Szabadító akarat

Dr. Szabó István
2014. július 6.

Lekció: János evangéliuma 6. rész 22-45. versek

Imádkozzunk! Köszönjük, Mennyei Atyánk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által, hogy megőriztél bennünket erre a napra, hogy hálaadással gyülekezhetünk egybe, hogy a közösségben egy akarattal, egy szívvel, egy lélekkel emelhetjük Hozzád dicséretünk szavát, hogy megköszönjük és megháláljuk megtartó jóságodat. Köszönjük Mennyei Atyánk legfőképpen és mindenekelőtt azt, hogy elküldötted Krisztusodat érettünk, hogy meghívjon bennünket az eljövendő életre, a boldog feltámadásra, s köszönjük, hogy Ő ezt életével, halálával, feltámadásával bepecsételte. Köszönjük ezt a szilárd bizonyosságot, s köszönjük, hogy a mi reményünk ezen a szilárd bizonyosságon alapszik, azon megáll, és meg nem inog soha. Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy erről oly módon is meggyőzöl és megbátorítsz bennünket, hogy Igéd és Szentlelked által újra és újra megvilágosítod szívünket és értelmünket. Gondolatainkat magadhoz hajlítod, és azt akarod, hogy benned bizakodva, szavadra támaszkodva, boldog hálaadó élettel igyekezzünk mindent betölteni, hogy felragyogtasd rajtunk elhívásodnak nagy kegyelmét. Így kérünk most Mennyei Atyánk ezen az órán is, az istentisztelet közösségében ragyogtasd ránk Igéd világosságát, küld el nekünk Szentlelked erejét, erősíts és bátoríts bennünket az olvasott és meghallott Igével, a szent jegyekkel, a kenyérrel és borral pecsételd le bennünk örök szövetségedet, elhívásodat, minden ígéretedet. Krisztusért, megtartó Urunkért kérünk, hallgass meg bennünket.  Ámen

Textus: “Kegyelem néktek és békesség az Atya Istent?l, és a mi Urunk Jézus Krisztustól,? aki adta önmagát a mi bűneinkért hogy kiszabadítson minket  e jelenvaló gonosz világból, az Istennek és a mi Atyánknak akarata szerint.” (Pál levele a galatáknak 1. rész 3-4. versek)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Nem tudom jól mondani, most mégis így mondom: e mostani vasárnapon még egyszer, utoljára, az akaratról szeretnék szólani Isten igéje alapján. Azért mondtam, hogy nem jól mondom és mégis így mondom, mert láttuk a korábbi vasárnapokon, hogy ha belekezdünk az akaratról, akár az emberi akaratról, akár Isten akaratáról, akár az ember akaratának és Isten akaratának a nagy drámájáról szólani, akkor olyan témába kezdünk bele, amely az egész életünkre kiterjed. S ha az egész embert érinti, akkor egész életre való kérdés. Ez akkor is így van, ha – mint többször jeleztem már – nem éppen olyan korszakban élünk, amikor az akaratról igazán komolyan és értelmesen lehetne szólni. Meghagyom, ma is születnek remek tanulmányok, munkák, gondolatok, elképzelések az akaratról, ám valahogyan olyan ez a mi mai világunk, hogy nem szívesen időzünk el ennél a kérdésnél. Amolyan gyorsétel (fast food) kultúrában élünk, s akarat dolgában is úgy vagyunk, hogy jó abból egy Mc Donalds szendvics, alul az ember akarata, felül az Isten akarata, közé gyorsan beteszünk valamit, legyen minél hamarabb kész, minél hamarabb jussunk döntésre, de voltaképpen: minél hamarabb jusson érvényre az akaratunk. Nem szeretünk az akarással sokat bíbelődni. A mi korunknak vagy civilizációnknak az az egyetemleges akarata, hogy nem akarunk túl sokat beszélni az akaratról. Ez is egyfajta sajátos akarat.

Talán az is az oka ennek kedves testvérek, hogy akarva, akaratlanul, óhatatlanul, rögtön, ha ez a kérdés is megérint bennünket, belátjuk, hogy valóban az egész emberi életet átfogja annak a kezdetétől fogva a végéig, amikor növekszik a kisgyermek és már a térdünkre tud ülni, és gügyögünk neki, ő pedig gőgicsél. Elég hamar észrevesszük és meg is jegyezzük, hogy, na hát, milyen akaratos kis gyermek ez. Egészen életünk legvégső idejéig, amíg tudatunknál, erőnknél, értelmi képességeinknél vagyunk, addig megfogalmazzuk az akaratunkat. Így mondjuk, ez is ide tartozik ehhez a kérdéshez, hogy aztán mikor eljön annak az ideje, akkor pedig megfogalmazzuk a végakaratunkat. Akarattal kezdődik, akarattal végződik az emberi világ. Csodálom is, hogy a mai időben, a mostani korban olyen könnyen keresztül rohanunk ezeken a kérdéseken.

Azt is elmondottam már, hogy bár az akarat kérdése mindenben megjelenik, minden nagy élet-mozzanatban ott van, de különösképpen akkor tapasztaljuk az akarat problematikáját, amikor választunk vagy döntünk, amikor ahogy Paul Ricoeur, francia filozófus mondja, amikor valamiféle megegyezésről van szó. Ő (és még korábban a puritán Jonathan Edwards is) a konszenzus szót használja, én ehelyett sokkal szívesebben használom a konspirációt, a szó régi értelmében. Ma ugyanis a konspirációt kizárólag negatív értelemben használjuk, mi magyarok különösen, tele vagyunk összeesküvés-elméletekkel, mindenki konspirál, mindenki összeesküszik, mindenki fonja-tekeri a dolgokat. Néha tréfásan azt szoktam mondani, hogy mi magyarok annyira szeretjük az összeesküvés-elméleteket, hogy nekünk még az összeesküvés-elméletre is van összeesküvés-elméletünk, tehát izgalmas teóriákat akar hallani, forduljon hozzánk bizalommal, mi a paradicsomi bűnesettől kezdve a világ végéig mindent meg tudunk valamiféle konspirációval magyarázni. De van a konspiráció szónak egy igazi, eredeti, mély értelme, főleg, hogyha középkori olvasmányaikat vesszük elő. Mindjárt megüti a szemünket; például, Luthernél azt olvassuk, amikor a keresztyén közösséget jellemzi, ezt írja: pia conspiratio fratrum ? a testvérek kegyes közakarata. Mi több, a régi középkori nyelvben a házasságot is konspirációnak nevezték. Milyen érdekes, hát tessék, házastársak konspirálni nyugodtan és bátran, – a szó eredetileg azt jelenti, hogy együtt lehelnek, összehajolnak, és együtt lehelnek. És az együtt-lehelés, együtt-lélegzés az együttes-akaratot is kifejezi, egy-szándékúságot jelöl, egyetértést, s csak a legvégén mondhatjuk, a szó negatív értelmében, hogy akik konspirálnak, azok valami rosszban egyetértenek. Egyébként megjegyzem, hogy a középkorban a szó mai értelmében vett összeesküvést konjurációnak nevezték, szó szerint: össze-esküdtek (mert a juráció jelentette az esküvést), vagyis esküvel megfogadtak egymásnak valamit.

Tehát ez a régi értelemben vett konspiráció és a mai értelmeben vett konszenzus segít minket megérteni az emberi akaratnak ezt a harmadik dimenzióját: ahol egyetértés van, ott egy-akarat is van. Ne felejtsük el, az Apostolok Cselekedeteiből is olvastunk pünkösdkor egy szakaszt, és mennyire megdöbbentett bennünket, hogy mielőtt eljött volna a Szentlélek, már akkor is egy akaraton voltak együtt a tanítványok, és miután kitöltetett rájuk a Szentlélek, akkor is egy akaraton voltak együtt. Pünkösd után beszélgettem erről valakivel, hogy ugyan mi a kettő között a különbség, ő pedig nagyon egyszerűen azt mondta: az, hogy mielőtt eljött volna a Szentlélek, akkor tizenketten voltak egy akaraton együtt, miután kitöltetett a Szentlélek és elindult a keresztyén egyház története, akkor meg 3012-en voltak együtt. Tizenkettőnek még könnyű, mondjuk; 3012-nek már egyáltalán nem könnyű,  – ez a Szentlélek csodája: mégis egyakartaon voltak. De azért is idézem ezt, mert ha konspirációról, egybe-lehelésről van szó, és ez az akarat dimenziójába vezet el bennünket, akkor értjük: az akarat: egyetértés, egyezés, beleegyezés valamibe. Akkor rögtön ide kell vonnunk Isten Szentlelkének munkáját, és azt kell megvizsgálnunk a felolvasott evangéliumi szakasz alapján, melyhez hozzáolvastam a Galata levelet: hogyan is van tehát a mi akaratunk és Isten akarata.

Arató időben vagyunk, nem esik nehezünkre megérteni a János evangéliumából felolvasottakat. Ez itt a csodatörténet folyománya, Jézus ötezer embert vendégelt meg, és mindjárt a csodálatos kenyérszaporítás után megjelent egy emberi akarat, összebeszéltek az emberek, konspiráltak egyet, egy akaratra jutottak, és el akarták ragadni Jézust, hogy királlyá tegyék. Jézus azonban ezt nem akarta, nem ilyen királyság az Ő királysága, s mintegy kimenekült a tömegből és eltűnt. Az a rész, amit felolvastam, már ebbe a helyzetbe vezet be bennünket. A lázas tömeg izgatottan nézi a hajókat, de látják, hogy Jézus nincsen azon a hajón, amelyen a tanítványok elmentek, s más hajókon sem látják Jézust. Erre átmennek a Tibériás tenger túloldalára, majd visszajönnek Kapernaumba, s itt találják Jézust és rögtön faggatni kezdik, hogy miképpen kerül ide? Nem láttuk, mondják neki, hogy mi módon jöttél volna ide! De Jézus, a reá jellemző módon nem szól mellékes kérdésekről, hanem nyomban rögtön ráirányítja a figyelmet arra az akaratra, amiért Őt keresik. És azt mondja: bizony, bizony mondom nektek, nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok volna, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből és jóllaktatok! Nos, kell egy kenyérszaporító király. Igen, azért vannak ott. Nem a jelért. Ebből aztán elindul egy beszélgetés, és ennek a végén jutunk el oda, amit Jézus kimond: azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem. Az pedig az Atyának az akarata, aki elküldött engem, hogy amit nekem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon. Az pedig annak akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút, és hisz Őbenne, örök élete legyen és én feltámasztom azt az utolsó napon.

Még egyszer meg kell ismételnem, amit korábban mondottam, hogy amikor az akaratról, a miénkről és Isten akaratáról beszélünk, amikor a nagy emberi elszánásokról, eltervezésekről, az egész embert megmozgató belátásokról, döntésekről ? mégpedig tudatos döntésekről, nem az ösztönlétünkből jövő késztetésekről ? beszélünk, illetve Istennek az akaratáról, ez sokszor eleve ütközik bennünk. Főleg, hogyha a páli igét idézzük: nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené, – bizony, föltolul a szívünkben a kérdés: hát akkor hogy van ez? Ha nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, ha nem számít be, hogy mi mit akarunk, ha nem számít be, hogy oda ugrunk a körhöz és mi is belelehelünk valamit az üdvözítésnek a nagy ügyébe, az üdvözítésnek a nagy munkájába, – akkor csak bábuk vagyunk? Főleg mi, reformátusok halljuk ezeket a kérdéseket másoktól, de föltesszük időnként magunknak is. Most nem akarok kitérni a régi teológiai vitákra, melyek egyébként mindmáig érvényes viták, inkább csak a mai kor szellemiségét idézem. Ennek is van egy szörnyű paradoxona. Először az első felét mondom. A mai kor azt hirdeti: csak akarni kell. Lépten-nyomon ezt halljuk: szedd össze az akaraterődet! Aki nagyon akar valamit, az előbb-utóbb úgyis eléri célját. Ha valaki olimpiai bajnok vagy futball világbajnok akar lenni, és megvan hozzá minden feltétel, például: képessége, tehetsége, körülménye, akkor csak akarnia kell. Aki előbbre akar jutni a munkájában, hivatásában, csak akarnia kell. Ha valaki valamit el akar érni, csak akarnia kell.

Hát akkor az üdvösség nagy ügyében, a legfontosabb ügyben, az ügyek ügyében, a végső meghatározottságunkban vagy, ahogy Németh László mondja, az üdvösségügyben, éppen ott ne számítana ez? De miután mi reformátusok vagyunk és kicsit szorosabban és szigorúbban olvassuk Pál apostol ide vonatkozó megjegyzéseit, olyakor önmagunknak is föltesszük a kérdést, hogy eszerint mi volnánk a keresztyénség nagy táborán belül a fatalisták? Ezzel szoktak ugyanis vádolni bennünket a régi, nagy hitviták során. Időnként a magyar reformátusokra a 16-17. században azt is mondták, hogy törökösök, ?mohamedánok? a keresztyénségen belül, mert kétségtelen, hogy az iszlámban igen erősen megjelenik a fatalizmus gondolata. Egyszóval sok gyötrő kérdésünk van, de amikor Isten és ember akaratáról beszélünk, látnunk kell, hogy ezek az akaratok ? tudniillik a mi akaratunk, mely lehet akár üdvösségakarat is és az Isten akarata, az pedig mindig üdvösségakarat! ? sohasem találkoznak csak úgy közvetlenül közvetlenül. Mindig van egy köztes elem, a jónak az akarása, az igazságnak az akarása, a boldogságnak az akarása és reménye – ez pedig a hit. Ugyanúgy, ahogy most itt olvassuk, azt mondja Jézus  a sokadalomnak: ne azért az eledelért munkálkodjatok, amely elvész, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek Fia ád majd néktek, mert Őt az Atya pecsételte el, az Isten. És mondották azért neki, mit csináljunk azért, hogy az Isten dolgát cselekedjük?

Nos, kedves testvérek, hogyha Jézus afféle modernkori menedzser lenne, egészen biztosan ilyesmivel felene: szedjétek össze az akaratotokat! Nyilván, hiszen azt kérdezik Tőle, mit cselekedjenek, hogy övék legyen az örök élet eledele. Szedjétek össze az akaratotokat! Tessék koncentrálni, figyelni, van mindenféle jó technika, taktika, magatartás, ezeket el lehet sajátítani, a könyvesboltok tele vannak erről szóló könyvekkel. Akarjatok. De Jézus nem ezt mondja. Pedig milyen nagy üzenet lenne nekünk! A mi Jézusunk is ezt mondja, nekünk – akaratunkat könnyen feladó, könnyen meghátráló, könnyen beletörődő, okokat, körülményeket, indokokat előcitáló embereknek! Mert nekünk azt kell mondják: akarjatok! Fogadjuk hát föl Jézus Krisztust mennyei edzőnek, kiküld minket a pályára, és ahogyan a futball világbajnokságon látjuk, a pálya széléről küldi a vezényszavakat, bekiabál, ha nagy baj van, be is szalad, fölemeli a játékost, megbuzdítja,  – és miénk az üdvösség! De Jézus nem ezt mondja, hanem ezt: az Isten dolga az, hogy higgyetek abban, akit elküldött. Vagyis az emberi akarat és az isteni akarat közé odaállítja a hitet.

Ezt még azzal is tudom fokozni, hogy ha valaki elővesz egy újszövetségi szómutató kézikönyvet, és megnézi, hol fordul elő ez a szó, hogy akarat ? főnévként, fogalomként ? azt veszi észre, hogy az Újszövetségben két esetben találjuk ezt az ember kapcsán. Egyrészt János evangéliuma prológusában, ahol tagadó értelemben azt mondja, hogy nem ember akaratából lett testté az Ige, másrészt, az Efézusi levélben, amit Péter apostol megismétel, hogy nem ember akaratából. Minden más esetben Isten akaratát jelöli a szó. Az akarás, mint ige, természetesen nagyon sok helyen előfordul, az ember is akar, az embernek is vannak akarásai, de elvonatkoztatott értelemben csak Istenhez kapcsolva áll, mégpedig azért, mert az akarat szó az Újszövetségben kinyilvánított, eldöntött akaratot jelöl, tehát nem azt, amikor akarunk, s benne vagyunk méga döntés, választás drámájában, hanem azt amikor elvégzett, kihirdetett, tudtul adott, megmásíthatatlan akarattal találkozunk – s ez csak Istennel kapcsolatban szerepel.

 Így látva már közelebb jön a szívünkhöz, amit itt Jézus beszélgetésében olvasunk. Kenyérről van itt szó, valóságos kenyérről, és kenyérről van szó, metaforikus értelemben is, – Jézus az élet kenyeréről beszél, az élet kenyere pedig az az üdvösség, amit Isten elkészített és Isten ajándékozni akar. Ezért mondja Pál apostol a Galata levele elején, az Istent magasztaló részben: kegyelem néktek és békesség az Atya Istentől és a mi Urunk Jézus Krisztusunktól, aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket e jelenvaló gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint. Jézus arról beszél a kenyérszaporítás csodája után, hogy az Atya azért küldtr, hogy éleétt adja sokakért. Én vagyok az élet kenyere,  – Jézus úgy beszél önmagáról, mint Isten ajándékáról, de ebbe az ajándékba belefoglaltatik a bűnöket eltörlő áldozat is. Ezt ismétli meg Pál apostol a Galatákhoz írott köszöntésében, s az Efézusi levélben pedig azt is hozzá teszi, hogy az Atya Isten akaratának jó tetszése szerint. Azt talán úgy lehetbe a legszabatosabban magyarra fordítani: az Atya Isten jó akarata szerint, s ezzel a megtoldással máris értjük, hogy itt nem egyszerűen egy kis jóakaratról, nem valami altruizmusról, nem valami jó szándékúságról van szó, hanem arról, hogy az isteni akarat, amiről mi beszélünk Pál leírása szerint: jó kedvű akarat. Azért hangsúlyozom most ezt ennyire, mert ha csak annyit mondok, hogy jó akarat, hamar eltévedünk, elsikkadunk. Több az: jó kedvű akarat. Mindig megüt, amikor olvasom József Attilánál a verssort, a kis töredéket, hogy: ugyancsak rosszkedvében lehetett az Isten, hogy ilyen csúnya planétát köpött; jajm ezt egy bánatos költő írta nagy elkeseredésében, hanem Isten jókedvében teremtette a világot és a megváltásnak, az üdvözítésnek az akaratát így írja le Pál apostol, hogy Isten akaratának jó kedvében. Ez az eltökélt akarat: jó kedvű akarat.

De jelzem, amikor ?kedv?-ről beszélünk, belépünk a szubjektivitások világába, ahol természetesen megint csak önmagunkból tudunk kiindulni. Ha ezt mondjuk: Isten jókedvű, Isten akarata jókedvű, Isten jókedvéből akarja az ember üdvösségét, rögtön sok kétségünk támad.  Hiszen a mi jókedvünk és jóakaratunk, meg jót akarásunk, hamar megsemmisül, elporlad, fordul át az ellentétébe. Ki ne tapasztalta volna önmagán, hogy reggel fölkelvén, szép dolgokat elhatározván, nagy dolgokra készülvén, úgy indul, hogy úgy is lesz – aztán történik valami, és a reggeli jókedv, jó szándék, mosoly egy pillanat alatt feltoluló dührohammá, idegességgé, keserűséggé, kedvetlenséggé változik, s hamar elpárolog belőlünk jót akarásunk.

Ezért olyan kizárólagos kedves testvérek az Újszövetség, amikor az akaratot Istenhez köti, mert az övé megmásíthatatlan akarat. Megbánhatatlanok az Isten ígéretei ? mondja az apostol. Isten nem a visszavonásoknak az Istene, ha mi hűtlenkedünk, Ő hű marad, önmagát meg nem tagadhatja –  és ebbe ez is bele tartozik. Egy szóval hát ? ez derül ki Jézus szavából is, és erre utal Pál apostol is ? itt a kérdés: hogyan jöhet létre az a bizonyos konspiráció, amikor a hitben megragadott keresztyén ember és az üdvösséget készítő szerző és hirdető isteni Lélek egyre lehel? Konspirál. Mert a Lélek is lehel, a spiráció leheletet jelent, a Lélek inspirál: eltölt bennünket. Amikor Jézus elküldi a tanítványait, ezt mondja nekik: vegyetek Szent Lelket, és rájuk lehelt. Láttam már ilyetsmit gyermekkoromban. Állt a kisgyerek télen a buszmegállóban, kesztyű nélkül, elgémberedett már a keze-lába. És akkor az édesanyja magához ölelte, s elkezdte lehelgetni a kezét. S a gyerek is elkezdte lehetgetni. Ketten lehelték, hogy az az elgémberedett végtag megelevenedjen.

 Vagy még erősebb példát is tudunk. A Károli fordításban meg az új fordításban is így van, hogy kiszabadítson bennünket a jelevaló gonosz világból. Szó szerint úgy kéne fordítani: hogy kiragadjon, kimentsen bennünket. Ámos prófétát tudnám idézni, aki Isten megmentett népéről egy nagy történelmi katasztrófa után azt mondja, hogy olyan az, mint mikor a pásztor kitépi az elragadott báránykát az oroszlán szájából. Már elragadta, de odarohan és kitépi a szájából. Vagy olyan ez, ha a lehelet hasonlatát akarjuk mondani, mint amikor valaki már a halál karmaiban van, és akkor így szoktuk mondani: újraélesztjük. Oxigént lehelünk a tüdejébe. És akkor éledt újra, amikor ő is elkezd lélegezni és lehelni,  – azért küldte Isten az Ő Úr Jézus Krisztusát, hogy kiragadjon bennünket a jelenvaló gonosz világból, az elvesztésből, a halálból, a bűnből. Mit cselekedjünk? ? kérdezik ott Kapernaumban a kenyérvárók Jézustól. Mit cselekedjünk, hogy az Isten dolgait tegyük? Azt mondja Jézus: az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit Ő küldött.

 Az ember akkor él, amikor lélegzik. Isten gyermeke akkor él, amikor hisz. A régi orvoslásban nagyon egyszerűen úgy nézték meg, hogy valaki él-e vagy meghalt-e már, hogy oda tettek az orrához egy kis tükröcskét, és ha elpárásodott, akkor még élt, bár nem mozgott a mellkasa, de ha még volt benne lehelet, akkor elpárásodott  a fém. Aki él, az lélegzik, aki Isten szerint él, az hisz. Az a konspiráció, conspiratio fratrum, pia conspiratio, kegyes, hívő istenes együttlehelése a testvéreknek, amiről beszélünk, az a hit. Ezért mondtam és ezért szeretném ma is megerősíteni kedves testvérek, hogy amikor a magunk akarását, a magunk akaratát, és azt hiszem, hogy életakarat, és az Isten akaratát, kegyelmes, jókedvű akaratát egymás mellé tesszük, nem tudjuk máshogy, csak a hit által összekötni. Csak a hitben. A hit fogadja Isten erejét és áldását, és a hit az, ami bennünket arra késztet ? ahogyan Jézus mondja ? hogy munkálkodjunk azért az eledelért, az életért, az új életért, a feltámadásért, Isten akaratát megcselekedve, amelyre elküldötte Krisztusát.

 Az akarat, mint mondottam korábban, sokszor, mindenütt ott van, de az akarat önmagában nem juttat el bennünket oda, ahová mindannyian vágyódunk, Istenhez és az isteni életbe. Csak a hit az, ami összeköt bennünket Istennel, csak a hit által kapjuk meg az isteni életet, és csak hitben járva értjük meg, hogy Istennek akarata jókedvű akarat, kegyelmes akarat, visszavonhatatlan akarat és hűséges akarat. Jó együttlehelést, konspirációt kívánok mindenkinek. Ámen

 

Imádkozzunk! Lelked áldásáért könyörgünk Mennyei Atyánk, az örök életnek leheletéért, a megelevenítő lélekért, a hitre indító lélek áldásáért, hogy hitben és hit által Tiéid lehessünk és megérthessük akaratodnak jó kedvét, elvégzett örök tanácsodat, megmásíthatatlan szándékodat, gyermekeiddel, velünk. Lelkedért könyörgünk, az életért, az el nem múló, hanem megmaradó életért. Azért a kenyérért könyörgünk, amely az örök életre táplál bennünket. Könyörgünk betegeink nevében és betegeinkért, megerősödésükért, gyógyításukért, hadd ízleljék már itt a földön gyógyulván, erőket kapván az eljövendő világ erőit. A gyászolókért és a szomorkodókért könyörgünk, akiket most a halál a múlandóság falai közé rekesztett. Nyisd meg nekik, Mennyei Atyánk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által a feltámadásnak és örök életnek reményét, vigasztald őket, elevenítsd hitüket és reményüket.

Népedért könyörgünk Urunk szerte az egész világon. Hadd munkálkodjunk a maradandóért, a Tőled valóért, hűséggel megállva ott, ahova helyeztél bennünket. Könyörgünk ma Urunk az aratókért is, áldd meg és őrizd meg őket, hogy aratás végeztén aztán majd boldog hálaadással köszönhessük meg áldásodat, a kenyeret, a csodát, gondviselésedet, hogy hordozol bennünket. És így emlékeztess bennünket, amikor majd a szent asztalhoz jövünk, hogy vegyük a kenyeret és a pohárt a mi Urunk Jézus Krisztusunkra, az életnek kenyerére, akit azért küldöttél, hogy áldozatával, engedelmességével, hűségével kiszabadítson bennünket e múlandó és romlandó és gonosz világból és által vigyen minket a Te szerelmes országodba. Őérette kérünk, hallgass meg bennünket. Ámen