Elsőre talán magától értetődőnek tűnik, hogy az elzátrság miatti felfokozott vágy ez, mint amikor régi barátok mondják, hogy olyan jó lenne végre összefutni, és beszélgetni az élet nagy dolgairól! De Pál nem kifejezetten ezt írja, szavai valami mást tükröznek.
Ablonczy Tamás
2020. augusztus 9.
Lekció: Királyok második könyve 5. fejezet 1-15. versei
Textus: „Először is hálát adok az én Istenemnek Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy hiteteknek az egész világon híre van. Mert Isten a tanúm, akit lelkemből szolgálok Fia evangéliumának hirdetésével, hogy szüntelenül megemlékezem rólatok, mindenkor kérve imádságaimban, hogy Isten akaratából egyszer már el tudjak menni hozzátok. Mert szeretnélek meglátogatni titeket, hogy megerősítésetekre valamilyen lelki ajándékot adjak át nektek, azaz hogy együtt nyerjünk vigasztalást nálatok egymás hite által, a tietek és az enyém által.” (Pál levele a rómaiaknak 1. rész 8-12. versei)
Kedves Gyülekezet!
Pál apostol úgy kezdi – a formaságok után – a levél tartalmi részét, hogy „először is hálát adok Istennek mindnyájatokért”, hálát ad a gyülekezetért. Egy presbiteri hétvégén fogalmazta meg a kolléganőm, Ibolya, hogy mi lelkészek mindig úgy forgatjuk a bibliamagyarázatunkat, hogy abból a gyülekezet csak rosszul jöhet ki. Ha egy ige elmarasztal valakit, akkor azonosítjuk a hallgatóságunkat azzal. Ha pedig netán valami dicséret hangzik el, akkor meg azt mondjuk, hogy bárcsak rászolgáglnánk mi is Isten vállveregetésére, mert sajnos nem ez a helyzet. Pedig Pál nem félt szembedicsérni a leveleiben a címzett közösségeket. Merjünk mi is dicsérni, hálát adni!
Annyi mindent köszönhetünk a gyülekezeti közösségünkben is! Ha körülnézek az itt ülőkön, annyi hűséget, hitet, szolgálatkészséget, bátorságot tudnék sorolni! De már csak azért is hálásak lehetünk, hogy vagyunk, itt, közösségként, gyülekezetként még megtartott minket az Isten a járvány és az építkezés nyűgjei ellenére is, ráadásul az online közvetítésen keresztül lélekben még többen is ide tartozónak vallják magukat!
Az ókori levelekben szokásos formai elem volt az isteneknek hálát adni. Pál ezt átvette, de el is méylítette. Nála nem csak formaság, hanem meg is elevenedett ez a kötelező levélelem. A nyár folyamán egy családi találkozón egy Amerikából épp hazalátogató rokonom köszönt rám a következő szavakkal: Hogy vagy? – És mikor már épp válaszoltam volna a kedves érdeklődésre, már tovább is állt választ sem várva. Magyar nyelvben ez furcsa, de gyorsan rájöttem, hogy ő tulajdonképpen csak magyarra fordította magában azt az angol köszönést, ami az ottaniaknak már tényleg puszta formalizmussá vált. De nemcsak angolul vannak ilyen kiüresedett szólások, hiszen vizsgák előtt nekem is gyakran mondták: „Egy kalappal!” – miközben senki sem kívánta igazán, hogy ennek a szólásnak az eredeti értelme ténylegesen meg is valósuljon. Pál viszont komolyan vette a hálaadást a gyülekezetért, pedig még nem is járt ott, igaz sokakat ismert már.
Mivel Pál még nem járt korábban Rómában, így sokan egyfajta teológiai bemutatkozásként értékelik ezt a bibliai levelet: a keresztyén hit egyfajta dogmatikai összefoglalásaként. Ezt erősíti, hogy a protestantizmus történetében ez a levél sokszor volt rendkívül megtermékenyítő nagy teológusok hitbeli alapvetéseinél, összegzésénél. De ha dogmatikaként olvassuk, akkor nagyon leszűkítjük a levélben lévő Igét, rideg racionalizmussá válik, keresztyén filozófiává. Épp azt nem éljük át, amit elődeink: hogy személyesen megszólítson ezen keresztül Isten.
Pedig itt is van egy szituáció, amire Pál reagál. Rómában létrejött egy keresztyén gyülekezet, ami más helyekhez hasonlóan jellemzően Krisztus-követővé vált zsidókból szerveződött. Azonban egy császári rendelet kiűzte a zsidókat Rómából hosszú évekre (így találkozhatott már többekkel Pál). Visszatérésükkor azzal szembesültek, hogy már csak a kisebbséget jelentik a gyülekezetben, mert a pogány hátterű keresztyének létszámban úgy megszaporodtak, hogy már ők voltak többségben. Az újraszerveződésben ez komoly konfliktusokat gerjesztett, elsősorban a szokások mentén: mit szabad és mit nem, illetve mit hogyan szabad. Ebben a helyzetben ír Pál, hogy segítsen oldani a feszültséget.
Pál nagyon vágyott rá, hogy eljusson hozzájuk, talán épp a korábbi császári kitelepítési rendelet akadályozta őt is abban, hogy ez megvalósulhasson. A mostani járványhelyzet utazási korlátozásai közt egy kicsit jobban értjük ezt a nehézséget. Már épp hozzászoktunk, hogy gyakorlatilag bármikor mehettünk a világban amerre csak a kedvünk tartotta, és olyan nehéz is volt elképzelni, hogy Pál idejében, az első században esetleg lehettek tecknikai akadályai az utazásnak, de most a koronavírus miatt magam is megtapasztaltam ezt. Vágytunk Kárpátaljára, az ottani rokonokhoz, de a karanténos feltételek miatt ez vállalhatatlan lett. Vágytunk a gyülekezeti közösségbe, de tavasszal hónapokig még erre sem volt lehetőség, csak nagyon személytelenül, online módon – és sokan még most is csak így mernek részt venni az istentiszteleten, így biztonságos.
De miért is vágyódott Pál a találkozásra? Elsőre talán magától értetődőnek tűnik, hogy az elzátrság miatti felfokozott vágy ez, mint amikor régi barátok mondják, hogy olyan jó lenne végre összefutni, és beszélgetni az élet nagy dolgairól! De Pál nem kifejezetten ezt írja, szavai valami mást tükröznek: „Szeretnélek meglátogatni titeket, hogy megerősítésetekre valamilyen lelki ajándékot adjak át nektek, azaz hogy együtt nyerjünk vigasztalást nálatok egymás hite által, a tietek és az enyém által.” Ezek a szavak az egész levélírás, az egész Római levél lényegét hordozzák: azért ír, hogy egymás hite által épüljenek. Ebben a konkrét helyzetben, de ezen túlmutatóan is. Pál szavai által a római keresztyének, és az ő válaszukból az apostol.
Talán nem tulajdonítunk ennek nagy jelentőséget, pedig sokat számít, hogy megosszuk egymással a hitünket. Szép példája ennek a lekcióként olvasott történet, amikor egy kislány szavai, Isten hatalmáról tanúskodó beszámolója ment meg egy hadvezért. Vagy egy kicsit közelebbi példaként emlegetem az idei nyári ifjúsági táborunkat, ahova elhívtuk négy házaspárt is a gyülekezetünkből, hogy meséljenek az életükről, hitükről, Isten csodáiról, kegyelméről. Éppen azért, hogy egymás hite által épüljünk. Nem prédikációk, képzett teológusok előadásai ezek, hanem személyes élettapasztalatok.
Az a görög szó – szünparakaleó -, amit Pál apostol a levélben használ, szó szerint úgy fordítható, hogy „együtt bátorodjunk meg”. Benne van a jól ismert Paraklétosz szó, amit Jézus a pártfogóként küldött Szentlélekre vonatkozóan mondott. Mint amikor valaki maga mellé hív, maga mellé ültet, bensőséges, bizalmas beszélgetésre, átfogja a vállam, megvigasztal a szomorúságban, bánatban. Mi bátorítunk így? Odaülünk a másik mellé? Vagy csak várjuk, hogy minket vegyenek már észre, minket hívjon valaki maga mellé egy jó beszélgetésre? Bátorítunk, vagy inkább elvesszük a másik kedvét? Bátorítunk, vagy inkább elbizonytalanítunk? Egyáltalán: odafigyelünk egymásra, észrevesszük, hogy a másiknak bátorításra lenne szüksége? A családunk legendás történetei közé tartozik, hogy a műszaki érdeklődésű egyik bátyám egy zeneakadémiai hangverseny alkalmával ahelyett, hogy átadta volna magát a hangok harmóniájának, inkább a szellőzőket számolta meg. Mi mire figyelünk az életben, mit veszünk észre?
Az egymás hite általi épülésnél nem a hitbeli sikereink fitogtatása a lényeg, hanem hogy tanúskodjunk arról az isteni kegyelemről, ami felszabadít mindenféle teljesítménykényszer alól. Az egymás hite általi bátorításban nem az én hitem, az én teljesítményem, az én vallásos sikereim a lényegesek, hanem csak tanúk vagyunk. És az Isten kegyelmére olyan jó rácsodálkozni, hogy az ömagában bátorító. Erről ír Pál ebben a levélben! Ezért is tud hálát adni mindenkor. Nem formaság ez, nem a jóindulat megnyerése mielőtt odaérne személyesen is, nem kötelező teológiai maszlag, hanem közös Istendicsőítésre hív.
Ámen.