És mégis: olyan az emberi lélek, hogy nem akar megvigasztalódni ? és közben egyebet sem akar, csak valami vigaszt, valami kapaszkodót, valami reményt, hogy a sötétség egyszer véget ér! A nagy gyászban elképzelhetetlen, hogy egyszer ne fájjon ennyire, de elképzelhetetlen az is, hogy így maradjon, hogy így ki lehet bírni az egészet. Ezért arra vágyunk, hogy legyen valami vigasztalás, ami majd, mégis eljön.

Sánta Ibolya
2017. december 25. éves gyászistentisztelet

Imádkozzunk! Urunk, itt vagyunk ? már emlékezni tudó vagy még tört szívvel ? az ünnep idején előtted. Az a reményünk, hogy megszólító Isten vagy, aki az igében, énekben, imádságban, igehirdetésben megérinted lelkünket. Átéltük, amit mindig is tudtunk, hogy mindenki elmegy egyszer. Azok is, akiket szeretünk. De megrendítő, amikor a tudás tapasztalattá változik! Emellett gyakran az elmenetel mikor-ja és a hogyan-ja is gyötör minket.Tudjuk, hogy te nem mondasz többet, mást, mint ami igaz. Szólj hát hozzánk! Ámen.

Textus: „Heródes titokban hívatta a bölcseket, és gondosan kikérdezte őket, hogy mikor jelent meg a csillag, majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: Menjetek el, és kérdezősködjetek a gyermek felől; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt!
Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.
Miután elmentek, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket. Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba. Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az, amit az Úr mondott a próféta által: ?Egyiptomból hívtam el a fiamat.?
Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek túljártak az eszén, nagy haragra lobbant, elküldte embereit, és megöletett Betlehemben és annak egész környékén minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket ahhoz az időhöz mérten, melyet a bölcsektől megtudott. Ekkor teljesedett be az, amit Jeremiás prófétált: ?Hang hallatszott Rámában, nagy sírás és jajgatás. Ráhel siratta gyermekeit, és nem akart megvigasztalódni, hogy már nincsenek.? Amikor Heródes meghalt, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában Egyiptomban, és ezt mondta: ?Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izráel földjére, mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek. ?abban a városban telepedett le, amelyet Názáretnek neveztek, hogy beteljesedjék, amit a próféták mondottak: názáretinek fogják őt nevezni.” (Máté evangéliuma 2. rész 7-20. és 23.versei)

Gyászoló Testvéreim, Kedves Gyülekezet!

A betlehemi gyermekgyilkosság története úgy bújik meg a mosolygós, fényt hordozó karácsonyi bibliai történetek között, ahogyan a mai karácsonyi ünneplés, templomok, istentiszteletek árnyékában ez a mi éves gyászistentiszteletünk. A többség ünnepe mintha nehezen adna helyet kevesek bánatának. Persze, ha mögé nézünk a karácsonyi bibliai történeteknek, már a Szentíráson belül, de Biblián kívüli forrásokból is kiderül, hogy az az első karácsony, a Jézus születésének kora, egyáltalán nem volt olyan idilli, amilyen képet az évszázadok valahogy kialakítottak a bibliai beszámolókból a közfelfogásban – akár történelmi léptékben nézzük, akár a kisember hétköznapjai felől. Ha csak az adóösszeírás szenvtelen, sokszor megalázó és igazságtalan gépezetére gondolunk, inkább azt kell mondjuk, hogy a reális, valóságos történelem sötét háttere miatt ragyognak fel különleges fénnyel ezek a beszámolók, és nem arról van szó, hogy valami átfogó, kiegyensúlyozott eseménysorba, örömeseménybe hát mégis belevegyül a gyermekgyilkosság ürömcseppje. De mégis: a gyermekgyilkosság még az egyébként is nehéz élet menetében is kifejezetten, még inkább sötét, gyászos, és végképp nem a karácsonyi örömüzenethez odaillő történet. Ahogyan ? még ha a mi általános életmenetünk nyugodtabb is annál a korénál ? a karácsony körüli időnk lehet elég zaklatott az év általános időszakaihoz képest is, talán az ünnepi napok is, mikor hogyan alakul az életünk, de mégis, az a veszteség, amely idehozott, az egyéb gondoknál sötétebb, árnyékosabb,s mintha nem illene a karácsonyi ünnepléshez. Mintha ugyanolyan ünneprontók lennénk itt a templomban, ahogyan ez a történet is ünneprontó a jászolban mosolygó kisgyermek mellett.
De éppen fordítva van: a bibliai drámai beszámoló a gyermekgyilkosságról, amelyet az egykori ősanya, Ráchel sírásában foglalt össze Máté ? még ha időben jóval később is történt ?, éppen a karácsony közelébe engedi, emeli a mi gyászunkat! Mert ha ott, akkor helye volt, mégpedig, bármennyire kerüljük ezt a történetet karácsonykor, fontos helye volt ennek a szörnyű, gyászos történetnek, ha kezdettől hozzátartozott a karácsonyi evangélium, örömüzenet hirdetéséhez ez a rettenet is, akkor ez azt jelenti, hogy mi sem vagyunk kizárva a gyászunk, a halál tapasztalata miatt az evangélium, az öröm ünnepléséből, hogy sírásunkra nem mondja a Szentírás, a menny: hogy képzeled, hogy sírsz az örömünnepen?Hanem a mi bánatunknak, fájdalmunknak és kérdéseinknek szilárd helye van a karácsonyban! Nem vagyunk ünneprontók sem otthon, ha sírunk, sem itt a templomban, ahol délelőtt ünnepi istentisztelet zajlott hálaadó úrvacsorával.Nekünk is helyünk van itt, ugyanabban a templomban, ugyanolyan igazi istentiszteleti alkalmon. Mert ha van hely, ahol igazán együtt sírnak a síróval, az az Isten világa, ahonnan ezt a parancsot: örüljetek az örülővel, és sírjatok a síróval! ? egyáltalán kaptuk. Ott, az Isten világában megértik, mert tudják az idejét, mélységét a szív útjainak, hogy valaki nem akar, még nem akar, nem tud megvigasztalódni – akár a karácsony evangéliuma, az angyalkarok himnusza ellenére sem! Hiszen éppen a testetöltés, a születés provokálta ki azt a parancsot, amelynek gyászát az evangélista ebben a próféciában foglalja össze: 18. v.
És mégis: olyan az emberi lélek, hogy nem akar megvigasztalódni ? és közben egyebet sem akar, csak valami vigaszt, valami kapaszkodót, valami reményt, hogy a sötétség egyszer véget ér! A nagy gyászban elképzelhetetlen, hogy egyszer ne fájjon ennyire, de elképzelhetetlen az is, hogy így maradjon, hogy így ki lehet bírni az egészet. Ezért arra vágyunk, hogy legyen valami vigasztalás, ami majd, mégis eljön.
A keresztény vigasztalás éppen így cselekszik: nem a fájdalmat veszi el, hanem a reménytelenséget! Ezért sírhat együtt a síróval. Ezért nem kell attól tartanunk, hogy puszta együtt sírásunk csak még mélyebb depresszióba engedi a másikat. Ezért nem kell, hogy kényszeresen, idő előtt vigasztaljunk. Hogy idő előtt mondjuk azt: ne sírj. Sírj ? együtt a síróval! A keresztény vigasztalásnak ugyanis elsősorban a reménytelenséggel van tennivalója. Az olyan gondolatokkal, hogy ?ennyi az élet?. Hogy ?mindenki így végzi egyszer?. Hogy ?minek élünk, ha úgyis mindent összetör a halál?? Hogy ?ami szép és jó volt, örökre elveszett?. Hogy ?amíg élek, sose bocsátom meg magamnak ezt vagy azt.? A keresztény vigasztalás elismeri a gyász és fájdalom jogát, erről szól a Megváltó születésének történetei sorában az anyák vigasztalódni nem akaró gyásza, de reményt nyújt: azt az egyszerű üzenetet, hogy ami történt, annak van Gazdája, nem céltalanul és értelmetlenül történt. Ha menekülésről van szó: 15. v; ha gyászról, ahogy már idéztük: 18. v; ha a zsarnok haláláról és visszatérésről: 23b ? ezek a beteljesedő próféciák arról szólnak, hogy minden mögött Isten áll, aki kézben tartja az eseményeket, minden egyes életet, kicsitől a nagyig, az igaz embertől a tébolyult gonoszig.
Ahol pedig valaki így kézben tart mindent és mindenkit, ott nem igaz végleg az, hogy ennyi az élet ? mert neki sokkal több. Nem igaz végleg az, hogy így végzi mindenki egyszer ? mert ami itt elmenetel, ott, nála megérkezés. Nem igaz az, hogy úgyis mindent a halál tör szét, akkor minek az élet ? mert ha a mi emlékeinkben megmarad a szép, a jó, mennyivel inkább nála! Ezért ott nem igaz az sem, hogy minden szép és jó elveszett; és elmúlhat az is, hogy sose bocsátom meg magamnak ? az orvosoknak ? Istennek ezt és azt.
Ez az Isten ? nem ember, hanem a mindent kézben tartó Isten, a reménytelenséget elvevő Isten ?, ő megszólíthat és mondhatja, amire minden sírás között is vágyunk: ne sírj! Pontosan így folytatja Isten a próféciában, amit Máté evangélista a gyászoló betlehemi anyákra alkalmaz: Ezt mondja az Úr: Hagyd abba a hangos sírást, ne könnyezzenek szemeid! Mert meglesz szenvedésed jutalma? reménykedhetsz a jövőben (Jer 31,16-17). Az, hogy a keresztény vigasztalás nem a fájdalmat veszi el, hanem a reménytelenséget, nem jelenti azt, hogy a szenvedéshez nem nyúl hozzá, nem érinti meg,magára hagy benne. Valami jutalom, valami nyereség születik belőle. Lehet, az ár nagy, de sokféle gyászból sokféle jutalom, nyereség. Elvi tudásból, addig is hitt igazságból megrázó tapasztalat. Halálból istenélmény. A múlttal való számvetés. Felnőtté válás.Meggondoltabb szó. Megörökölt küldetés. Ez nem üres moralizálás. Hanem Istentől alakított jutalom.
És a megígért reménnyel is a fájdalomhoz nyúl Isten: ?reménykedhetsz a jövőben?. Ha a ?jövőn? halljuk a hangsúlyt, azt mondhatjuk: persze, hiszen, holnap is felkel a nap, lesznek hónapok, évek, van jövő ? de az én kérdésem éppen az, hogy mikor tudok, tudok-e még remélni? Örömet várni, akarni anélkül, hogy elárulnám annak emlékét, aki már nem lehet részese az én reményemnek és örömömnek? Ezért Isten ígéretéből, bíztatásából az első szón van a hangsúly: reménykedhetsz a jövőben! Szabad vagy, szabad leszel arra, hogy remélhess jót, én magam hozom el azt az időt! A heg megmarad, de te szabad lelkiismerettel, szabad szívvel reménykedhetsz majd a jövőben. ? Ez akkor mondja Isten, amikor még tán nem akarunk megvigasztalódni, és mégis abban reménykedünk, hogy nem marad így örökre!
És ez az egész, úgy, ahogy van, éppen hogy a karácsonyhoz tartozik: akarással és nem akarással, reménytelenséggel és kapaszkodással, sírással és a remény ígéretével együtt. Nem a karácsony periférikus, odalopott, elviselt tartozéka ez a gyászistentisztelet, nem az öröm és fényesség vetette árnyék a betlehemi gyermekhalál és a mi gyászunk ? amivel kezdtük is az igehirdetést. Éppen hogy a dolgok közepébe tartozik ? mert a születés pontosan a halál miatt történt! Jézus születése éppen a halál miatt volt, ami annyiféleképpen átjárja a világunkat. Testetöltése pont azért volt, hogy a mi testünk halálát legyőzze. Azért született, hogy értünk meghaljon, születés és halál tehát nála egybe van kötve. Kinek van helye a karácsonyi ünnepben, ha nem azoknak, akik a halállal találkoztak? Kik élhetik át jobban, mennyire szükséges volt, hogy megszülessen, s hogy épp ezért szülessen meg? Kiknek születhetett meg jobban, mint a gyászban járóknak?
Azoknak, akik átélték, hogy nem tudnak, nem akarnak, nem tudnak akarni megvigasztalódni, és mégis arra vágynak, hogy valaki ? és ez csak Isten lehet ? így szóljon hozzájuk: ne könnyezzenek szemeid, mert szenvedésednek jutalma lesz, és fogsz még reménykedni a jövőben! Ámen.

Imádkozzunk! Urunk, Jézusunk, hálát adunk neked, hogy karácsonyi látogatóid, köszöntőid között nekünk külön helyünk van. Elég hallgatnunk is, ha nem tudunk szólni. Akik pedig tudunk, rád bízzuk magunkat, azt, aki elment, a mellettünk gyászolót, minden gyászolót ezen a világon. Legkönnyebb nekünk azt az imát mondanunk most, amit te magad tanítottál nekünk: Mi Atyánk? Ámen.