A Szentírásban a szív kissé mást jelent, mint a mi számunkra, tudniillik az akarat központja is. Azaz megbocsátani hát mégis akarat, döntés kérdése elsősorban! Ha a szív mai értelmét vesszük, akkor a megbocsátásban könnyen arra várunk, hogy előbb a rossz érzéseink szűnjenek meg, a görcsök múljanak el, tűnjenek el, és akkor kimondhatjuk, hogy igen, megbocsátottam. De a bibliai jelentés fordított: azt kérdezi tőlünk, hogy akarunk-e megbocsátani? És a döntésünk – ha talán lassan is! – de rendezi a szív érzéseit is.

Sánta Ibolya
2020. október 25.

Lekció: Sámuel második könyve 18. rész

Imádkozzunk! Urunk, Istenünk, hálát adunk, hogy eljöhettünk házadba, hálát adunk a fizikai és a lelki erőért, készségért! Eléd hozzuk azokat, akik erőtlenségük miatt otthon vannak, de lélekben velünk. Kérünk, bocsásd meg vétkeinket, tudatos vagy nem szándékos, vagy éppen észre sem vett bántásainkat, bűneinket! Hiszen szeretnénk jó lelkiismerettel élni. Mozdítson meg, mosson meg igéd ereje a Lélek által most! Ámen.

Textus: „Akkor Péter odament Jézushoz, és ezt kérdezte tőle: „Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?” Jézus így válaszolt: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is. … Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő atyjafiának.” (Máté evangéliuma 18. rész 22-23. és 35. versei)
„Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” (Pál levele az efézusiaknak 4. rész 32. verse)

Kedves Testvérek,

Dávid király élete úgyszólván nyitott könyv előttünk. És mérlegeljük is úgy bevezetésképpen, hogy szeretnénk-e, ha a mi életünk évezredeken át, nemzedékek sora, közelítőleg száz nemzedék előtt, s az idővel egyre táguló földrajzi körben, mára gyakorlatilag az egész világ előtt, ilyen nyitott könyv lenne? Dávidot szent életű, Isten választotta, hitben élő királynak tartjuk, és méltán, hiszen a bukásait, a rossz döntéseit soha nem tagadta, őszinte bűnbánatot tartott, bár így is sokan kérdezik, még mi magunk, keresztények is, ilyen és hasonló történeteket olvasva, hogy mégis mit kereshetnek ilyen emberek a Szentírásban? Ezért is érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy hányan lennénk, akik cserébe azért, hogy hívő, példaéletű keresztényként emlékezzenek rá, vállalná azt is, hogy a bukásai, a rossz döntései is nyilvánosságra kerüljenek? Ilyen széles nyilvánosságra! Bevallom, én inkább maradok egy a névtelen keresztények sorában.
Ezt azért bocsátottam előre, mert itt, ebben a történetben nagyon együttérzünk Dáviddal, hiszen elveszítette a fiát, ráadásul a korábbi bibliai leírásokból kiderül, hogy egy jól sikerült, szép szál, ambiciózus fiút, olyat, akire minden apa büszke lenne. S akik olvassuk a megelőző fejezeteket is, tudjuk, hogy Dávid gyásza azért is nagyra értékelhető, sőt zavarba ejtő, mert ez a fiú a trónjára tört! Miközben Dávid a csata előtt, közben és utána is fia életéért retteg, ő, Absolon, kész volt megölni az apját. De ez a történet nem itt kezdődik, hanem hozzávetőleg tíz évvel korábban, egy délutáni sziesztával a királyi palota lapos tetején, amikor Dávid megpillantja Betsabét egy közeli háztetőn fürödni, és megkívánja őt. Az ügy során gyilkosságba keveredik, ismerjük a történetet, csak azt a mozzanatot idézzük föl most, amikor az Úr Nátán próféta által szembesíti Dávidot és ítéletet is hirdet: Neked adtam a királyságot – és egy érdekes mondat következik – és ha ezt kevesellted volna, ha ezt kevesellted volna, még sok mindent adtam volna neked. De te megvetetted igémet, ezért nem távozik el házadtól, utódaidtól a fegyver sohasem. (2Sám 12,8-10) És ahogy látjuk, Dávid életében is, de utána is körülbelül négyszáz évig, amíg az ő leszármazottai uralkodtak, valóban nem távozott el a fegyver a házától. A dinasztikus öröklésben is voltak nagyon kemény fordulatok, ennél keményebbek is, mint amiket most hallottunk, és az ország is kettészakadt, s egymás ellen folytatott a két testvérország háborúkat. Talán a ’sok mindenbe’ az ország egyben maradása és a testvérháborúk elkerülése, valamint a békés dinasztikus öröklés is beleértendő; nem tudjuk, de lehetséges. Nagy a veszteség, amely Dávidot érte. Mindenesetre most egy olyan ember áll előttünk, aki éppen azért, mert sokat kapott Istentől, és még többet kapott volna, ha el nem játssza, a neki adott és még neki szánt áldások arányában engedetlensége miatt a legnagyobb fájdalmat éli át, amit ember, szülő átélhet: elveszíti viszonzatlan szeretettel szeretett fiát. Dehát gyilkosságba torkolló házasságtörésével ő maga idézte ezt a fejére! – Egyszóval, mindezeket megfontolva vállalnánk-e életünket, keresztény életünket ekkora nyilvánosság előtt: a jót, a példamutatót azon feltétel alatt, hogy a rossz, a vétek, a bűn is napvilágra kerül?
Az egész Absolon-történet legalább három megközelítésből értelmezhető: először mint egy családi dráma, középpontjában Dáviddal, aztán mint történelmi-politikai esemény (és ennek is megvan a Bibliában a maga helye és jelentősége), és mint az üdvtörténet egy szakasza, amely nemcsak hogy Isten színe előtt játszódik, hanem amelybe Isten közvetlen módon belenyúl. Most az elsőről szeretnék beszélni, hiszen az áll a legközelebb hozzánk. Azonban ehhez, mint amikor mi is pillanatfelvételt készítünk az életünkről, s abban mindig benne van, beleértjük a megelőző, odavezető fordulatokat, nekünk is egyben kell látnunk ezt az egész történetet, legalábbis a fő pontjait.
Absolon körülbelül kilenc évvel korábban tűnik fel, abban a történetben, amelyben megindul a Dávid-ház romlása. Anyja királylány, aki egy másik gyermeket is szült Dávidnak, egy leányt, Támárt. És az elsőszülött, a trónörökös királyfi egy másik feleségtől – ugye, a többnejűség korában vagyunk –, ez az elsőszülött trónörökös beleszeret Támárba, helyesebben szólva kiderül, hogy csak erősen megkívánta őt, lépre csalta, megerőszakolta, aztán eldobta. Az apa, Dávid, ugyan megharagszik, de nem tesz semmit. És itt ebben a helyzetben nincs is jó döntés, nincs is jó eljárás: hiszen a törvény szerint a fiúnak el kellene vennie a leányt, hogy a kor felfogása szerint erkölcsi és jogi elégtételt adjon neki, ugyanakkor a törvény tiltja, hogy testvérek vagy féltestvérek összeházasodjanak. Absolon azonban, Támár bátyja, bosszút esküszik, ám tud várni. Két évet vár arra, hogy megölje féltestvér bátyját. A gyilkosság után a nagyapjához fut, a gésúri királyhoz. Újabb három év telik el, amíg Dávidban három dolog rendeződik: egyrészt, hogy lemondjon arról, hogy megtámadja Gésurban a fiát és egyben az apósát, másrészt hogy valamennyire elfogadja trónörökös fiának a halálát, és végül hogy egyre jobban hiányozzon neki ez a fiú, Absolon. Érdekes módon Jóáb, akiről a mai történetben is olvasunk, egy kemény katonaember, a hadseregparancsnok veszi észre azt, amit olyan szépen ír a bibliai szöveg: hogy Dávid a gondolatai mindig Absolon körül jártak. Ott van az uralkodás sok feladata, de Dávid gondolatai újra és újra Absolonnál járnak. Jóáb el is éri, hogy a király hazahívja ezt a fiút, azonban, bár Dávid vágyott a jelenlétére, újabb évek telnek el, és személyesen nem engedi maga elé. Absolonnak kell kiprovokálnia a személyes találkozót, és az is meglehetősen formálisan történt.
Már eddig is elég kanyargós a történet, de most következik a legismertebb rész, ami a ma hallott, felolvasott történetünkhöz vezet, Absolon lázadása. Mert a mellőzött királyfi megint tud várni: lassan felépíti magát, különösen is a tizenkét törzsből a tíz izraeli törzsre hajt, akik nehezebben és csak évekkel később fogadták el Dávidot királyuknak. Ők a bizonytalanok, és minden propaganda a bizonytalanokat célozza ma is. A városkapuban, ami egyfelől egy kereskedelmi csomópont is, de a jogi döntések helyszíne is, a városkapuban ígéretekkel állítja maga mellé a dolgukat végezni jövő izraelieket. Ez négy évébe kerül. – A szentíró különös gondossággal jegyzi fel a telő éveket. Így láthatjuk, hogy Dávid életéből tíz év ment rá erre a konfliktusra, nem számítva azt az elhúzódó gyászt, amit a bibliai szöveg alapján feltételezhetünk! – Aztán eljön a puccs alkalmas ideje, és Dávid, hogy ne tegye ki a fővárost rombolásnak, inkább elmenekül Jeruzsálemből. Újra ott tart, mint harminc évvel korábban, amikor Saul király elől menekült. Végül sor kerül a döntő ütközetre, ezt hallottuk a Szentírásból, amelyben Dávid csak egy szempontra figyel: „Az én kedvemért, bánjatok kíméletesen azzal a fiúval, Absolonnal!” De azt is hallottuk, hogy egyik legmegbízhatóbb embere, Jóáb, a hadseregparancsnok, nyilván okulva Absolon megbízhatatlanságából, hogy a gyilkosság után még lázadást is szított, hogy megelőzze a további instabilitást, végez vele. És előttünk van a Biblia egyik legszívszorítóbb jelenete, ahogy az apa siratja fiát: „A király megrendült, fölment a kapu fölött levő helyiségbe, és sírt. És amíg ment, ezt mondogatta: Fiam, Absolon! Fiam, fiam, Absolon! Bárcsak én haltam volna meg helyetted, fiam, fiam, Absolon!”
Ismertem egy asszonyt egy kicsi faluban, ahol összesen tizenkét református lakott, három-négy-öten jártak közülük templomba, de ez az asszony csak a legritkább esetben hiányzott. Ha meglátogattam, mindig szóba került a fia, akivel évek óta nem beszél, bár ott lakik a szomszéd faluban a családjával. Ha elakadást látok, nagyon megcsomósodott családi vagy akár más konfliktust, mindig ez az asszony jut eszembe. Még kezdő voltam, így hát mindig újra együttérzéssel meghallgattam a történetét és a fájdalmát, de evangélikus kollégám sokkal érettebb és talpraesettebb volt nálam, és többször mondta neki: Bocsásson meg, legalább a maga részéről, mert ebbe tönkre fog menni! Nem lenne jó úgy meghalnia, hogy ez a csomó nincs kioldva. Sajnos, ez az asszony így halt meg, vagy inkább bele, hogy nem békültek ki. Ahogy Dávidnál is úgy következik be a fiú halála, hogy nem békültek ki. A szentíró nagyon hitelesen és nagyon pontosan írja le azt a feleúton megrekedt kettősséget, ami Dávidban, ebben az asszonyban és bizonyára sokunkban volt, van, talán lesz: hogy szeret, szereti a fiát, mégis képtelen kijönni a sérelem, valódi és jogos sérelem görcséből. Dávidnak állandóan a fia jár az eszében, mégis úgy kell rávenni, hogy hazaengedje, aztán évekig nem engedi maga elé, pedig a királyi palota tetejéről talán rá is lát Absolon házára, hiszen egy háromezer évvel ezelőtti kisvárost kell magunk előtt látni. És tudjuk, hogy az ilyen görcsökben a vizualitás, a látás milyen fontos szerepet játszik! Végül, a személyes találkozásuk is csak hideg formaság lett.
Ráadásul nekünk, keresztényeknek még itt van az újszövetségi megbocsátás parancsa, egészen az ellenségeinkig menően! Mert az Ószövetségben legalább ez nem volt kötelező, ott az volt az elv, hogy szemet szemért, fogat fogért. Meglepődtem, amikor megnéztem, hogy ahol az Ószövetségben a megbocsátás kifejezése áll, az mindig az Úrra vonatkozik! Egyetlen helyet nem találtam, amikor az embernek lett volna ez a feladata, neki szólt volna ez a parancs. De ha az Ószövetség emberének tán könnyebb volt a felszínen, biztosan nem volt jobb, mint nekünk! Elfojtott vagy lefojtott indulattal élni, várni az adandó alkalomra, a törlesztésre: ez egyfajta megkötözöttség, függőség, és biztosan nem szabadság! A megbocsátás szabadsága, parancsa, Jézus evangéliumában jött el.
Itt ahhoz a kérdéshez érkezünk, amit a szeretettel kapcsolatban szoktunk hallani: lehet-e parancsra szeretni? Hát lehet-e parancsra megbocsátani?! Ahogy sokszor, különösen talán régebben, a szülők ráparancsoltak a gyerekre, hogy tessék bocsánatot kérni, és te, tessék megbocsátani! De nem erről a rossz ízű helyzetről van itt szó: talán a szónak a régebbi alakja lehetővé tesz egy finom megkülönböztetést: amit Jézus hozott, az parancsolat. A feltett kérdésre pedig a válasz is ugyanaz: csakis parancsra, csakis a jézusi parancsolatra lehet szeretni is meg megbocsátani is! Mert ahol nem hangzik el ez a parancsolat, ott lehet csodálnivaló kivétel, kivételes személyiségek gesztusa a megbocsátás, de nem lesz normává, nem lesz kultúrává, nem lesz lelkileg az otthonunkká ez a parancs, parancsolat! Éppen az Ószövetség véres történetei, de az emberiség egész története is mutatja ezt, hogy ahol nem hangzik el, ahol nem tartják magukat a megbocsátás parancsolatához vagy a szeretet parancsolatához, ott nemhogy a szemet szemért elv érvényesül, hanem a szemért sok szemet, a fogért sok fogat elv. És hogy éppen a megbocsátás teremt életet, arra számunkra megint csak az Ószövetség előbb idézett statisztikája az útmutató, a bizonyíték: tudniillik ha az Úr a maga részéről nem bocsát meg újra és újra ennek a népnek, hol lenne ma? S ha nem tenné meg máig újra és újra, hol lennénk mi?
Nos, tehát a parancsolat elhangzott, normává vált, de mégis sokszor ott vagyunk, mint Dávid, félúton elakadva! Ahogyan mondjuk is, hogy se kiköpni, se lenyelni nem tudjuk. És igen, ez a keresztényeknél is harc, nem megy egy csettintésre. De a Szentírás a megbocsátás parancsolatával nem olyan, mint a régi szülők. A parancsolat éppen azért adatott, hogy szabaddá tegyen minket! Nem arra, hogy begörcsöljünk, hanem hogy szabaddá tegyen minket! Nem formális gesztusokra akar rávenni, hanem ahogy Jézustól hallottuk: „ha szívetekből meg nem bocsátotok”, azaz teljes kisöprésről van szó! Sőt, Pál apostol az idézett részben nem is ugyanezt a szót használja a megbocsátásra, hanem egy olyan kifejezést, ami magába foglalja az öröm és az ajándékozás gesztusát. Ahogyan Jézus mondja, hogy áldjátok ellenségeiteket! Persze, a Szentírásban a szív kissé mást jelent, mint a mi számunkra, tudniillik az akarat központja is. Azaz megbocsátani hát mégis akarat, döntés kérdése elsősorban! Ha a szív mai értelmét vesszük, akkor a megbocsátásban könnyen arra várunk, hogy előbb a rossz érzéseink szűnjenek meg, a görcsök múljanak el, tűnjenek el, és akkor kimondhatjuk, hogy igen, megbocsátottam. De a bibliai jelentés fordított: azt kérdezi tőlünk, hogy akarunk-e megbocsátani? És a döntésünk – ha talán lassan is! –, de rendezi a szív érzéseit is.
A történetben, Dávid megrendítő gyászában van még egy hasonlóan megrendítő és figyelemreméltó üzenet: azért is ekkora Dávid gyásza, mert nem rendeződött el megbocsátásban az Absolonnal való konfliktus. Teltek az évek, és soha ezzel a mély vagy kevésbé mély, vagy akár visszafogott átéléssel nem mondta ki: fiam, fiam, Absolon! Talán minden gyásznak vannak kisebb-nagyobb rendezetlenségei, kétségei, lelkifurdalások, de nehézzé, súlyossá a kiengesztelődés elmaradása teszi! Nagyon bölcs volt anno a kollégám: ’Bocsásson meg, legalább a maga részéről, mert ebbe tönkre fog menni! Nem lenne jó úgy meghalni bármelyikünknek, hogy ez nincs kioldva.’ Segítsen minket Isten Szentlelke, mert ha valamiben, ebben szükségünk van a segítségére, ha voltak, ha vannak, ha lesznek kisebb-nagyobb, inkább nagyobb konfliktusaink, hogy ki tudjunk engesztelődni, hogy szabad szívvel és tiszta szemmel tudjunk a másikra tekinteni! Ámen.

Imádkozzunk! Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük, hogy azért jöttél, éltél itt köztünk, hogy a megbocsátás evangéliumát hirdesd. Azt először, hogy Isten késaz megbocsátani minden megtérőnek! S hogy addig is felhozza napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mind az ő kegyelméből élünk.
Könyörgünk minden megkeményedett konfliktusban élőért: családban, gyülekezetekben, munkahelyeken, politikai vagy vallási nézetkülönbségekben! Fékezd a keserűséget és a gyűlöletet! Imádkozunk járvány sújtotta világunkért, a betegekért, az elhunytakat gyászolókért és azokért, akik a gyógyításért harcolnak. Hallgasd meg nevedért imádságunkat! Ámen.