De az Írás tud még egy ivásról, amit Jézus előző este kétszer is felidézett: Isten haragja poharának ivásáról. Ennek ítéletes képével tele van szórva az Ószövetség Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel könyvében és több zsoltárban. „Kiittad a harag poharát, amelyet az Úr keze tartott eléd” – írja Ézsaiás. S mit is mondott Jézus a Gecsemáné-kertben Péternek tán csak tizenöt órával korábban, az elfogásakor? „Tedd hüvelyébe a kardodat. Vajon nem kell-e kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem”? Pedig ez volt az a pohár, amelyről alig néhány perccel azelőtt így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, távozzon el tőlem! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te.” És tudta, tudta azt is, hogy úgy van elvégezve: ki kell innia a világ bűnét. A „szörnyű borzalom borával teli poharat” az Atya adta a kezébe a világ megváltásáért.

Sánta Ibolya
2019. április 19. nagypéntek

Lekció: 22. zsoltár 1-22. versei

Imádkozzunk! Urunk Jézus Krisztus, a kereszt már csak elég magas hely, hogy rád figyeljünk, elfeledkezve magunkról, ahogyan akkori szemtanú követőid tették. A kereszt alatt a helyünk, de úgy, ahogyan ők álltak ott. Szeretnénk abban, ami lent történik, a mennyeit, az elrendeltet felismerni és csodálni. Köszönjük, hogy itt állhatunk múltunkkal és mostani önmagunkkal. Szeretnénk, ha lelkünk, mint fiatal tanítványodé, Lelkedhez simulna. Add hát a szívedet, szent Lelkedet most nekünk! Ámen

Textus: „Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Elvégeztetett!” És fejét lehajtva, kilehelte lelkét.” (János evangéliuma 19. rész 28-30. versei)

Kedves Testvérek!

Ma nagypéntek van, arra való óra, idő, hogy Jézus meghalásának eseményeit átéljük. Mondjuk ma így ahelyett, hogy emlékezünk ezekre. A bibliai írók számára ui. a kettő ugyanazt jelentette: nemcsak felsorolni, elmondani, elemlegetni, hogy mi történt; ők azért írtak, mert azt akarták, hogy akik nem voltak ott, lélekben ott lehessenek, részesei lehessenek minden eseménynek! Különösen így van ez János evangélista esetében, aki ezért a célért rendre kommentálja is a leírt eseményeket. Ő nem csupán azt akarja, hogy olvasói ott legyenek, hanem azt is, hogy az ő szemével lássanak, az ő fülével halljanak, az ő szívével gondolkodjanak, érezzenek és értsenek! Ezért kommentál, ezért tesz újra és újra magyarázó, megvilágosító megjegyzéseket sok ponton; itt a Jézus halálát megelőző utolsó kis mozzanat, a szomjazás bevezetőjében is:„Jézus, ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett” – ez az egyik magyarázó, az ő szemével látó megjegyzés. S folytatja:„hogy beteljesedjék az Írás, így szólt” – ez a másik megjegyzése, amit fontosnak tart hozzáfűzni ahhoz az utolsó jelhez, amit Jézus cselekedett, a szomjúság kimondásához, mielőtt átadta lelkét Istennek:„ezt mondta: Elvégeztetett! És fejét lehajtva, kilehelte lelkét”.
A két ’elvégeztetett’ közé: „Jézus tudva, hogy már minden elvégeztetett”, és a végső „Elvégeztetett” kijelentés közé van ékelve ez a mozzanat: Jézus szomjazása. Az eredeti szövegben ugyanazzal a nyomatékos, az evangélium csúcspontját jelző szóval: az „elvégeztetett” szóval kerülnek szóba az Írások. Talán így fordíthatnánk, hogy érzékelhető legyen számunkra: Jézus ezek után tudva, hogy már minden beteljesedett, hogy beteljesedjen az Írás, így szólt: „Szomjazom”. Miután ivott, azt mondta: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva meghalt. – Itt, ezen a helyen, tehát közvetlenül Jézus halála előtt, ilyen kulcsfontosságú szavak ölelésében a szomjúsága is több testi kínnál: jel. Jézus utolsó prófétai cselekedete.
János a szenvedéstörténet leírása alatt újra és újra emlékezetünkbe hozza, átélésünk egyik szilárd alapjává, tapasztalatává akarja tenni saját tapasztalatát: azt, hogy Jézus tudta nemcsak azt, hogy mi vár rá, hanem azt is, hogy mikor van itt az idő. „Mivel pedig tudta Jézus mindazt, ami rá vár, előlépett” – olvassuk a Gecsemáné-kertbeli elfogás történetében. Tudta, mi vár rá. És „a húsvét ünnepe előtt Jézus, jól tudva, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyjához” – olvassuk az utolsó vacsora estéjének, a lábmosás történetének a bevezetőjében. Tudta, mikor vár rá. Ebben a mostani, már harmadik előre tudásról szóló hangsúlyozott megjegyzésben benne van az előző kettő: tudva, hogy már minden, aminek meg kell történnie, elvégeztetett, azaz céljához ért, beteljesedett.
Mi ez a minden? Mindaz, ami meg volt írva felőle: hogy emberek kezébe adatik; hogy legbensőbb baráti köréből lesz árulója, s hogy éppen harminc ezüstért; hogy a megvert pásztor nyája szertefut; hogy átszögezik, hogy gúnyolják és provokálják:„mentse meg Isten, ha annyira bízott benne!”; hogy köntösére sorsot vetnek; hogy a mi vétkeink miatt kapott sebet, a mi bűneinket hordozta. Körülbelül ez a ’minden’ a konkrét részleteket tekintve. E régi próféciák rendelt célba érése ezekben az órákban garancia arra is, ami még hátra van a beteljesedésből: hogy mint Isten Páskabárányának, a csontjait nem törik meg, ahogyan ezt Isten elrendelte a Mózes törvényeiben; és hogy harmadnapra feltámad.
Ezek azonban a halála utáni garantált beteljesedések. Azonban van valami, aminek még a halála előtt be kell teljesednie, amit még el kell végezni: hogy beteljesedjen az Írás, így szólt: „Szomjazom”. Inni kell, kinyilvánítani, hogy szomjas. Ahogyan a 22. zsoltárban olvassuk, amely a messiás szenvedéseit írja le, nagyon pontosan és érzékletesen: „Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapad”. Ez a pont az, ahol nagyon könnyen átéljük ezt az eseményt, ez az, ami leginkább meghív minket a János szándéka szerinti azonosulásra az Isten Bárányával. Mindenki volt már nagyon szomjas. Persze úgy elgondoljuk, hogy a mi szomjazásunkat meg kell szorozni kettővel, hárommal, tízzel – akkor vagyunk Jézus kínjainál. Nem is tehetünk mást, mint hogy így gondolatban megszorozzuk: egyikünk sem volt még keresztfán.
De ha János olyan nyomatékosan hangsúlyozza, hogy Jézus a beteljesítés tudatos akaratával szólt így: „Szomjazom”, akkor rá kell találnunk egy másik zsoltárra is, amely Dávid neve alatt maradt fenn, és ahol a szenvedők közösségéből kivetett, ellenségeinek kiszolgáltatott ember kiált panaszában: „ételembe mérget tettek, szomjúságomban ecettel itattak”. Ez a zsoltár azonban, ellentétben az előző, a 22. zsoltárral, nem fizikai kínzásról, kínokról számol itt be, hanem jelképesen foglalja össze az őt körülvevő gyilkos indulatot az evés, az ivás, a méreg és az ecet képeivel.
Az Írásban olvasható két zsoltár így együtt azt jelzi a számunkra, hogy Jézus szenvedéseiben való beteljesedésükben több van, mint szó szerinti megvalósulás. Amikor ezt olvassuk:„volt ott egy ecettel teli edény, s egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek és odatartották a szájához” – ez utalás az utóbbi zsoltárra. Annyi más jellel együtt, amikről hallottunk az előbb, megdöbbentő ez a szó szerinti beteljesedés az ecetről; az, hogy ami a zsoltárban csak hasonlat, csak képes beszéd, az szó szerint megy végbe a keresztnél. Hasonlóan ahhoz, amikor Jézus a vízen jár: mert jel az is, Isten-voltának jele, ugyanakkor szó szerinti beteljesítése az Istenről szóló hitvallásnak Jób könyvéből: „lépdel a tenger hullámhegyein”. Jézus valóban lépdelt a tenger hullámain és valóban ecettel, szúrós szagú borecettel itatták.
De ha szó szerint is, konkrétan is megvalósultak ezek a mozzanatok, attól még nem veszítették el az eredeti, összefoglaló, jelképes értelmüket! Jézusra is igaz, hogy gyilkos szándék, gyűlölködő indulat veszi körül. Szomját nem a korábban visszautasított, de mégis irgalomból odakészített mirhás borral: kábító, enyhítő hatású borral oltják, hanem ellenkezőleg, ezzel a szaga vagy inkább bűze és maró savanyúsága miatt éppen „éles”-nek nevezett – ezt jelenti a bibliai ecet szó – borral kínálják meg. Amely még azt az esetleg kegyelmesen, jótékonyan beállt tompultságot is elűzi, ami olykor megadatott a távozni készülőknek. Ami visszarántja őket a valóságba, a szenvedés tudatos kínjaiba.
És mégis, mégis: ezzel az ellenséges szándékkal kiáltó ellentétben áll, ami aztán ténylegesen történik! Mert Jézus már csak egyet szól: „Elvégeztetett!” És meghal. Nem sikerült őt visszarántani az életbe. Úr: dönt, ő dönt. Az ecetben befogadja, magára veszi az emberi indulatot, amely ebben a kínálásban testet ölt, de elutasítja, meg tudja szüntetni élettani hatását: úgy történik, ahogyan ő dönt.
De az Írás tud még egy ivásról, amit Jézus előző este kétszer is felidézett: Isten haragja poharának ivásáról. Ennek ítéletes képével tele van szórva az Ószövetség Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel könyvében és több zsoltárban. „Kiittad a harag poharát, amelyet az Úr keze tartott eléd” – írja Ézsaiás. S mit is mondott Jézus a Gecsemáné-kertben Péternek tán csak tizenöt órával korábban, az elfogásakor? „Tedd hüvelyébe a kardodat. Vajon nem kell-e kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem”? Pedig ez volt az a pohár, amelyről alig néhány perccel előtt így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, távozzon el tőlem! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te.” És tudta, tudta azt is, hogy úgy van elvégezve: ki kell innia a világ bűnét. A „szörnyű borzalom borával teli poharat” (Ezékiel) az Atya adta a kezébe a világ megváltásáért. A kábító mirhás bort nem fogadta el, de az Atya által rendelt ítéletes borecetet kérte: „Szomjazom!”. És éppen a halál előtt pár másodperccel, utolsó, összefoglaló, prófétai, jelképes cselekedetként kérte ezt! Mert ebben a kérésben, ebben a cselekedetben ugyanazt adja tudtul, ugyanazt erősíti meg, ugyanazt foglalja össze, ugyanazt ábrázolja ki előre, amit legutolsó szavában:hogy elvégeztetett! János látja és láttatja azt, ami e szónak – „szomjazom” – a testi része. Látja és láttatja azt, ami a világ ellenséges indulatának elfogadását, hordozását jelenti. És látja és láttatja azt, hogy Jézus kívánja, szomjazza, kéri az Atya kínálta poharat, a harag keserű, ecetes borát.
Mi maradt nekünk, testvéreim? Az, amivel mindjárt élni fogunk: az utolsó vacsorán felemelt pohár, a hálaadás pohara. Hálaadás mindazért, amire János Jézus halálában látni tanított. Ámen

Imádkozzunk!
Urunk Jézus Krisztus, köszönjük, hogy nagy tusádban igent mondtál és az igen mellett mindvégig kitartottál. Mert ezzel mellettünk tartottál ki. Magasztalunk a szenvedések között értünk kimondott szóért, amelynél újra megbizonyosodhatunk jóságos szeretetedről. Segíts hálás életet élni, segíts mindig újra örülni az üdvösségnek, egészen a halálunkig. Légy azokkal, akik most készülnek erre, vagy csak szenvednek testileg, lelkileg. Áldd meg további belső utunkat veled ebben az ünnepben! Nevedért kérünk, hallgass meg. Ámen

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter