. Aztán kitört a szabadság, és arra ébredtünk, hogy mi vagyunk a nagytestvérek! Mi vagyunk Európában a bástya, már amilyen bástya. Mert a jólét jobban felmorzsolta ott a keresztyénséget, mint itt a diktatúra. Persze, nagyon leegyszerűsített kép ez, de tendencia-szinten érvényes és igaz.
Új helyzet ez, mert az az alapképlet ismert a számunkra, hogy egy nép nem keresztyén, hogy pogány, más vallást követ és az a küldetésünk, hogy legyenek Jézus tanítványaivá, követőivé. De az, hogy keresztyén volt, ám elhagyta a hitet, kinőtte, túl van rajta, és így hirdesd az evangéliumot, ez új helyzet. Itt nem egyéni hitehagyásról van szó, olyan mindig volt; nem is regionális vagy társadalmi réteg szerinti hitehagyásról, hanem egész kultúráról, népekről: népekről, akikről itt Jézus beszél! És nem valami új hittel, új jó hírrel kell megtalálni őket, mint az evangélium hirdetésének első idején, hanem ugyanazzal az evangéliummal, amit megunt, amit avíttnak minősített és kidobott. Ez az egyik irány, ami felé el kell kötelezni magunkat Isten akarata és Jézus parancsa mellett.
A ’tegyetek tanítvánnyá minden népeket’ feladatának másik iránya tulajdonképpen szintén új helyzet. A tényeket tekintve nem egészen, de rádöbbenni valamire éppen úgy új helyzetet teremt a számunkra, mint a tények, amelyek megelőzték a felismerésünket. A keresztyénség a meglévő pogány hitek legyőzésére indult. Valami olyan él a fejünkben, hogy Krisztus előtt volt mindenféle vallás, de ő az utolsó, az az új, akinek az erejével a többit, a régieket feladatunk megvilágosítani. S akkor történt valami váratlan a Krisztus utáni 7. században. Egy új vallás született, méghozzá ugyanazzal az igazság-igénnyel, mint a keresztyénség: hogy ő a végső kijelentés hordozója, és hogy feladata is ugyanúgy a világ megtérítése. De nem Jézus Krisztushoz, hanem Allahhoz. S mintha ezzel a vallással azóta versenyfutásban lennénk terület, hatalom és létszám dolgában. Aggódva számlálják a hozzáértők és persze egyre többen a kisemberek, mezei keresztyének is, melyik vallásnak hány híve van, mert az a győztes! Mintha Jézust, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, azaz akit az Atya maga ültetett a trónra, mint Fiát, mintha ezt a Jézust megpuccsolták volna itt a földön! Egyfajta puccsra, csapdába csalásra már küldetése elején a megkísértés történetében sor került: a Sátán megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét azzal, hogyha leborulva előtte őt imádja, mindet neki adja. De íme, aki akkor Istennek volt engedelmes, annak Isten most uralmat adott nemcsak a föld országai, népei felett, hanem a mennyben is! Ezt a Sátán nem tudta ígérni. De a földön továbbra is, újra és újra történtek puccskísérletek. Ilyen volt az is, amikor Jézusról azt hirdették, hogy nincs, hogy nem is élt, de az is, amikor csak lefokozzák, amikor arról hallunk: Allahnak nincsen fia! A jeruzsálemi Sziklamecset belső falára, ami éppen olyan fontos zarándokhely, mint Mekka, ez van írva hitvallásként. Lefokozzák Jézust azzal, hogy csak egy a próféták sorában, Mohamed nagyobb nála. Mindez vallási igazság kérdése. Vallási igazság kérdése, nem politika, hanem Isten valóságának kérdése, Krisztus-kérdés! Eminens módon érinti és tagaadja azt, ami Jézus egyik legnagyobb önkijelentése: nekem adatott minden hatalom mennyen és földön – menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet! Ennek a vallási igazságnak a kérdése néhány évszázad után újra közel jött ide hozzánk, és még közelebb is fog jönni.
A szívünk elköteleződése Isten akarata és Jézus parancsa iránt azzal az ígérettel, hogy minden egyes napon, de előretekintve a világ végezete felé is, velünk van: ezt a két irányt jelenti konkrétan és nagyon valóságosan ma, 2019-ben! Égni a Krisztust tagadó vallástalanokért és égni a Krisztust tagadó vallásosokért! Imádkozni, segíteni, új utakat keresni, és hirdetni az Egyetlent, aki ígérheti mindezek között a naponkénti és a világ végezetéig velünk való létét. Itt van a hit helye. Ámen.

Imádkozzunk!
Urunk Jézus Krisztus, magasztalunk téged, hogy menny és föld Ura vagy! Azért könyörgünk, amiért te is imádkozni tanítottál, hogy úgy történjen a földön, miként a mennyben: itt is te maradj az Úr! De tudjuk is, hogy így van, s hogy még egyházadnak is azt ígérted, hogy a pokol, a halál kapui sem vesznek erőt rajta.
Ahogy te nekünk adod magad naponként, úgy akarjuk mi is ezt tenni veled hűséggel, bölcsességgel, égő szívvel és világos látással. Légy hát velünk Lelkeddel naponként! Ámen.

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter