A fenséges dolgok szemlélete önfeledtségre ragad minket. Általában. De amikor Isten közelségébe érkezünk, éppen emlékezni kezdünk igazi önmagunkra. Az Isten által kinyitott kozmosz-könyv nem önfeledt ámulatba ringatja a szenvedő Jóbot, hanem az ámulat révén viszi át Isten elé.

Bogárdi Szabó István
2022. szeptember 18.

Textus: „Tudsz-e a nőstény oroszlánnak zsákmányt ejteni, ki tudod-e elégíteni az oroszlánkölykök éhségét, amikor rejtekhelyükön lapulnak, és a bokrok között leshelyükön fekszenek? Ki szerez eledelt a hollónak, amikor fiókái Istenhez kiáltanak, és kóvályognak, mert nincs mit enniük?Tudod-e, mikor ellik a kőszáli zerge, megfigyelted-e, mikor borjazik a szarvas? Megszámoltad-e, hány hónapig vemhesek, tudod-e, mikor jön el ellésük ideje? Lefekszenek, megellik borjaikat, és megszabadulnak fájdalmuktól. Borjaik megerősödnek, felnőnek a mezőn, elszélednek, és nem térnek hozzájuk vissza. Ki engedte szabadon a vadszamarat, ki oldozta el a zebra kötelét? A pusztát rendeltem otthonává, lakóhelyévé a szikes földet. Kineveti a városi sokadalmat, nem hallja a hajcsár kiáltozását. A hegyeken keres magának legelőt, fölkutat mindenféle zöld növényt. Hajlandó-e szolgálni neked a bivaly? Ott tölti az éjszakát jászolodnál? Barázdába tudod-e fogni kötéllel a bivalyt, boronálja-e utánad a göröngyöket? Bízhatsz-e benne, mivel olyan erős? Rábízhatod-e a munkádat? Elhiszed-e róla, hogy behordja gabonádat, és szérűdre betakarítja? Vígan verdes szárnyával a strucc, pedig nem gólya szárnya és tolla az! A földön hagyja tojásait, és a porban költeti ki. Elfelejti, hogy ráléphetnek, és a mezei vad eltaposhatja. Fiaihoz oly mostoha, mintha nem is az övéi volnának; nem retteg attól, hogy kárba vész fáradsága. Mert Isten megtagadta a bölcsességet tőle, nem részesítette értelemben. De ha nekirugaszkodik, nevet a lovon és annak lovasán. Te adsz-e erőt a lónak, te ruházod-e fel a nyakát sörénnyel? Te ugráltatod-e, mint egy szöcskét? Büszke horkantása félelmetes. Kapálja a csatateret, örvend erejének, és nekirohan a fegyvernek. Neveti a rettegést, nem remeg, nem fordul vissza a kard elől. Csörög rajta a tegez, csillog a lándzsa és a kopja. Döngve, toporogva kapálja a földet, nem marad veszteg, ha zeng a kürt szava. Boldogan nyerít, ha meghallja a kürtöt, messziről megérzi a harcot, a vezérek dörgő hangját és a harci zajt. A te értelmed műve az, hogy szárnyra kel az ölyv, és kiterjeszti szárnyait dél felé? A te parancsodra száll-e magasan a sas, és rakja magasban a fészkét? Kősziklán lakik, ott tanyázik, a sziklafokon és a bérctetőn. Onnan kémlel ennivaló után, messzire ellátnak szemei. Fiókái vért szürcsölgetnek, és ahol holttest van, ő is ott terem. Majd tovább beszélt az ÚR, és ezt mondta Jóbnak: Mit perlekedik a Mindenhatóval az akadékoskodó? Aki Istennel akar vitatkozni, feleljen neki! Jób ekkor megszólalt, és így felelt az ÚRnak: Bizony, könnyelmű voltam! Mit felelhetnék neked? Kezemet a számra teszem. Egyszer beszéltem, de ezután nem szólok, vagy ha kétszer is, többé már nem teszem.” (Jób könyve 38. rész 39. versétől a 40. rész 5. verséig)

Nemrégiben egy szép filmsorozatot láttam, amely a 19. század második felében, a nagy amerikai polgárháború után játszódik. Történet szerint telepesek érkeznek Európából új hazát keresni. A nagy amerikai prérin vezet az útjuk, hogy földet találjanak, ahol letelepedhetnek, új életet kezdhetnek. Ezek a bevándorlók rendkívül kiszolgáltatott emberek. A polgárháborút követő évtizedes anarchiában rablók, szélhámosok, csalók seregei köröznek körülöttük, indián törzsek támadásai érik őket. Bár a végtelen préri csodálatos természeti világ, mégis tele mindenféle veszedelemmel, hol kígyó mar meg valakit, hol egy bölénycsorda gázol keresztül rajtuk, hol a folyó sodor el egy szekeret, hol tornádó ront rájuk, és ripityára tör mindent, aztán jön a dermesztő tél. A történet főhőse is sok-sok szenvedést lát és él át. S miközben csodálja azt a gyönyörű világot, ezt mondja magában: „ha találkozom Istennel, az első kérdésem az lesz, hogy mi értelme ilyen csodavilágot teremteni, aztán megtölteni szörnyetegekkel? Miért teremtett Isten virágokat, majd alattuk megbúvó mérges kígyókat? Mi célt szolgál egy tornádó egyáltalán? Aztán belém hasított: hiszen nem nekünk teremtette!” S ha nem nekünk teremtette, viszem tovább a szót, akkor kinek teremtette?
Amikor Isten megszólal a forgószélből, hallottuk legutóbb, számtalan (némelyek azért megszámolták: hetvenhét) kérdést tesz fel Jóbnak. S a kérdéseiben Isten megmutatja Jóbnak ezt a csodavilágot, a végeláthatatlan világegyetemet, aztán a mi kicsiny bolygónkat, aztán ennek a bolygónak az életrendjét, a felhőket, az óceánokat, a tengereket, a vizeket, a hegyeket, a pusztaságokat, végtelen tájakat, és mindent általában. S mindezt Isten úgy mutatja be Jóbnak, mint valami kertet: az univerzum egy jól gondozott kert, amelynek ő a gazdája. A fenséges végtelen bensőségesen ismerős.
De talán álmélkodásunk közepette mégis fölvethettük a kérdést, hogy ezzel a bemutatással Isten netán tereli a szót? Velünk ez gyakran megesik, valljuk be nyugodtan (azért is kérdezzük most Isten felől). Például, számot kell adnod, felelned kell valamire, nehéz helyzetben vagy; hát ilyenkor szoktunk belekezdeni valami másról beszélni. Furcsa beszéd az ilyen. Úgy hangzik, mintha oda tartozna, szorosan illeszkedne az adott helyzethez, de másról szól. Nos, mintha Isten is így tenne itt. Ennek a szenvedő embernek, aki annyi tantételt, annyi mélyen szántó tézist, annyi hangzatos, de üres vigasztalást, annyi veszett vitatkozást végighallgatott, és annyi baráti intelmen keresztülgázolt, csak Istenhez eljusson végre, és kérdezhesse magát Istent, nos, Jóbnak most, mikor megszólal Isten a forgószélből, nem azt mondja az Úr, amit Jób hallani akart. Figyeljétek meg, nem azt mondja: kérdezz hát, Jób és én felelek, hanem így kezdődik szava: „nosza övezd fel férfiként derekadat; én hadd kérdezzelek, és te taníts engem!” (38,3) Jób még azon sopánkodott, hogy Istenhez kiált, de Ő nem felel neki (30,20); azon sóhajtozott, hogy miképpen tudná Isten elé vinni ügyét, és aztán mi módon foghatná fel Isten feleletét (23,5), s végül vádlevelet fogalmazott, melynek ez a záradéka: „a Mindenható feleljen meg nekem!” (31,35) Szól Isten, és ezt mondja neki: hadd kérdezzelek, te pedig taníts engem! Jól sejtjük, hogy ezek valójában nem Isten kérdései, hanem a mieink.
Mondom, még egyszer: talán az a gondolat támadhat bennünk, ahogy Isten igazat mond ugyan, de nem arról beszél, ami szorongat minket. Lám, most kinyitotta Jób előtt a teremtés csodálatos művének képeskönyvét, ide-oda lapozgatott benne, bemutatva alkotásának fantasztikus panorámáját, de ezzel voltaképpen csak tereli a szót. De nem tereli, látjuk is, és mondom is, hanem mintegy kézen fogja Jóbot és bevezeti ebbe a csodálatos világba, amelyből Jóbot a vesztesége, a veresége, a gyásza, a bajai, a nyomorúsága, a súlyos betegsége, a magára maradottsága kirepítette. Sőt, ki is zárta ennek a világnak, a világ szépségének és rendjének a szemléletéből. Mit nem lát Jób? Mit nem lát az ember, amíg a Sátán rángatja bajba-gyászba, s nyúzza elevenen?
Ez a kis golyó (ahogy Kálvin mondta szépen), mely számunkra végeláthatatlanul nagy és bejárhatatlan, ám a mennyei végtelenség fényében mégiscsak apró mákszem, maga is csoda. És ezen a kis golyón is csodálatos dolgok vannak, és ezek a csodadolgok feltétlenséggel bírnak, fenségesek.
Isten, aki a forgószélből szól a vele perlekedő embernek, ezt mondja itt első beszéde végén Jóbnak: „Való-e a Mindenhatóval perelni, te perlekedő? Aki Istent kérdőre vonja, erre feleljen!” (39,35) No, hát akkor szóljál nekem, te hibakereső, ha perlekedni akarsz Istennel! Hol itt a hiba? Láttuk, Isten nem tereli a szót, hanem kézen fogja Jóbot, bevezeti a csodavilágába. Itt aztán másféle gyanú ébred bennünk: talán ezzel a világ-panorámával szeretné elnyomni Jób panaszát, elhallgattatni kesergő szolgáját? Mert amikor elámulunk valamin, akkor elhallgatunk. A legfenségesebb dolgokra az a legméltóbb emberi felelet, hogy elhallgatunk és hallgatunk, meg se pisszenünk. Sokszor megtörténik ez velünk, testvérek! Ámulatra méltó dolgot látunk, s csak nézzük, szemléljük önfeledten. Körülöttünk emberek dobrokolnak, sziszegnek, fecsegnek, s mi rájuk pisszegünk: hallgassatok! Csend kell ahhoz, hogy teljesen átadhasd magad a csodának. Maga Jób, még korábban, mikor küszködve próbált átgázolni a barátai érvein, azt mondta: „ha valaki perelni akarna Istennel, ezer szóval sem felelhetne meg neki egy szavára.” (9,3) Hát most még itt erre a szóra és ennyi szóra?! Isten azonban, aki nem tépte szét Jóbot a forgószéllel, elnyomni sem akarja őt, hanem kérdéseivel (és beléjük foglalva a teremtés csodáival) másfajta érvelést iktat ide, olyat, ami eltér a mi jól megszokott racionális érvelésünktől. Ehhez kitérőt kell tennem.
Amikor valakit meg akarunk győzni valamiről, egy szempillantás alatt szónokokká válunk. Ilyenkor aztán egyáltalán nem bánjuk, hogy tanultunk retorikát, ha pedig nem tanultunk, azt roppantul sajnálhatjuk. A régiek szerint, a jó szónok (a rétor) egész munkája, minden igyekezete meggyőzésre irányul. A régi rómaiak idején a rétorok voltaképpen ügyvédek vagy éppen ügyészek voltak, akiknek az volt a célja, hogy a bírót az igazukról meggyőzzék és döntésre késztessék, mégpedig racionális érvekkel, ész-érvekkel. Még Luther híres, sokat idézett mondatában is megtaláljuk ezt. Mikor a Wormsi Birodalmi Gyűlésen a tételei visszavonására akarták rákényszeríteni, kitették az asztalra az összes írását, könyvét, pamfletjét, tézisét, rájuk mutattak: vond vissza őket! Luther erre azt mondta: hacsak valaki a Szentírásból vett ész-érvekkel meg nem győz, nem vonhatom vissza. Itt állok, másképp nem tehetek! Mondhatni, sajátos értelemben az is egy retorikai helyzet volt. De a fenségesség nem racionális érv. Kálvin, akit az ész nagy mesterének tartunk, azt mondja az úrvacsora titkáról: én ezt inkább tapasztalom, mintsem tudom! Igen, a fenséges nem ragadható meg. A fenségest nem tudjuk az emberi ráció rendjébe belegyömöszölni. A fenségest szabad. És feltétlenség van benne. Talán nem véletlen, hogy éppen a filozófusok, például Kant, írtak oly sokat a fenségesről, a sublimis-ről, amely fölénk magasodik, vagy éppen fölemel, mert magasztos, de a leginkább szabad. A fenséges feltétlen, nem birtokolhatom, és éppen van a fenségessége. Edmund Burke, a nagy angol konzervatív gondolkodó külön tanulmányt írt a fenségességről, és többek között innen, Jób könyvéből vette a példáit. Azt mondja, hogy a fenséges félelmet, lenyűgözöttséget, áhítatot vált ki az emberből, mert a fenséges hatalmasabb, mint mi. Forgószél, vihar, villám; aki csak egy percet állt egy kis potyamagyar záporban (ugyan, mi az a hatalmas monszunokhoz vagy a tornádókhoz képest?!), de egy perc alatt, ahogy szoktuk mondani, rongyra ázott, az tudja, miről beszélek. Pár napja volt egy nagy zápor itt a környéken. Jól megfogott. Nem volt védelmem, nem volt hova húzódnom, az esernyőmet a szél kitépte a kezemből. Az valami nagyobb, valami fenséges volt. Már általános iskolás korunkban megtanultuk Petőfi gyönyörű versét a Tiszát: „zúgva, bőgve törte hát a gátot, el akarta nyelni a világot!” A szelíd, kedves folyó hirtelen tengerré változik, a simán, szelíden ballagó víz tébolyult cunamiként tör előre. Hatalmas, nincs gátja, szabad, fenséges. Nincs érvünk vele szemben. A fenséges a szemlélőre, vagy ha a beszéd fenséges, a hallgatóra nem érvekkel hat. Ezért a fenségesség hatása nem érvekkel érkezik hozzánk, mondja egy régi rétor, hanem felragad és visz minket. A fenséges átvisz minket a világ tágasságába. Átvisz minket az isteni erő megtapasztalásába, átvisz minket Istenhez.
Isten korábbi kérdései nyomán a világegyetem úgy állt előttünk, mint egy gondozott kert (38. rész). Mi van ebben a gondozott kertben? Mi van ebben a gondozott kozmosz-kertben? Gondolhatnánk, hogy Isten először a virágágyásokról és gyümölcsfákról fog beszélni, aztán a mezőkről, a fűről, a gabonáról, ahogy megadja az embernek az eledelt; valami idillt vázol fel. Számunkra ezt jelenti a kert. Legyen Isten kertje is ilyen. De ez bizony más. A 39. részből csak egy-két mondatot emelek most ki, és mintegy sűrítményt hozom ide. Ilyeneket kérdez az Úr: tudsz-e a nőstény oroszlánnak zsákmányt vadászni? Ki készíti el a hollónak ennivalóját? Tudod-e a kőszáli zerge ellési idejét? A szarvas vajúdására te vigyázol-e? Ki eresztette szabadon a vadszamarat és a parlagi szamár köteleit ki oldozta el? Hajlandó-e a bölény neked szolgálni? Vígan lobog a struccmadár szárnya, vajon kegyes evezőtoll? Te adsz-e a lónak erőt? Te ruházod-e fel a nyakát sörénnyel (szó szerint: villámmal)? A te értelmedtől szárnyal-e az ölyv? És a te parancsodra száll fel a sas?
Most ezekből a harci ló féktelenségét emeltem ki. A paripáról azt mondja a Példabeszédek könyve, hogy szépen jár (Péld 30,31). Márpedig a szépség mindig része, eleme a fenségességnek, a magasztosságnak. Edmund Burke, amint említettem, éppen a harci ló kapcsán, és éppen Jób könyvéből véve írja le a fékezhetetlen erőt, a fenséges szabadságot. Akik ismerik a lovakat, netán ültek már lovon, vagy lovagoltak is rendszeresen, és foglalkoztak a lovak történetével, jól ismerik ezt. Én nem voltam lovagló ember, de falun nőttem fel, s láttam lovat eleget, hogy milyen megrendítő a tombolásuk. Harci paripát nem sokat láttam, igáslovat annál inkább. Lomha, gyenge lovacskák voltak azok. De ahogy megálltam mellettük, 4-5 éves gyerekként, és horkantott egyet az a szelíd ló, nem harci paripa, csak szelíd jószág, olyan elemi félelem tudott eltölteni, amit máig nem felejtek. Hát még azt, amikor megvadult lovat láttam, és a kocsisának a kétségbeesését, ahogy gyeplővel, ostorral, fékkel igyekszik visszatartóztatni. Hát milyen a harci paripa? Milyen? – kérdezi Isten Jóbtól. Kevély horkanása rettenet, gödröt kapar, ereje teljében táncolva ujjong, beleront a fegyveres összecsapásba, nem hőköl meg a kard előtt, s ha megszólal a kürt, semmi föl nem tartóztatja, úgy rohan a csatába, lenyeli a távot. S vajon te ugráltatod a harci lovat úgy, mint a szöcskét? – kérdezi Isten Jóbtól. Csak megpöccinted a fűszálat, mint a játszadozó gyermek, és már ugrik egyet a szöcske? Vajon te ugráltatod a harci paripát? Nem is kell ezt magyaráznom nektek! Elég csak olvasni, és láttán-hallattán átélni a fenségességét, a feltétlenségét, hogy valaki-valami erősebb van itt, amely előtt megrökönyödve állsz meg.
Foglaljuk össze a hosszú kérdéseket: Isten így kezdi a kérdezést: hol voltál, amikor a Földnek alapot vetettem, ki határozta meg mértékeit, megszámoltad a csillagokat, meg tudod-e fordítani a Göncöl szekere rúdját, te szabtál-e határt a tengernek, meg tudod-e számolni az esőcseppeket, be tudod-e zárni tárházába? – majd sorolja, hogy mi minden van ezen a kicsi kis golyón. De ez csak néhány részlet, s lapozunk is tovább a kozmosz-könyvben. Mindezt hallva Jób megszólal és ezt mondja: „Íme, kicsi vagyok, mit feleljek neked?” (39,36) A legtöbb fordító a fentiek értelemében, a megelőző isteni kérdések nyomán adja vissza ezt a szót, így: kicsiny. A világ véghetetlen fenségében az ember a maga feltétlen kicsinységét éli át. Ábrahám ezt mondja az Úrnak, mikor kegyelemért, a készülő ítélet elhárításáért könyörög: „én csak por és hamu vagyok…” (1Mózes 18,27). És bizony Jób is szólt már erről a szenvedései közepette, hogy ő tudja, hogy Isten fensége, véghetetlensége, mindenhatósága előtt az ember csak porszem (30,19), afféle pitypang az ember, ráfúj Isten, volt és nincs. Okkal érthetjük hát ekként a feleletét ezen helyen így: kicsiny vagyok! Tehát összehasonlításról volna szó, a fenségesség átélésében ez mindegyre benne van. Mintha ezt mondaná: jelentéktelen vagyok, semmi vagyok, alig érek valamit. A legszabatosabb fordítás talán az lenne: „hitvány vagyok, (Méliusz így fordítja: elvetett és utálatos vagyok). De az eredeti szó másfajta tartalommal is bír. Ugyanez a szó szerepel igei alakban Jób könyve harmadik részének elején: „ezek után megnyitotta Jób a száját és megátkozta születése napját.” (3,1). Megátkozta, jelentéklennek nyilvánította, félredobta, mert talminak találta, ami semmit sem ér. Vagyis Jób megszólalásából még inkább megérezzük, mit jelent az, hogy a fenséges megragad és átvezet a magunk helyzetéből egy másik helyzetbe, ahol még tisztábban megérthetjük Isten és ember dolgát. Azt mondtam az imént, hogy a fenséges dolgok szemlélete önfeledtségre ragad minket. Általában. De amikor Isten közelségébe érkezünk, éppen emlékezni kezdünk igazi önmagunkra. Az Isten által kinyitott kozmosz-könyv nem önfeledt ámulatba ringatja a szenvedő Jóbot, hanem az ámulat révén viszi át Isten elé.
Hitvány vagyok – mondja Jób. Miért is? Egy modern értelmező fordítás összevonja az egész mondatot, és így adja vissza: könnyelműen szóltam. Mintha tehát a közbölcsességet idézné Jób. Azt mondja a Példabeszédek könyve a régi latin fordítást követve: „van, aki akkor bizonyul balgának, amikor magasra emelték.” (Jaj, hány ember van, testvérek, és hány ember volt, és tudjuk, hány ember lesz még, aki, mikor magasra emelték, trónra ültették, felmagasztalták, fölröpült a csúcsra, akkor bizonyult bolondnak!) De így folytatja a Példabeszédek könyve: „ha okos lett volna, szájára tette volna kezét.” (Péld 30,32) Kezem a számra teszem – többször olvassuk ezt a Bibliában, ez a megszeppent, de bölcs hallgatásnak a gesztusa.
Elnézést kérek az idősektől, de mivel én is ebbe a generációba tartozom már, bátran mondhatom, hogy nekünk már potyognak a fogaink. Amikor kollégista voltam Debrecenben, sokszor mentünk át a Nagytemplomba istentiszteletre. Egyszer állt a templom előtti néhány idős néni, vígan beszélgettek, sőt, vihogtak, mint a kamaszlányok. Azt vettük észre, hogy nevetés közben a szájuk elé kapták a kezüket. Ekkor megszólalt mögöttem az egyik szobatársam: a foghíjasok! De nem biztos ám, hogy ez a mozdulat, ahogy ideteszem a kezem a számra, azt jelenti, hogy a foghíjamat takargatom. Talán annyira meg vagyok szeppenve, hogy így jelzem: nem szólok. Ne jöjjön ki a számon semmi, még egy elhamarkodott indulatszó sem, de még egy sóhajtás sem. Ezt mondja itt Jób. S mintha valóban a Példabeszédek könyvének közismert bölcsességét idézné a mozdulata. Ez tehát Jób erkölcsi tartalmú önítélete: Uram, most jöttem rá, hogy én hitvány és alávaló vagyok, semmit nem érek.
Hát hogyan, testvérek? Ezt mondja Jób? S kérdezzük csak nyomatékkal: hogy van ez? Hiszen Isten ítélete szerint „nincs olyan ember a földön, mint ő: jámbor és becsületes, az Istent féli és a gonoszt kerüli.” (1,8) Nincs olyan ember a földön, mint Jób! Hát éppen ezért pécézte ki a Sátán Jóbot! Azért rontott rá a szenvedésekkel, a kísértésekkel, mert rá akarta bizonyítani Jóbra, hogy érdekből szereti Istent, haszonért szenteskedik (megcsiklandozza Isten hónalját, és kap érte sok-sok áldást, hízeleg egy kicsit, nyalja az Isten talpát, aztán jön az áldás). Jób nem azért szenved, mert bűnös, hanem azért szenved, mert igaz ember. És ő mondja ezt: hitvány vagyok? Hát, ha valakinek, Jóbnak kéne a legkevésbé ezt mondani! Fordítsuk-e egyáltalán így a szavát, hogy: íme, hitvány vagyok, s ne térjünk-e vissza inkább ahhoz: íme, kicsiny vagyok? De lám, ezt is mondja Jób: számra teszem a kezem! Vagyis hallgatok, és okosabb lett volna, ha hallgatok. Meglehet, Lutherrel szólva azt kell mondanunk, hogy Jób egyszerre igaz és bűnös. Sokan ismerik a latin fordulatát: simul iustus et pecator. Egy sajátos azonidejűség van itt: az ember Isten kegyelmének erőterében egyszerre igaz és bűnös. De inkább Kálvint idézem, ő kevésbé értette a paradoxonokat, melyek Lutherből csak úgy gyöngyöztek. Ha elkezdődött is bennünk az igazi élet, az Istenhez találásunk nagy története, még nem vagyunk angyalok. De leginkább János apostol levelét kell idéznünk, aki azt mondja: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. (1Jn 3,2) János Krisztusra utal. Kell tehát egy átvitel, egy transzfer, az embervilág jól megszerkesztett ész-érveiből az ámulaton, a fenségesen keresztül az Isten világába. Amikor ölbe veszünk egy gyermeket és visszük, visszük gyógyulni a kórház folyosóján, egészen végig kell azon az úton menni. Jóbnak is végig kell menni ezen a hetvenhét kérdésen. S mikor visszük a gyermeket, ő már hallgat, mert tudja, hogy a gyógyulás felé megy.
Okosabb lett volna-e, kérdezem testvérek, ha Jób már a történet elején a szájára teszi a kezét? S nem kérdez egyet sem? Nem lett volna okosabb. Kétségtelen, okos emberként járt el, kérdezett, prüszkölt, tülekedett, könyökölt, mert Isten elé akart kerülni. De amikor Isten elé érkezett (vagy inkább mikor elébe állt Isten), akkor a szájára tette a kezét. Itt kezdődik a tökéletesség. Ha bölcs lettél volna, hallgattál volna – a Példabeszédek könyvében gyökerezik a mondás. De inkább így mondom: ha tökéletes akarsz lenni, megtanulsz hallgatni. Azt mondja a bölcs király, Salamon: „azt gondoltam, hogy bölcs vagyok, pedig távol voltam tőle.” (Préd 7,23) Íme, Jób a szájára teszi kezét és azt mondja: talán egyszer szóltam, de most már nem fogok érvelni. Vagy kétszer szóltam, többször nem teszem. (39,37) Ám ez afféle szerény összevonása annak a száznál is több kérdésnek, amit Jób már felvetett. (A háromszáznál több állítását ide sem számítjuk.) Egyszer vagy kétszer – értjük a kifejezést. Uram, talán egyszer megszólaltam, mint perlekedő. Talán még egyszer megszólaltam, mint hibakereső, de most már nem szólok. Indulok a bölcsesség és tökéletesség útján. De az Úr még szólni fog! Mert nemcsak a világot teremtette magának, hanem minket is. Ámen.