Nem mert, hanem hogy

Ám: ha Isten arra várt volna, mint mi, hogy legalább karácsonykor, legalább akkor, amikor elküldi a Fiát, amikor közénk adja a Fiát, végre legyen egy kis békesség és nyugalom, akkor soha nem lett volna karácsony! De Isten nem azért adta Jézus Krisztust, az inkarnációt, a megtestesülést, mert végre volt valamiféle béke, valami szusszanásnyi békésebb idő! Nem volt akkor sem! Nem azért adta Isten a karácsonyt, mert volt ilyen béke, hanem azért, hogy legyen békesség!

Sánta Ibolya
2018. december 23.

Lekció: 80. zsoltár

Mint ebben az adventben minden vasárnap, ma is közös imádsággal imádkozunk testvérgyülekezetünkkel, a Sepsiszentgyörgy-Gyöngyvirág utcai gyülekezet istentiszteleti közösségével:
Urunk, Istenünk, a Jézus Krisztusba vetett hittel vezettél, az üdvözítő reménységben megtartottál, és a Krisztusban teljes örömmel megajándékoztál minket. Méltó tehát, hogy hálát adjunk meg nem érdemelt szeretetedért és áldásaidért. Dicsérünk és magasztalunk Istenünk, hogy az Úr Jézus Krisztusban megjelent üdvözítő kegyelmed ma is szereteted pecsétje minden hívő lélek számára. Formálj ma is, Istenünk, Igéd által és vezérelj Szentlelked erejével a Te szereteted állandóságának felismerésére, amely az idők teljességében Jézus Krisztus, a mi Urunk által nyilvánvalóvá lett a hívőnek. Szerető gondviselő Urunk, kérünk, a nekünk született megváltó Krisztusban szentelj meg szeretettel minden családi hajlékot, töltse be a legkisebbektől a legnagyobbakig mindnyájunk szívét a testet öltött szeretet a közelgő ünnepen! Áldd meg azzal az árvákat, az elhagyottakat is, az özvegyeket is, hiszen örök szereteted ma is gyógyír minden betegnek és szenvedőnek, gyászolónak és megkeseredettnek. Áldott vagy Urunk, hogy szívünkbe oltod a szeretetteljes ádventi várakozást, a kölcsönös törődés keresztyéni lelkületét, hogy testvérközösségünkkel együtt szolgálhatunk, ünnepelhetünk a te neved dicsőségére és imádhatunk lélekben és igazságban. Ámen.

Textus: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” (Lukács evangéliuma 2. rész 14. vers)

Kedves Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Ezen a mai, utolsó adventi istentiszteleten a békességgel kapcsolatban a lelkünk várakozásáról szeretnék beszélni. Nem a békességnek az eredeti bibliai, a teológiai jelentéséről elsősorban, arról, hogy ez valójában az Istennel való békekötés öröméről szól, amelyben Isten a kezdeményező. Amit Pál apostol úgy fogalmaz meg, hogy Krisztusért járva követségben, kérünk titeket, hogy béküljetek meg az Istennel! Nem erről szeretnék most beszélni, hanem arról, hogy hogyan lássuk a saját várakozásunkat a békességes karácsonyra készülve, és mit tegyünk, ha azt tapasztaljuk, azt látjuk, márpedig tapasztaljuk és látjuk, hogy újra és újra van, ami vagy aki fölborítsa lelki békénket. Úgy fogalmaztam meg az ez évi, számomra adventi evangéliumi üzenetet, hogy a karácsonyban az a legjobb, hogy nem lehet meg nem történtté tenni!Tudományos fantasztikus filmekben van olyan, hogy valaki visszautazik az időben, hogy megváltoztassa a múltat és így előre azt a jelent, amelyből visszatért a múltba. De hála Istennek, ez csak fantasztikus, nem tudományos.
Az a program – ha szabad így mondani –, amit az angyali seregek meghirdettek, mintegy magyarázva a szólóangyal, Gábriel hírüladását: Üdvözítő született ma nektek, az Úr Krisztus – a békességnek ez a programja azóta érvényes, nem változtatta meg senki! Persze, ritka ajándék, hogy úgymond ’sikerül’ úgy ünnepelni, ahogy vágyunk rá, sikerül teljesen átélni konfliktusmentes családi készülődést, vagy a tágabb környezetünkben pl. a munkahelyünkről úgy kilépni az ünnepbe, hogy az segítse az elcsendesedésünket. Azt kell mondanom, hogy bár több, mint harminc éve vagyok a pályámon, mégis olyan advent, amire úgy gondolok vissza, hogy igen!, az egy olyan igazi advent volt számomra, amikor sikerült úgy készülődnöm, ahogy erre mindig is vágytam, ilyen másodéves teológus-hallgató koromban volt. Ám a karácsonyban az a legjobb, hogy nem lehet visszacsinálni, nem lehet megváltoztatni, nem lehet eltörölni, mindig áll, mindig érvényes, akkor is, ha békéjét átélni 30, 35 év alatt csak egyszer adatik meg!
Mert áldásként és külön ajándékként megadatik olykor-olykor az igazinak érzett karácsonyi ünneplés. De jó, ha tudjuk, hogy ez Istennek olyan ráadás-ajándéka, ahogyan a Hegyi Beszédben Jézus mondja, hogy keressétek előbb Isten országát és ráadásul adatnak meg nektek egyéb dolgok. A világ természetes menete, az élet természetes menete, az ember létének természetes velejárója, hogy sajnos nincs, vagy könnyen széttörik a békesség. Ám ajándékként, karizmaként, kegyelemként Isten megadja, megadhatja, ahogyan én is tapasztaltam és bizonyára a testvérek is tapasztalták, megadja a békességes, a jóakarattal teli karácsony időszakát is. Mindazonáltal persze minél kevésbé éljük ezt át, annál inkább érthető, mennyire vágyunk rá, s miért mondjuk újra és újra, hogy „legalább karácsonykor”, legalább karácsonykor legyen szeretet, legyen béke, legyen jóakarat, legalább akkor ne törje össze semmi a lelkünknek a vágyakozását a teljes, mindent átjáró szeretetre és békességre! Dehát legtöbbször van, ami vagy aki elrontja: elég egy beszólás, vagy elég akár kívülről látni, hogy valaki önérdektől vezérelve cselekszik, vagy erőszakról hallunk híreket. Minél nagyobb a várakozás és a vágyakozás bennünk, hogy tökéletes legyen a karácsonyunk, hogy adassék meg nekünk az igazi készülődés és ünneplés, annál kevesebb elég arra, hogy úgy érezzük: elvették tőlünk! Hogy szétroncsolták, összetörték, talán jóvátehetetlenül.
Lehet, hogy egy kicsit úgy éljük meg: gyenge program az a karácsonyi békesség, amit meghirdettek az angyalok a betlehemi mezőkön! Isten akarja, de valahogy nem sikerül neki meg is valósítani! Itt fűzöm közbe azt, amit az elején hallottunk, hogy a békesség, a karácsonynak a teológiai, a mély, az isteni értelme nem a földi béke, hanem az Istennel való megbékélés; a jóakarat az Isten által kezdeményezett lehetőség, amiből nem hagyja ki az ember válaszát és döntését! Nem a karácsony gyenge, nem Isten akciója gyenge, hanem az ember válasza hiányzik vagy kevés, ezért olyan világ sodra, amilyen. Ám: ha Isten arra várt volna, mint mi, hogy legalább karácsonykor, legalább akkor, amikor elküldi a Fiát, amikor közénk adja a Fiát, végre legyen egy kis békesség és nyugalom, akkor soha nem lett volna karácsony! Pedig azt a kort úgy nevezték, hogy a Pax Romana, a római birodalom békéje. Persze a birodalmak békéje mindig az erősek békéjét és nyugalmát jelenti, és ezzel mindig a leigázottak elnyomását, kiszolgáltatottságát és megaláztatását. De Isten nem azért adta a karácsonyt, nem azért adta Jézus Krisztust, az inkarnációt, a megtestesülést, mert végre volt valamiféle béke, valami szusszanásnyi békésebb idő! Nem volt akkor sem! Nem azért adta Isten a karácsonyt, mert volt ilyen béke, hanem azért, hogy legyen békesség! És ahogy hallottuk, ebből a programból ugyanúgy nem hagyja ki az embert, az ember döntését, ahogy semmiből. Ezért nem automatikus az a program, amit a mennyei seregek hirdetnek a pásztoroknak.
Nézzük csak meg, hogy Mária elég lehetetlen helyzetben kapta és fogadta el ezt a gyermeket! Magánéletének körülményei: csak jegyes volt még. Akkor nem volt természetes, hogy házasságon kívül fogan egy gyermek. Milyen konfliktust kellett emiatt vállalnia! De a tágabb környezet, a megszállás alatt álló nép helyzete sem túl alkalmas gyermekvállalásra. A mindennapos megaláztatások világa ez, gondoljunk Jézus szavára: ha valaki egy mérföldre kényszerít téged, menj el vele kettőre! – ez nem egy baráti kérés teljesítéséről szól, hanem a megszálló római birodalom katonája kényszeríthette bármikor bármelyik zsidót, hogy cipelje a holmiját. Majd később, tudjuk, éppen a szüléskor, jött a cenzus, az adóösszeírás. Amikor gyakran a holtakat is belevették a listába, hogy adót vethessenek ki rájuk. Lehetséges, hogy bár Jézus még csak az anyja méhében volt, de az adót a Pax Romana hivatalnoka már kivetette rá is. Mégis érvényes volt akkor, ott, az első karácsonynál Isten békesség-programja, amit az angyali seregekkel hirdet meg! Pedig ugye, azt az első karácsonyt is mennyi minden elronthatta volna kis és nagy körben egyaránt!
De továbbmenve: ráadásul maga a karácsony is, a testtélétel maga is további feszültséget és konfliktust keltett! Említettem már Mária helyzetét a fogantatáskor, de tudjuk, hogy Jézust Názáretben, ahol felnövekedett, ahol Mária azt mondta az angyal szavára, hogy legyen, történjen velem a te beszéded szerint, Jézust felnőtt korában is nem az apjáról nevezték József fiának, hanem Mária fiának hívták. Mert az a botrány, az az érthetetlen dolog, ami az ő foganását a külső környezet szemében körülvette, végigkísérte az évtizedeket! Vagy gondoljunk Heródesre, hogy ne menjünk tovább Jézus gyermekkoránál, nézzük, hogy a politika milyen módon reagált a megszületésére! Ha nincs karácsony, legalább a betlehemi gyermekgyilkossággal kevesebb lett volna azoknak a gaztetteknek a sora, amelyet Heródes elkövetett.
De ha mindez így van, akkor miért is vigasztalás nekünk, ha azt mondjuk, hogy a karácsony visszavonhatatlanul megtörtént, ’visszacsinálhatatlanul’ megtörtént? Miért is vigasztalás nekünk, hogy Isten nem azért adta a karácsonyt, mert volt békesség, hanem hogy legyen békesség? Különösen akkor, ha ráadásul további feszültségek is fakadnak éppen a békességnek az ünnepéből, éppen Isten békekötő gesztusának az ünnepéből? Gondoljuk el, hogyha akkor ideális körülmények közé született volna Jézus, ha a római birodalom teljeskörű autonómiát ad a zsidóknak, ha kivonja a csapatokat az országból, ha mindenki számára természetes és érthető, hogy Isten teremtő módon fiút ajándékoz egy szűzlánynak, ha nem lettek volna hazaáruló vámszedők, ha minden szép és jó lett volna: vigasztalna-e bennünket az első karácsony megtörténte? Hiszen a mi életünk nem ilyen, az élet nem ilyen! A vigasztalásunk pont abban van, hogy átállhatunk Isten „hullámhosszára”: arra, hogy ő nem várt arra, hogy az élet legyen alkalmas, a világ legyen alkalmas a karácsonyra, hanem a karácsony által akart alkalmassá tenni embereket a béketeremtésre! A híveit, mindazokat, akik befogadják az ő Fiát, Jézus Krisztust, a békesség képviseletére. Isten nem kívülről várt alkalmas időre, akárcsak egy kedvező pillanatra, hanem kezdeményezően lépett: nem hagyta, hogy a világ diktálja a kedvét és a döntését, nem hagyta, hogy a világ elrontsa a tervét! Erre a hullámhosszra lehet átállnunk: igen, az élet ilyen, a világ menete ilyen, de én arra tekintek, hogy Jézus megszületett, és ezen senki, semmi nem változtathat! Úgy van ez, ahogyan talán Joó Sándor mondta annak idején: hogy a karácsony nem kívül, hanem belül van és történik. Bent kezdődik, és ha bent, bennünk nem kezdődik, akkor sose lesz kint, kívül karácsony.
Ha Isten hullámhosszára állunk, akkor nemcsak azt értjük meg, hogy Isten nem vár békés időkre, és a mi karácsonyi ünneplésünk sem függhet ettől, hanem azt is megértjük és hordozni tudjuk, hogy akik Krisztust befogadták, befogadják, azok plusz konfliktust és feszültséget is vállalnak! Ahogy ez napjainkban is van, bár minket itt csak mikronnyi szinten ér el. A kereszténységnek ez a plusz feszültség természetes útja. Mit gondolunk, vajon azok a keresztyéneknek, akiknek nem annyi zavaró tényezővel kell csak megküzdeniük most, mint nekünk, hogy szidalmazzák Jézust, vagy esetleg konfliktusunk támad a gyerekünkkel épp szentestén, hanem akik a létükben, az életükben vannak veszélyeztetve, ezeknek a keresztényeknek most nincs karácsonyuk?! De igen: mert a karácsony visszavonhatatlanul megtörtént, és ez számít!
De mit is jelent Isten hullámhosszára állni, az ő szempontjából tekinteni a dolgokat, a teljes életet, a teljes létet? Mert eddig még ennek az angyali himnusznak csak a második feléről hallottunk, hogy ’legyen a földön békesség és az emberekhez jóakarat!’. De nem ezzel kezdődik a himnusz, hanem azzal, hogy ’dicsőség a magasságban Istennek!’. Ez az első! Mindannak, ami karácsonykor történik, Isten a kiinduló pontja, ő vállal tehát ezért a programért felelősséget. A kérdés az, hogy hova tekintünk: csak a földre, s akkor elvetélt és sikertelen akciónak láthatjuk a karácsonyt, amelyet újra és újra maga alá gyűr a világ romlottsága, rontása, mivel van feszültség és konfliktus, sőt maga is ilyet kelt, vagy a mennyre is tekintünk, látjuk mindazt is, ami Isten dicsőségére megvalósul, nem is a mennyben, hanem itt köztünk, a szemünk láttára?
Kicsit maximalisták vagyunk és egyoldalúak. Hiány-orientáltak, az ’igen, de’ világában gondolkodók. Banális igazság ez, de eléggé az áldozatai vagyunk. Annak, hogy igen, igen, vannak jó dolgok, de… és ott áll rögtön a szemünk előtt a hiány és a rossz. Pedig minél nagyobbnak látjuk a rosszat, annál többre kellene értékelnünk, hogy egyáltalán van jó! Lehet, hogy a rosszat nagyobbnak látjuk, mint amilyen – persze, az is lehet, hogy kisebbnek –, de minél nagyobbnak látjuk, annál többre kellene értékelnünk a jót, ami mégis megvalósul! Ahogyan azt mondjuk, minél jobban várjuk az ünnepet, annál jobban meg tudja törni egy kicsi rossz is, itt ennek a fordítottjára kell figyelnünk, hogy minél nagyobb rosszban történik mégis a jó, annál diadalmasabban jelenik meg benne! Valahogy úgy, hogy szép az a fa is, és gyönyörködünk benne, amelyik jó televényben nő, de mennyivel nagyobb csoda, amikor a sziklában tör utat először egy kicsi gyökérke, hogy végül egy zöldellő fa legyen belőle! Van jó, Istentől való világosság ebben a világban, gyógyulás betegségben, hála az önzésben, egyoldalú szeretet visszautasítások között, békekötések háborúkban, de a legnagyobb jó is itt van, ami Isten legnagyobb dicsősége: hogy ebbe a sokat panaszolt világba elküldte Jézus Krisztust, hogy inkarnáció van, és benne jelenik meg a maradéktalan dicsőség és békesség! Ahogy hallottuk, nem automatikusan mindenkinek, de tapasztalásban nem automatikusan a híveknek sem, hanem ajándékként adja Isten a földre az embernek.
Mire tekintünk: Istenre, az ő szándékára, az ő lényére és tettére, s akkor bármi akarja széttörni az ünnepem, van hova visszatérni és megtelni erővel? Lehet, hogy az előbb fölsorolt dolgok kicsinek vagy gyengének látszanak. De: bár nem szeretem a cukros-Jézuska-karácsonyt, Isten a legnagyobb tettét mégiscsak egy kicsi újszülöttel kezdte! És sem Mária, sem József, sem a pásztorok, pedig ők angyalokkal társalkodtak, sem a próféták, sem – ahogy az adventi sorozatban hallottuk – maguk az angyalok nem tudták, bár dicsőítették, de nem tudták, hogy ebben a kicsi újszülöttben milyen nagy dolgot rejtett el Isten! Hogy Isten dicsőségének legkisebb felvillanása a mi életünkben is vajon mit is hordoz, mekkora sötétséget oszlat és mekkora célt ér el – ezt csak ő, az Isten tudja, de ő tudja. A hit nem ott kezdődik, hogy van-e Isten, hanem itt: hisszük-e, hogy Isten dicsőségének a legkisebb felvillanása ajándék és áldás, s hogy azt, mit jelent, mekkora, csak ő tudja? Mi csak hívő szívvel csodáljuk és befogadjuk. Ámen.

Imádkozzunk!
Urunk Jézus Krisztus, magasztalunk téged, hogy az ünnep te magad vagy! Te vagy az oka, érted van egyáltalán. És így soha semmi nem veheti el örömét és békéjét. Köszönjük ezt a megerősítő üzenetet! Nem is feltétlenül azt kérjük, hogy ünneplésünk legyen zökkenők nélküli és zavartalan, bár hálásan megköszönjük, ha ezt áldásként szívünk vágyára feleletként megadod, hanem azt, hogy Atyád, a mi Istenünk Lelkével éljünk mindenek, bármi között! Könyörgünk azokért, akiknek nincs békés vagy békességes karácsonyuk! Kérünk a gyászolókért, a betegséggel küzdőkért, a családokért, gyermekeinkért, keresztyén testvéreinkért, üldözőkért és üldözöttekért engedelmesen egyformán, ahogy te magad tanítottál erre minket! Köszönjük, hogy meghallgatsz. Ámen.

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter