Két fiú

Ezért aztán elhatároztam, hogy erről a kérdésről fogok nektek beszélni, hogy igazságos-e az Isten vagy nem? A tékozló fiú története alapján: igazságos-e az Isten vagy nem? Mert az is nagyon fontos, hogy a felnőttek igazságosak-e a gyerekekkel, hogy az apa meg az anya igazságos-e? Vagy hogy az óvó néni, tanító néni meg a tanár igazságos-e vagy nem. S még az is elég fontos, hogy a lelkész mennyire igazságos egy gyerektáborban. De az aztán még sokkal fontosabb, hogy Isten, aki sokkal hatalmasabb, sokkal erősebb, sokkal okosabb, mint valamennyi felnőtt együttvéve, ő igazságos-e vagy nem?!

Sánta Ibolya
2019. június 2. hittanévzáró istentisztelet

Lekció: Lukács evangéliuma 15. rész 15-24. versei

Imádkozzunk! Urunk Istenünk, köszönjük neked az elmúlt – nem évet, hanem – iskolaévet, iskolaidőt! Hálát adunk a sikerekért, add, hogy ne legyünk ezek miatt gőgösek, és kérünk, hogy kudarcainkat fordítsd a javunkra! Légy velünk gyerekgondjainkban, szorongásainkban, félelmeinkben, hogy milyen lesz az osztályzat, mit szólnak a barátaink. Köszönjük, hogy te tudod, ezek semmivel sem kisebb gondok, mint a felnőtteké. Taníts most minket Igéd által hozzád közelebb kerülni! Ámen

Textus: “Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. Mire a szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” (Lukács evangéliuma 15. rész 25-32. versei)

Kedves Gyülekezet és Gyerekek!

Nemrégen volt egy nagyon izgalmas, közös gyerek-istentisztelet a Názáret és a Kapernaum csoportban, ahol egy olyan királyról beszéltünk, Manassé királyról, aki nagyon gonosz volt, Istennel és az emberekkel szemben is. Isten elleni gonoszságából akkor több dolgot is felsoroltunk, de én most csak egyet ismétlek: az Úr házába, tehát az Úrnak a saját házába berakta mindenfajta undok bálványistenek szobrait és az oltárait. Az Urat viszont nem tisztelte. Mit szólnátok, ha valaki, aki nem is ott lakik nálatok, beköltöztetne a lakásotokba, vagy egyenesen a szobátokba idegeneket a holmiijaikkal együtt és attól fogva csak azt nézné, hogy az ő kedvük szerint mi lenne jó? Ez, ugye, óriási igazságtalanság lenne?! No, ezt csinálta ez a király az Úr Istennel, az Úr Isten házában! De emellett azokat az embereket, akik viszont az Urat tisztelték és kiálltak mellette, erőszakkal megölte. Ám Isten nem hagyta annyiban, hanem ellenséget küldött rá, a babiloni királyt, aki őt is, meg hasonlóan kicsi királyocskákat is rabláncra fűzte, nem is akárhogyan: a fölső szájukon keresztül, és elvitte őket Babilonba. Találtak is a régész bácsik egy nagy domborművet, ahol így visznek rabokat rabláncon. Ott azonban ez a király magába szállt, alázatosan imádkozott Istenhez, rájött, milyen gonoszságokat tett – és úgy történt, hogy hazaengedték! Ő pedig kidobta a bálványokat az Úr templomából, és mindent megtett azért is, hogy a népe ezután már csak az egy élő Istent tisztelje. Azért volt nekem izgalmas ez a gyerek-istentisztelet, mert amikor arról beszéltünk, hogy mi volt nagyobb: az a sok vétek, amit ez a király elkövetett, vagy a büntetés, amit kapott, akkor több gyerek azt mondta, hogy a vétke sokkal nagyobb volt, mint a büntetése és még nagyobb büntetést érdemelt volna! Mert én azt gondoltam, hogy a gyerekek majd Istenre fognak haragudni, és azt gondolják, hogy túlságosan szigorú volt ezzel a királlyal. Ehelyett azt mondták, hogy nem is érdemelte meg a király, hogy hazamehessen és visszakaphassa a királyságot, és még azzal a sok jótettel sem tette jóvá a sok gonoszságot, amit aztán megtérve otthon az Úrért véghezvitt. Tehát szerintük igazságtalan volt Isten, de nem azért, mert túl szigorúan büntetett, hanem pont azért, mert megbocsátott ennek a királynak! Összességében valahogy úgy oszlottak meg a vélemények, hogy a nagyobbak és a fiúk szerint Isten igazságtalan volt, szigorúbb büntetés kellett volna, a kisebbek és a lányok pedig egyetértettek Isten eljárásával.
Aztán ráadásul előtte nap, szombaton, a felnőttekkel is volt itt egy csendesnap, amit együtt töltöttünk és valami hasonlót mondtak nekem éppen a tékozló fiú példázatáról. Amikor erről beszéltünk, valaki nagyon őszintén azt mondta: olyan mérges lettem, mikor ezt a példázatot olvastad fel, mert ebben a példázatban olyan igazságtalan Jézus, az atya – aki az Isten –, és általában a prédikátorok is, mindenki igazságtalan a nagyobbik fiúval kapcsolatban! Többen is csatlakoztak ehhez a véleményhez. És ilyen jó érveik voltak, hogy ez a nagyobbik fiú otthon maradt, rendesen dolgozott, míg a másik elverte a vagyont, s amikor most hazajön a mezőről, azt se tudja, mi történik a házban! Az ő megkérdezése nélkül ilyen lakomát csap az apja.
Ezért aztán elhatároztam, hogy erről a kérdésről fogok nektek beszélni, hogy igazságos-e az Isten vagy nem? A tékozló fiú története alapján: igazságos-e az Isten vagy nem? Mert az is nagyon fontos, hogy a felnőttek igazságosak-e a gyerekekkel, hogy az apa meg az anya igazságos-e? Vagy hogy az óvó néni, tanító néni meg a tanár igazságos-e vagy nem. S még az is elég fontos, hogy a lelkész mennyire igazságos egy gyerektáborban. De az aztán még sokkal fontosabb, hogy Isten, aki sokkal hatalmasabb, sokkal erősebb, sokkal okosabb, mint valamennyi felnőtt együttvéve, hogy ő igazságos-e vagy nem?! A felnőttekkel és veletek, gyerekekkel.
Itt szeretnék feltenni egy kérdést, amit hittan évnyitón, hittan évzárón mindig felteszek s amire a végén válaszolni lehet. A hangtechnikus bácsi, Sándor bácsi külön kitett ehhez egy mikrofont nektek. A kérdésem így hangzik: melyik fiát szerette jobban az apa? Melyik fiát szerette jobban az apa? Amikor most erről a történetről mesélek, végig erre kell figyelni: melyik fiát szerette jobban? Majd azt is szeretném megkérdezni, hogy miért gondolod, hogy ezt vagy azt a fiát jobban szerette?
Ennek az apának volt egy rendes meg egy rossz fia. A nagyobbik volt a rendes, a kisebbik a rossz. Ez elég szemtelen módon odaállt az apja elé: Atyám, add ki a vagyon rám eső részét! Ha még azt mondta volna, hogy adj egy kis pénzt, egy kezdőtőkét, hogy szerencsét próbálhassak, kipróbálhassam magam az életben, ez még rendjén való lett volna. De ő rögtön az egész örökséget – az örökséget! – kérte és ez nagyon rosszul esik egy szülőnek, egy apának. Azt gondolja magában az apa: nem bírja kivárni, amíg meghalok? Ilyen sürgős neki, ennyire nem számítok? De ez az apa magába rejtette az érzéseit és megosztotta köztük a vagyont. S ez nem úgy volt ám, ahogy elképzeljük, hogy bement az apa a házba, kinyitotta a kincsesládát, kivette a fele pénzt és a kisebbik fiú kezébe nyomta: itt van, legyen a tiéd! Nem, ez hosszú, felnőtteknek való bonyolult folyamat volt: el kellett menni az ügyvédhez, végig leltározni mindent, hány ökre, szamara, pulykája, ruhája van az apának. Aztán meg kell írni a szerződést, tanúkat szerezni hozzá. S nem kétfelé osztották a vagyont, hanem háromfelé, mert úgy volt, hogy a legidősebb kapott két részt, a fiatalabbak mindig csak a felét, egy részt kaptak. Ez elég igazságtalannak látszik, de azért ez azzal a kötelezettséggel is járt, hogy ennek fejében az idős szülőkről az elsőszülött fiú gondoskodik. S még ki kellett valamit számolni; talán a nagyobbak tudják, mi a kamat: azt is kiszámolták, hogy az a vagyon, amit örökségként kiad az apa, ha nem adta volna ki, mennyivel növekedett volna az évek során. Ezt nem szokták előre kiadni. Ezt az egészet úgy hívták, hogy ajándékozási szerződés. Jó bonyolult ajándék, jó bonyolult ajándék-átadás! S az apának milyen lehetett az, hogy a papírra az volt ráírva, hogy ő ajándékba adja azt, amit szemtelen módon kikövetelt tőle a kisebbik fia?! De megtette.
Aztán elment a fiú. És ha még valami jóra használta volna ezt a vagyont, az ember egy kicsit csóválná a fejét, de tán elfogadná. Ha mondjuk, vállalkozásba kezd, tanul valamit, megházasodik, gyerekei lesznek – de ott romlott el a dolog, hogy az egész örökséget eltékozolta, mert kicsapongó életet élt. Nem gondolt a holnapra, a családra, csak a buli, a haverok meg a nők számítottak neki. És pont, amikor már mindenét elköltötte, akkor lett éhínség azon a vidéken! S az úgy van, hogy ilyenkor a szegények még szegényebbek lesznek. Ha nem találnak munkát, az egyenesen tragédia! Örülhetett ez a fiú, hogy egyáltalán talált egy olyan munkát, mint a disznópásztorság. Pedig ez volt a legmegvetettebb foglalkozás. És itt, ebben a nagy bajban ugyanaz történik ezzel a fiúval, mint a gonosz Manassé királlyal: magába száll, és azt mondja: hazamegyek, és azt mondom: ’Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened! Az ég ellen, azaz a parancsolat, a Tízparancsolat ellen, például az ellen, hogy tiszteld apádat és anyádat. Tudom, nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna semmi! Nem vagyok méltó, hogy fiad legyek, hadd lehessek béresed!’ Amikor hazaért, az apja, nem törődve a tekintéllyel, a szokásokkal, elé futott, nyakába borult, megcsókolta. Ezzel azt fejezte ki, hogy úgy fogadja vissza, mintha semmi nem történt volna: mint a fiát, nem úgy, mint bérest. Nem érdemelte meg ez a fiú, de az apa mindent megbocsátott neki. Mert szerette. – Most eszetekbe juttatom a kérdést: melyik fiát szerette jobban az atya? Eddig a fiatalabbról beszéltünk.
Az idősebb ez alatt a mezőn dolgozott, mint mindig, szorgalmasan. Hazajövet hallja a zenét és a táncot. Ünnep nincs, egyébkor meg ebben a házban nem szokott zene meg tánc lenni. Pedig hányszor szerette volna meghívni a barátait, hogy együtt mulassanak, de az apja nem ajánlotta fel neki. Bezzeg az öccséről jöttek a hírek, hogy kicsapongó életet él, zene, tánc, mulatozás! Az udvaron odahívott tehát egy szolgát, akitől három dolgot tudott meg, három nagyon fontos dolgot: 1. végre hazajött a testvére; 2. az apja levágatta a külön ünnepi alkalomra tartogatott hízott borjút, 3. azért, mert épen, egészségesen kapta vissza a fiát. És ebből a három dologból ez az idősebbik fiú csak azt hallotta meg, ami az igazságérzetét sértette: a hízott borjút, amit levágatott az apja, aki neki még egy kecskegidát sem adott! Pedig ebben a három dologban, amit a szolga mondott, két nagyon jó hír volt: az egyik, hogy hát hazajött az öccse!, a másik, hogy ráadásul egészségesen jött haza! De ő csak mérges lett és úgy felháborodott, hogy be sem akart menni a házba. És abban teljesen igaza volt, hogy az öccse nem érdemelte meg ezt a nagy ünneplést! Na de – emlékezzünk rá – miért kapta ezt az öccse? Mert az apja szerette.
De az apa kijött ehhez az idősebb testvérhez is, és – nem szidni kezdte, hogy fiam, nincs neked szíved, hát nem örülsz a testvérednek, nem szégyelled magad?! Nem szónokolt, nem prédikált neki, hogy legyél rám tekintettel, miért rontod el az én örömömet?! Ugyanúgy magába rejtette a fájdalmát, az érzéseit, mint amikor a kisebbik fiú kikérte tőle a vagyont. Ahelyett, hogy szidta volna – kérlelte! Pedig a maga szempontjából az apának is igaza lett volna, ha ugyanúgy felháborodik, ahogy a fia tette! Csakhogy a kérlelés egyáltalán nem hatott a fiúra, hiába beszélt vele szépen, kiderült egy még csúnyább dolog: hogy az idősebb fiú nem is az öccsére haragszik igazán, hanem az apára! Még az apa nevét, megszólítását sem vette a szájára haragjában! Pedig a fiatalabb, ugye, az a züllött, ahányszor megszólal a példázatban, mindig úgy kezdi, legalább ezzel megadva valami tiszteletet: atyám, add ki a vagyont, atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Az idősebb pedig kerüli, hogy valahogy néven nevezze őt, s ezzel tulajdonképpen megtagadja az apját! De a testvérét is megtagadja, amikor csak úgy ömlik belőle a panasz és ezt mondja: amikor megjött ez a te fiad! Ebben az van benne: hát lehet, hogy ez a te fiad, de nem az én testvérem! Ha ez a te fiad, akkor te nem vagy az én apám! Ugyanúgy beletaposott az apja érzéseibe, mint az öccse annakidején. És még ráadásul vádolja is az apját: én rendesen dolgoztam, és nekem még egy kecskegidát sem adtál, pedig még a béresek is szoktak kapni kecskegidát néha, hogy mulathassanak. Mit érdemelt volna, milyen választ ez a fiú, ha az apjában is ugyanolyan indulatok lennének, mint benne? Akkor körülbelül így válaszolt volna az apa: nem vagyok az apád? Te nem vagy a fiam, van most már nekem másik! Nem szégyelled magad, hogy megtagadod az öcsédet? Rendesen dolgoztál? Ez a kötelességed, a saját örökséged érdekében dolgoztál, hát tied lesz itt már minden! S miért nem szóltál? Ha mulatni akartál, hát láthattad, hogy a béreseknek is adok kecskegidát, akkor te nem gondolod, hogy neked adtam volna sokkal többet is? Ez lett volna az igazságos, megérdemelt válasz.
De az apa valóban igazságtalan. Mert mi az első szava, amivel erre a sok keserűségre válaszol? – Fiam! Fiam, te mindig velem vagy, mindenem a tiéd: azaz lehet, hogy te nem tekintesz apádnak, és a testvéredet sem a testvérednek, de én akkor is fiamnak tekintelek, és soha nem tagadlak meg. Fiam, te mindig velem vagy: igen, te mindig velem vagy, velem voltál akkor is, amikor ez a másik elment és itt hagyott. Elismeri az apa azt, ami a fia szavaiban, ha haraggal mondta is, de igaz. Fiam, te mindig velem vagy és mindenem a tiéd: ebben pedig az van benne, hogy hát nem kell kérned azt a kecskegidát a kötelesség mellett, amikor kedved van, rendezz mulatságot a barátaiddal! Ezt a három dolgot mondja: fiam, tudom, te mindig velem voltál, mindenem a tied, gazdálkodj vele! S csak amikor háromszor biztosította szeretetéről ezt a dacos fiút, akkor tér rá a legfontosabbra.
Merthogy miről is van szó az öccse, a fiatalabb fiú esetében? Nem egyszerűen arról, hogy elcsavargott. És annál is sokkal nagyobb dologról van szó, hogy elverte a vagyonát. Sőt, még annál is sokkal nagyobb dologról van szó, hogy megjavult és most már rendes életet fog élni. Mert ezek mind csak külső dolgok. De az apa belülre tekint, és tudja, hogy sokkal, de sokkal többről van szó! Ezért beszél ilyeneket, hogy ’ez a te testvéred meghalt és feltámadott’. Az ember először nem is érti, mert a kisebbik igaz, hogy lezüllött, de azért nem halt meg: hiszen éppen azt ünneplik, hogy egészségesen tért haza! Fizikailag, hála Istennek, tényleg nem halt meg, de lelkileg igen! Lelkileg elveszett, amikor otthagyta az apját. Mert Jézus, amikor a példázatban az apáról beszél, Istenről beszél! És az Isten egyetlen dolgot semmiképpen nem akar: hogy valaki elvesszen. És egyetlen dologért meg mindent megtesz, még igazságtalanságot is: hogy valaki el ne vesszen, hanem örök élete legyen! És tudjátok, nemcsak a kisebbik fiú miatt mondta mindezt, hogy a nagyobb rájöjjön, mi a tét, hanem ezt a nagyobbik fiúért is éppúgy mondta! Mert ha ő így érez, így gondolkozik, hiába van sok dologban igaza! Ha nem tud megbocsátani, ha nem szereti a testvérét, ha megtagadja az apját, ő is halott lelkileg, járhat a szája, de halott. És ezért igen, igazságtalan vele az apja, csak egészen másképp, mint ahogyan a fiú gondolta: türelmes, megbocsátó vele is, pedig nem érdemelte meg! De őt is, őt is szereti az apa, és azt akarja, hogy ő is feltámadjon ebből a lelki halálból!
Még nem fejezem be, tudjátok, együtt szoktuk befejezni, a ti válaszaitokkal. Most elmondom újra a kérdést. Ott van Jani bácsi, Réka néni meg Blanka, fogják nézni, hogy ki mosolyog feltett kézzel, aki szeretne válaszolni a kérdésre, ami így hangzik: melyik fiát szerette jobban az apa?
Akkor most azt szeretném, ha mind jól megjegyeznétek, hogy mire gondoltok, és ne foglalkozzatok azzal, hogy a másik mit mond előttetek, úgy mondjátok a véleményeteket.
Melyiket szerette jobban? – A kisebbiket.
Miért, mit gondolsz, miért? – Hát, mert eltékozolta a vagyonát és visszafogadta az apukája.
Úgy gondolod, ez nagyobb rossz volt, mint a bátyja keményszívűsége? Úgy gondolod, nagyobb rossz volt, amit a kisebbik csinált? – Igen.
Köszönjük szépen, ügyes vagy.

Te voltál a másik bátor, te mit gondolsz? – Szerintem a kisebbik lett az, akinek megbocsátott nagyon, hogy …
S a nagyobbnak nem bocsátott meg? – Hát, kicsit neki is megbocsátott.
De csak egy kicsit? – Igen.
Köszönöm.

Te voltál a következő? – Szerintem mind a kettőt ugyanúgy szerette, mert amikor a kicsi hazajött, akkor ugyanúgy befogadta, és amikor a nagyobbik szidta őt, és a kicsit is szidta, mégis megbocsátott.
Nagyon jól fogalmaztál, köszönöm.

Tessék, tied a szó: – Mind a kettőt ugyanúgy szerette, mert a kisebbiket szerette, mert eltékozolta az egész vagyonát, és a nagyobbikat is szerette, mert megtagadta, hogy ő az apja, mégis azt mondta, hogy vágjon le kecskét.
Egyetértetek vele, ugye?

Most téged hallgatunk: – Mind a kettőt ugyanannyira szerette, mert a kisebbiket visszafogadta, miután eltékozolta az összes pénzét, és a nagyobbikat is, mert – beletaposott a szívébe és mégis megbocsátott neki.
Köszönöm szépen!

Úgy látom, hogy véleménykülönbség alakult ki. Sajnos, nem tudok megkérdezni minden felnőttet is, ki mit gondol. Ugye, nem egyszerű, mennyire nem egyszerű jól megmérni, hogy melyik rossz mekkora! Hogy valami látványos, vagy rejtette-e, mennyit számít. Volt olyan gyermek, aki a látványost nagyon nagynak gondolta. Volt, aki azt mondta, hogy a belső, a rejtettebb vétek is éppen olyan rossz.
Elmondom, hogyan látom én. A helyzet az, gyerekek, hogy ez a példázat nem is itt kezdődik, hanem két példázattal korábban. Úgy kezdtem a felolvasást, hogy ’Azután így folytatta Jézus’. Azaz előtte is beszélt: előtte mondott el egy nagyon szép példázatot az elveszett bárányról, amit a gyerekek általában nagyon szeretnek. Tudjátok, ez az, ahol egy embernek van száz juha és egy elvész. A kilencvenkilencet otthagyja, hogy azt az egy elveszett juhot megkeresse. Igen ám, csak ilyenkor azt gondoljuk, hogy az elveszett juhocska nem tehet róla, szegényke egy kicsit figyelmetlen volt, véletlenül belelépett egy szakadékba, valami szerencsétlenség történt. De Jézus azt mondja ebben a példázatban, hogy itt mind a két fiú a maga rosszaságával lett ilyen elcsavargott, elveszett bárányka! És a jó Pásztor mind a kettőt, mind a kettőt egyformán a vállára veszi, mert mind a kettővel pont azt akarja, amit az Atya, és pont azt az egyet nem akarja, amit az Atya sem: nem akarja, hogy elvesszenek, hanem haza akarja őket vinni az apai házba, az üdvösségre. Ámen

Imádkozzunk! Urunk Jézus Krisztus, köszönjük neked, hogy a te szereteted és az Atya szeretete nagyobb, mint az igazságod, különösen, ha az üdvösségünkről van szó! Köszönjük, hogy te azt is tudod és látod, ami jó, amit igazán jól teszünk és gondolunk. Segíts, hogy emellett a szívünk is mindig ott legyen, hogy a mi igazságunkat is felülmúlhassa a szeretetünk. S így boldogabb nyár elé, boldogabb élet elé nézhessünk. Ámen

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter