Szerintem Illés magyar ember volt, mert a magyar ember nagyon tudja ilyenekkel melegíteni magát, bizony, fel tudjuk magunkat fűteni, kedves testvérek! Senki nem ért meg, mindenki elhanyagolt, én vagyok már csak egyedül, valami szép hősi halállal meg kéne halni, szoborba kéne merevedni… De Istennek van külön csendes szava Illéshez: Mit csinálsz itt, Illés, mit keresel itt, Illés? ? és nem a viharban, nem a földrengésben, nem a tűzben szól, amit Illés megszokott, hanem csak abban a csendes szóban.
dr. Szabó István
2016. október 9.
Lekció: Királyok első könyve 19. rész
Imádkozzunk! Mennyei Atyánk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által, magasztalunk megtartó kegyelmedért. Köszönjük áldásaidat, köszönjük, hogy hűségesen vezetsz bennünket az üdvösség útján, és nem szűnsz meg hozzánk szólni és számunkra Jézus Krisztust felragyogtatni, hogy az Ő világosságában, erejében és dicsőségében járjunk. Köszönjük, hogy tanítatsz bennünket arra, hogy mit jelent hűséggel és hálaadással betölteni szent parancsolataidat, építeni országodat, szolgálni embertársaink javát és megállni mindvégig a hitben. Kérünk, bocsásd meg minden vétkünket. Töredelemmel eléd hozzuk ezeket, gyakori hűtlenségünket, szeretetlenségünket, kicsinyhitűségünket, és kérünk, töröld el most mindezeket, hanem Lelked által újíts meg bennünket az új emberben, hogy Neked tetsző életet élhessünk. Megnyitjuk szívünket, várjuk, hogy Szentlelkedet, hogy Igéd szavát felragyogtassa életünkben, hogy minden szavad áldott magvetéssé legyen bennünk, amelynek mi hálával megteremhetjük méltó gyümölcseit. Kérünk Urunk, hajolj le hozzánk, hallgasd meg kérésünket, könyörülj meg rajtunk, légy itt velünk, áldd meg istentiszteletünket. Krisztusért, hallgass meg bennünket. Ámen
Textus: „Szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvességre” (Pál levele a rómaiaknak 10. rész 10. verse)
Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!
Nemrégiben történt, egy templomi ünnepségen vettem részt, és a lelkipásztorral ültünk a Mózes-padban, a gyülekezet még énekelt, ő pedig az Ige szolgálatára készült. Azt vettem észre, hogy ő már nem énekelt, hanem nyugtalanul feszeng, mire odasúgtam neki: ?izgulsz??, ő pedig visszaszólt: nem, de már nagyon mennék a szószékre! Sokszor éljük át ezt más vonatkozásban is: még valami történik, de mi már mondanánk a mondandónkat, amivel készültünk, és fölösleges feltartóztatásnak veszünk minden más pillanatot amikor még nem mi vagyunk soron. De most éppen egy ellenkező előjelű történetet olvastam Illés próféta idejéből. Isten népe megrendítő állapotban van, elhanyatlottak az igaz hittől, és megkezdődött a bálványimádás. Aháb király egy idegen országból való asszonyt vett feleségül, Jézábelt, aki nemcsak az udvartartást hozta magával (mint Bánk bán idején jöttek Melindával a merániaiak Magyarországra), hanem hozta az isteneket is, az idegen isteneket. Isten pedig arra hatalmazta fel Illés prófétát, hogy tartson istenítéletet. (Erről olvashatunk a Királyok első könyvének a 18. fejezetében.) Az istenítéletben aztán az Úr megmutatta kizárólagos hatalmát és dicsőségét. Ez aztán egy nagy leszámolással ért véget, Illés megölette a Baál papjait, de Aháb király megüzente a prófétának: úgy fogok veled bánni, ahogyan te bántál a hamis prófétákkal.
Ekkor Illés elmenekült ? ezt a történetet olvastuk föl ? egészen a Hóreb hegyéig. Magános, egyedül van, és nincsen más vágya, mint meghalni. Egészen érzékletesen írja le ezt számunkra a Királyok könyve. Látjuk az elkeseredett ember vergődését, amint megy, megy, megy, aztán egy fenyőfa alatt leheveredik, egy angyal ébreszti, ételhez és italhoz juttatja. De nem megy tovább, hanem újra lefekszik, újra elalszik, olyan, mint a beteg kisgyerek, vagy még inkább, mint megvert kisgyerek, aki bekuporodik a sarokba, a fal felé fordul, és hiába szólongatja az édesapja, édesanyja, történhet bármi, ő a sarokba fordulva szepeg. Elég, Uram! ? mondja a próféta ? elég volt, elég volt élnem, elég volt küszködnöm, elég volt fáradoznom, még abból a nagy dicsőségből is elég, ami a minapában történt! Vedd el az én lelkemet. És ugyanez megtörténik a Hóreb hegyénél is, ahova negyven napi zarándoklattal jut el a próféta. Itt egy megrendítő jelenségsorozatot él át. Először nagy forgószél támadt, amely nem a fákat és bokrokat, hanem a bérceket és a sziklákat szaggatta meg, aztán földrengés támadt, aztán tűz tört elő. A szentíró mindig igen érzékletesen hozzá teszi: de Isten nem volt a forgószélben, de Isten nem volt a földrengésben, de Isten nem volt a tűzben. Holott a próféta korábbi tapasztalata szerint ilyen teofániákkal ? hogy a tudomány nyelvén szóljunk ? ilyen istenjelenésekkel, isten-megmutatkozásokkal erősítette meg mindig Isten az ő igazságát. Ez történt a Karmel-hegyén is, ahol felállította Illés is, meg a Baál-papok is az oltárokat, a Baál-prófétáké nem gyulladt meg, Illés könyörgésére viszont villám csapott alá az égből és meggyulladt az oltárra készített áldozat. Mondjuk ki, valami ilyesmire volt fölkészülve a próféta: ha Isten akar neki valamit mondani, ha Isten meg akarja őt erősíteni vagy el akarja fordítani ettől az öngyilkos, önvesztő gondolattól, akkor neki is jár egy szélvihar, neki is jár egy földrengés, és neki is jár egy tűzözön. De Isten nem volt egyikben sem.
Istennek most a prófétával személyes beszélnivalója van. És, így mondja a leírás, akkor egy halk és szelíd hang hallatszott. Nagyon nehéz ezt magyarra lefordítani, talán úgy lehetne a legjobban visszaadni, hogy valami suttogásféle, amit a mennydörgés, a villámlás, a szélvihar, a földrengés után szinte meghallani sem lehet. És ezt a hangot hallva szólítja meg Illés az Urat és önti ki újra a panaszát és mondja ki a panaszának a lényegét: elfordult a szövetség népe Tőled, hamis próféták után mennek, bálványimádás kezdődött, egyedül maradtam, és még az én lelkemet is halálra keresik. Milyen megrendítő dolog az, hogy Isten, a beszélő Isten belemegy ebbe a ? bocsánat a kifejezésért ? négyszemköztibe, ebbe a halk szóba, ebbe a suttogósdiba, de, igen, Ő tud így is beszélni. Lehet, hogy a próféta a nagy diadalokhoz, a nagy égzengésekhez, a nagy kizengésekhez volt hozzászokva, és most meg kell értenie, hogy Istennek van ilyen útja is ? maradjunk a beteg gyermek hasonlatánál ?, mint amikor fölé hajol az édesanya és a fülébe súg valamit, valami vigasztalót, valami megerősítőt. Nem is hallja azt senki más.
Ezt a történetet azért részleteztem eddig, mert amikor a Római levelet kezdtük olvasni és már eljutottunk a 9. részig is, ott megdöbbentő módon szinte ugyanazokat a kifejezéseket halljuk Pál apostoltól, amelyeket Illés próféta mondott. Hadd olvassam még egyszer Illés próféta keserű szavait: nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért! És ezt többször megismétli, ez a bevezetője a mondandójának. Aztán itt a Római levél 9. részében azt mondja Pál apostol: igazságot szólok a Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem velem együtt tesz bizonyságot a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúságom és szüntelen való az én szívemnek fájdalma. Mert kívánom, hogy inkább magam legyek átok, elszakadván a Krisztustól az én atyámfiaiért, akik rokonaim test szerint. Ugyanis az apostol azt tapasztalta, az ő népe, az atyafisága nem öleli magához a kegyelem evangéliumát. Missziói útja során, amikor hirdette, hogy beteljesedett mindaz, amit az Isten az atyáknak megígért, beteljesedett, amit a mózesi törvények szertartásai előre kiábrázoltak, aminek mintegy ? így mondja az apostol ? árnyékai voltak, vagy amiről a próféták annyit jövendöltek, beteljesedett Krisztusban a kegyelem ígérete! ? azt látta, hogy az övéinek nem kell ez a drága kegyelem. Mint amikor az ember évek óta vágyik valamire és amikor beteljesedik a vágya, és ott van előtte, éppen akkor nem kell neki. Sokszor élhetett át az apostol olyan magános pillanatokat, mint a próféta. Talán azt is átélte, mint Illés, hogy: elég volt, vedd el Uram az én lelkem! Mit mond a Római levél 9. részében? ? Kívánnék inkább én átokká lenni az én atyámfiaiért! Sokszor éli át ezt szülő, testvér, barát, éljük át mi is az anyaszentegyházban: kívánnánk inkább mi inkább átokká lenni, csak a gyermekünk, csak a testvérünk, csak a barátunk, csak a rokonunk… sőt, fölfokozhatom, mi, magyar reformátusok, kívánnánk inkább átokká lenni, csak ez szegény a kis árva magyar nép találná meg újra a Krisztusát, találná meg a kegyelem igéjét, találná meg Isten dicsőségét. Jaj, hányfelé szalad, miféle dolgokba veri magát, jaj, megy a semmi felé a bálványimádásnak és az istentelenségnek és az istenellenességnek, az elveszésnek mindenféle formájában. Egyedül maradtam.
Isten csodálatosan válaszol. És ez kapcsolódik össze a felolvasott Igével is, ahol azt mondja az apostol, hogy: szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk vallást az üdvösségre. Erről fogok majd részletesen szólni. Azért rímel ez a két történet, mert egyrészt Isten meghallgatja a prófétát, engedi, hogy végigmondja a panaszát, kiöntse a szíve keserűségét, nem torkolja le. Amit Illés mond, érzékelhetően betanult szöveg, nem egyszer mondta, hanem mint egy mantrát, úgy ismételgeti, hogy Izrael elhanyatlott, egyedül maradt, és a lelkét is halálra keresik, elege van. S ezért summázza így: Uram, engedj el engem ebből a szolgálatból! Ezt mondogatta talán míg a Hórebig ért, minden nap negyven napon át elmondta. Jobban tudta ezt, mint a Sömá Izraelt, jobban tudta, mint a keresztyének a Miatyánkot. Ez lett Illésnek a nagy szövege. És ebben, a keserűsége mellett ? valljuk be őszintén ? van némi önsajnáltatás is. Egyedül maradtam. Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, ? és az én vagyok! Isten mindazáltal végighallgatja, s aztán újabb szolgálatot bíz a prófétára, és ennek a megbízásnak a végén azt mondja neki: meghagyok Izraelben hétezer embert, minden térdet, amely nem hajolt meg a Baálnak és minden ajkat, amelyik nem csókolta meg azt. Megdöbbentő, ahogyan a próféta számol. Mert az olyan, ahogyan Isten számol. A próféta valahogy így nézi a dolgokat és szemléli önmagát: végképp egyedül vagyok. De hogyan látja ezt Isten? És nem hinném, hogy Illés próféta lett volna a rigorózus, a törvénykező, a fundamentalista, akinek senki nem felel meg, már önmagával kapcsolatban is gyanúi vannak, hogy a hit útján jár-e, ? Isten pedig a valami engedékeny liberális, aki, úgymond: hát ennyi-annyi megmaradt, jó lesz az, mindenki jó lesz. Éppenséggel nem. Hanem csodálatos, hogy Isten többet számol, mint amit mi látunk, többről tud az Isten, mint amiről mi tudunk. Bizonyos vagyok, hogy amikor Pál apostol vitatkozott Istennel az Ő népe kapcsán (egész szolgálata kérdőjelek alá esett emiatt), hogy akkor hát akiké az ígéret, akiké a törvény, akiké a próféták, akiké a szertartások, akik közül ? ahogy János evangélista mondja ? támad az üdvösség, hát ha ők nem fogadják el az evangéliumot, akkor kiről beszélek itt, én Pál? Akkor csak magányos madár ő is, néha felül az ablakunkba, bekárog egy kicsit, aztán ? hess, madár, el innen! Lám, Isten másképp számol, és mint Illés esetében is, rögtön bizonyítékokat is ad. Azt mondja a Királyok könyve: és elment onnan Illés ? tudniillik a Hóreb hegyéről ? az isteni felhatalmazással és a talánnyal, hogy hol volna az a hétezer? ? tehát elmenvén onnét, megtalálta Elizeust, a Sáfán fiát, amint tizenkét járom ökörrel szántott és ő maga beállt a tizenkettedik mellé, befogta magát a munkába, mert parasztember volt Elizeus. Illés hozzá lépett és rávetette palástját. Rátette a próféta palástját. Íme, az első. Még vissza sem ért Izraelbe, még vissza sem ért Karmelhez, még el sem jutott Damaszkuszba, még el sem végezte azokat a prófétai feladatokat, amelyeket Isten bízott rá, máris itt van egy szántó-vető ember, egy ? vagy az első! ? a hétezer közül. S rávetette Illés a palástját.
Ez éppen így vág össze a felolvasott Igével, Pál szavával, amelyben mintegy igehirdetői szolgálatát és tevékenységét is bemutatja: szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre. Arról beszél itt az apostol, hogy hit által igazulunk meg, nem cselekedeteinkből, hitre pedig csak az Ige hallásával juthatunk, az Igét pedig csak akkor halljuk, ha valaki hirdeti, mert hirdetni kell, hogy Jézus Krisztus volt az, aki alászállott, megirgalmazott, megkönyörült és Isten ezért a Jézus Krisztusért sokakat elhívott az üdvösségre és megtart ebben. És ekkor mondja ezeket a szavakat, szívvel hiszünk az igazságra. A szívünknek, a lelkünknek a nagy mozdulata oda hajolni a Krisztusban megszerzett igazságra. Nagy bátorság kell ehhez, mert a hit nem a puszta elhívést jelenti. Igen szépen fogalmaz itt az apostol: szívvel hiszünk az igazságra. Nem tárgyesetben mondja, hogy elhisszük az igazságot. (Valamit mondtak, és én elhiszem. Valamit a tudtomra adtak és én rábólintok.) Ez az igazságra való hit azt jelenti, hogy szívbéli bizodalommal ráteszem magamat az Isten Jézus Krisztusban megnyert igazságára, éspedig arra, hogy Isten a Krisztusért nekem adja igazságát. Aztán gyorsan hozzáteszi az apostol a másikat is: szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre. Olykor magyarul is használjuk az apostol szavát. Tudjuk, hogy mit jelent ez a szó, hogy: homológia. Ez azt jelenti, hogy egyet mondunk. Nem hasonlókat mondunk, hanem ugyanazt mondjuk, amit mondunk, annak a jelentése ugyanaz. Ilyen homológia az istentiszteletünkön az Apostoli hitvallás, együtt mondjuk, ilyen homológiák vannak a Bibliában: Jézus Krisztus Úr, talán ez volt az első keresztyének homologiája: együtt az istentisztelet közösségében, együtt a mindennapos életben, együtt itt, a találkozásban, erről ismerték meg egymást. És az a régi mozdulat is az, ahogyan Illés ráterítette Elizeusra a palástját, ahogy átadja neki a üzenetet, átadja az igazságot, átadja az Isten jövendöléseit, és ahogy Elizeusba mintegy belefoglalja azt a hétezret és a sokakat és a még többeket ? nos, ez a mozdulat tulajdonképpen a homológiának a mozdulata, mert innentől kezdve Elizeus sem mondhat mást, Elizeus is ugyanazt mondja, Elizeus is ugyanazt vallja meg, ugyanaz a szó, ugyanaz az Ige, ugyanaz a bizonyság, ugyanaz az érv, ugyanaz a meggyőződöttség.
Pál apostol, aki a próféta rettegésével, elkeseredettségével, szomorúságával van az övéi iránt, szintén hall egy Igét. A 9. részben szól erről, amikor az Istennel való nagy vitatkozása kellős közepette van. Azt hallja: kicsoda vagy te, ó, ember, hogy versengsz az Istennel? Így is vissza lehetne ezt adni: kicsoda vagy te, ó, ember, hogy vitatkozol az Istennel? Honnan tudod, hogy így vagy úgy kellene lennie a dolgoknak? Illés ugyan honnan tudta, hogy így vagy úgy kellene lennie a dolgoknak? Pedig próféta volt, nagy ember volt, vezér, királyokat fölkenő, szent ember, látnok, jövendölő, Istennek titkos szava is volt hozzá. És ha valaki, akkor ő igazán tudhatta, hogyan kellene a dolgoknak lenniük. Igen, Pál apostol is megvilágosodott volt, a Krisztus ellenségéből a Krisztus barátjává lett. Hát ha valakinek az életén látni lehet a gyökeres megváltozást, akkor a Pálén lehet látni. A többit sem kicsinyeljük le, de azért az Úr Jézus a tanítványokkal, Péterrel, Jánossal, Andrással, Jakabbal, a többiekkel éveket eltöltött a tanítványság iskolájában. Hajlítgatta, igazítgatta, vezetgette őket. Pál elé meg csak odaállt, föltartóztatta, mennyei fényességgel lenyűgözte, földre késztette, hát, ha valaki, akkor Pál tudta azt, hogyan kéne a dolgoknak mennie. Úgy, ahogy vele megtörtént. Mégis, kicsoda vagy te, ember, hogy versengsz az Istennel? Hadd hagyjam meg itt ezt a régi szót, nem keresek újat. Régen még nem volt olimpiai bajnokság, még nem volt versenykultúra, mint mostanság, akkor még talán nem volt olyan okos az ember vagy nem hitte magát olyan okosnak ? és mégis jobb ezt így mondani. Jó ez a szó: versengés. A régiek ezt így mondták: háló előtt halászás ? előbb tudom már, hogy mit akar az Isten, jobban tudom már, hogy mit akar az Isten, elébe megyek a dolgoknak. Mégis, kicsoda vagy te, ó, ember? Mert kicsoda volt Illés? Önsajnáltató, keserű, a magános próféta szerepét eljátszó, az egymagam-vagyok-csak embere. Szerintem Illés magyar ember volt, mert a magyar ember nagyon tudja ilyenekkel melegíteni magát, bizony, fel tudjuk magunkat fűteni, kedves testvérek! Senki nem ért meg, mindenki elhanyagolt, én vagyok már csak egyedül, valami szép hősi halállal meg kéne halni, szoborba kéne merevedni… De ahogyan Istennek van külön csendes szava Illéshez: Mit csinálsz itt, Illés, mit keresel itt, Illés? ? és nem a viharban, nem a földrengésben, nem a tűzben szól, amit Illés megszokott, hanem csak abban a csendes szóban, úgy bizonnyal volt Istennek szava az ő nagy apostolához is. Lehet, hogy nem olyan szelíd és kedves, mint Illéshez, hanem így: ki vagy te, hogy versengesz Istennel?
Merthogy a hit hallásból van, a hallás Isten igéje által, és mi módon hallanánk, ha nem hirdettetnék, és mi módon adatna tovább a szó a régi Izraelben, ha Illés nem engedne már az isteni szónak és nem terítené palástját, nem adná át a méltóságát Elizeusnak, az elsőnek a hétezer közül? És hogyha Pál apostol ezt az igét nem többes számban mondaná: szívvel viszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre? De ezt mondja az írás: aki hisz Őbenne, meg nem szégyenül, mert nincs is különbség zsidó meg görög között, mert ugyanaz az ura mindeneknek, aki kegyelemben gazdag mindezeknek, akik Őt segítségül hívják, mert aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik! Ez a mi boldog hitünk, ez a mi bizodalmunk, erre támaszkodunk rá egész szívünkkel. És ez a mi közös, egybehangzó, egyet hangzó, egyet mondó szavunk, ez a mi homológiánk. Először csak Illés és Elizeus, aztán olvassuk tovább a történetet, aztán a próféta tanítványai, aztán Elizeus és az ő tanítványai, és még sokan és sokan és sokan a régi Izraelben is. És először csak Pál, aztán a damaszkusziak, aztán jeruzsálemiek, aztán a kisázsiaiak, aztán a korinthusiak, aztán az athéniek, és a többiek és sokan és sokan ? mi mind szívvel hiszünk, nem ésszel (ámbár nem baj, ha az eszünk is tud hinni), és szájjal teszünk vallást. A kimondásnak, a megvallásnak ez a csodája van itt kedves testvérek Illés próféta történetében és Pál apostol vallomásában: amit hallottak, azt mondják tovább, amiben megtalálták az élet nagy igazságát, arra támaszkodnak, és amire rátámaszkodnak, arra hívják meg az övéiket.
Boldog, aki a hit közösségében, a hívők közösségében szívével-lelkével, Isten szabadítására hajol, Őt hívja segítségül, mert megtartatik. És boldogok azok, akik egy szívvel, egy lélekkel és egy szájjal tesznek erről vallomást. Legyen ezért dicsőség Istennek, aki Szentlelke erejét adja és áld meg bennünket gazdagon. Ámen
Imádkozzunk!
Köszönjük Mennyei Atyánk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által, hogy ma is a boldogító cserére hívsz bennünket. Engedd, hogy Krisztusunkra föltekintve a kereszt alatt, ott le is tegyünk minden vétket, kétséget, bűnt, lemondást és megadást, hogy cserébe miénk legyen az Ő igazsága, szentsége, az üdvösség ígérete. És köszönjük, hogy kiönthetjük előtted szívünket, minden keserűségünket, magánosságunkat, kudarcainkat, kétségbeesésünket és lemondásunkat, miközben Te, Szentlelked által megadod nekünk a szót, az igazságnak, a békességnek, az üdvösségnek csodálatos szavait. És köszönjük azt is Mennyei Atyánk, hogyha igazán előtted állunk és már nem is tudjuk kimondani a bajunkat és a nyomorúságunkat, nem tudjuk kimondani eltitkolt reményeinket, nem tudjuk kimondani vágyainkat sem, akkor Szentlelked által bennünk fohászkodsz kimondhatatlan fohászkodásokkal. Köszönjük, hogy közel engedsz magadhoz, sőt közel jössz hozzánk, és közelebb is vagy önmagunkhoz és szívünkhöz, mint mi önmagunkhoz. Jól látod felkelésünket és lefekvésünket, jól látod örömünket és bánatunkat, küzdelmeinket és vereségeinket, jól látsz úgy, ahogy vagyunk, és arra hívsz, hogy egész valónkkal reád támaszkodjunk, Benned bizakodjunk, s együtt közösen valljuk az üdvösség nagy reményét, amit Krisztusban ajándékoztál nekünk. Kérünk, adj nekünk ebben boldogságot, szilárd reménységet, boldog hitet, élő és munkás szeretetet. Ámen