Bárcsak Isten beszélne!

De sokszor van ilyen az életünkben, amikor meglátogatunk egy lesújtott embert, és úgy tervezzük, hogy egy jó fél órát töltünk nála, kicsit beszélgetünk, vigasztaljuk, megsegítgetjük. Aztán benyitunk hozzá és a következő percben már a menekülés útját keressük, jaj, hogy tudnánk ebből a rettenetes helyzetből kijönni, kivágni magunkat, mert nem tudunk mit mondani! Vagy amit mondhatunk, máris érezzük, érvénytelen, vagy csak tovább fokozzuk a fájdalmat, csak sót szórunk a sebeire.

dr. Szabó István
2022. április 3.

Textus:
„Erre a naamái Cófár felelt, és azt mondta:
A szavak e tömegére ne legyen-e felelet; és e szájembernek igaza legyen-e?
Ha fecsegéseidet elhallgatja ember, kinevetsz, hogy nincs ki megszégyenítsen;
és azt mondod: Tiszta az én tanom; és szeplőtelen vagyok szemeidben.
Valójában pedig bárcsak Isten beszélne, és megnyitná hozzád ajkait!
Ő megjelentené neked a bölcsesség titkait, mert kétszeresek a megértés tekintetében,
és megtudnád, hogy elfelejteti veled Isten büntetésedet.
Isten kikutatását eléred-e; és a Mindenható tökéletességéhez elérsz-e?
Égi magasságok – mit csinálsz? Mélyebb a másvilágnál – mit tudsz?
Hosszabb a földnél hossza, és szélesebb a tengernél.
Ha elsuhan és bezár, és törvénybe hív, ki téríti őt vissza?
Mert ő ismeri a semmi embereket; látja a veszedelmet, hát nem figyel?
Itt üres ember is eszessé lehet; vadszamár-csikó is emberré születhetik.
Ha te elkészíted szívedet, és kiterjeszted hozzá kezeidet;
ha bűn van kezeden, távolítsd el azt, és ne lakozzék sátorodban álnokság;
bizony akkor felemelheted orcádat gáncs nélkül; és szilárdan állsz, nem kell félned.
Bizony elfelejted te a viszontagságot; mint átfutó vízre emlékezel,
és délnél fényesebben kel fel életpályád; mikor alkonyul, olyan lesz, mint a reggel.
És bízol, mert van reménység; és biztonságban vetsz ágyat és fekszel le.
És ha fekszel, nem lesz, ki felriasszon; de sokan hízelegnek neked.
Az istentelenek szemei pedig elepednek, és a menekülés elvész előlük; reményük a lélek-kilehelés.”

(Jób könyve 11. rész)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Immár megszólal a harmadik barát is, aki szintén vigasztalásni jött, aki maga sem szólt hét napig egy szót sem a megrendülésben, majd megvárta, hogy előbb Elifáz, aztán Bildad szóljanak. Most ő szól Jóbhoz, hogy feleljen a panaszára, élet-átkára, keserves kifakadására, és Isten ellen szinte kimondatlanul is megfogalmazott vádjaira. Mi pedig egyre inkább úgy érezzük, hogy most már nekünk is állást kell foglalni. Mindeddig megpróbáltam az állásfoglalást halogatni és megpróbálom még ezután is. Tűnhet úgy, hogy ezzel voltaképpen a barátokat védelmezem. Tudjuk ugyanis, hogyan ér véget Jób története: Isten megfeddte a barátokat, akik úgymond nem szóltatok Isten felől igazán, míg Jób igazán szólt felőle. De Jób könyvét nem érdemes türelmetlenül olvasni, mint valami krimit, melynek ellapozunk a végére, hogy megtudjuk, ki volt a tettes, aztán már nem érdekes, mi történik. Jób könyve éppenséggel a hosszantűrésről szól. Haladjunk hát sorjában! A barátok magatartásában, ahogy a vigasztaló szerepéből fokozatosan átcsúsznak az elégedetlenkedő, morgó, mérgelődő, türelmetlen, majd vádoló emberek szerepébe, bizony sokszor önmagunkra ismerünk. És ezt a belátás akkor is érvényes, ha jóbi szenvedéseket szenvedtünk, vagy ha a szívünk teljesen és igazán Jóbé, akihez nem volt fogható a Földön, aki ellenállt a Sátánnak, s bár mindent elveszített, mindenétől megfosztotta a kísértő, a vagyonától, a gyermekétől, a családjától, az egészségétől, fájdalmat, gyógyíthatatlan szenvedéseket zúdított rá, mégsem átkozta meg Istent, hűséges maradt! Igen, bár a szívünk Jóbé, mégis, a barátok szavait olvasva be kell látnunk, hogy ha ezek a szavak nem a Jób könyvében lennének, ha nem ennek a történetnek a keretében hangzanának el, akkor már-már úgy érezhetnénk, mint akik beiratkoztak az isteni bölcsesség magasiskolájába. Egyszóval nehéz állást foglalni. A szívünk eleve Jóbé, de a barátoktól is hallunk bőven igazságot. De míg halogatjuk, hogy hová álljunk végleg, magunk is formálódunk az Ige erejében.
A három barát, látjuk, fokról fokra fordul szembe Jóbbal. Nincs idő az átmeneteket részletesen érzékeltetni, de aki alaposabb átolvassa Jób könyvét, észre fogja ezeket venni. Én most úgy teszek, mint William Blake, angol költő, festő, aki egy gyönyörű, lenyűgöző sorozatot készített Jób könyvéhez. Többször megfestette a barátokat együtt is. Először a három barát együtt áll Jób mellett, mindkét karjukat az égre nyújtva, a gyászukat kifejezve. Aztán két-három képpel később már azt látjuk, hogy ez a három barát nem égnek emeli a kezét, hanem mind a három mind a két kezével Jóbra mutat, vádló mozdulattal. Ha valakit vádolunk, vagy fenyegetünk, vagy megintünk, akkor mutatóujjunkat feltartva rámutatunk, megintjük. De hogy két kézzel fenyegessünk, azt szinte hihetetlen. Ilyen képletesen, expresszíven mutatja meg a festő, hogy mi történt itt szinte kinyomozhatatlanul. A három barát, akik égre tartott kezekkel gyászoltak, most kétszerezetten vádolják Jóbot – imént még gyászt kifejező kezeikkel. Ezek a kezek úgy nyúlnak előre, mintha még mélyebbre akarnák őt lenyomni, vagy mintha átkot szórnának rá, ezek nem áldásra nyújtott kezek.
Kétszeres a vád. Az egyik az, hogy Jób nem akarja elfogadni a büntetést. Prüszköl, tiltakozik ellene, lázad a büntetés ellen. Nem Isten ellen, a büntetés ellen lázad. Viszont a másik vád az, hogy Jób Istennel akar perbe szállni. Éppen az előző szakaszt olvasva hallottuk Jób szavait, ezekből hadd olvassak föl három mondatot. Mindhárom mondatban benne van a pereskedés szó. Azt mondja először Jób: ha valaki perelni akarna Istennel, nem felelhetne meg neki, ezerből egy szava se érne semmit (Jób 9,2). Aztán azt mondja Jób, még ugyanebben a beszédében: mert nem ember Isten, mint én, hogy megfelelhetnék neki, perbe szállhatnánk egymással, de nincs közöttünk választott bíró, aki reánk tehetne kezét, vagyis aki fölöttünk áll, és mind a kettőnkre nézve érvényes ítéletet mondana. (Jób 9,32) És végül ugyanennek a beszédnek a középső szakaszában azt olvassuk: ezt mondom Istennek, ne ítélj el engem, add tudnom, miért perelsz velem. (Jób 10,2)
Micsoda? – szólal erre a harmadik barát, Cófár, aki eddig is mindent hallott, de nem szólt, hanem udvariasan kivárta a sorát. Ő a legkeményebb. Korábban egy középkori festmény mintájához igazítva mondtam egy hasonlatot, miszerint a három barát három eltérő hangerővel beszél. Élifáz, halkan, fülbe súgva vigasztalgat, szinte magához öleli Jóbot (bár láttuk a szavaiból, hogy nem igazán egyértelmű ez a vigasztalás). Jób el is utasítja, üres beszédnek tekinti. Aztán jön Bildád, ő már hangosan, jól artikuláltan szól, mint egy fegyelmezett tanár, szépen előadja a tételeket, az igazságot, a rendet, a világ örök dolgait, hogyan van Istennek az emberrel, illetve embernek Istennel dolga, ahogy ez a nagy könyvekben meg van írva, ahogy ez az ősök tapasztalatában kibontakozik, ahogy ezt mindannyian tudjuk évezredek óta. Mintegy leckét mond fel Jóbnak, és arra hívja, hogy tanulja meg ő is ezt a leckét. Sőt, emlékezteti. sokszor maga Jób is felmondta már ezt másoknak, tudja ő azt. De azt is láttuk, hogy bármilyen okosakat is mond, amit mi is beírhatunk a szívünkbe, mégis megsebzi Jóbot. Rettenetes példát hoz fel, azt mondja, hogy azért haltak meg Jób gyerekei, mert Isten kiszolgáltatta őket bűneik következményének. Jób tiltakozik, ezt is elutasítja. És ekkor hangzanak el a perre utaló szavak: ne ítélj el engem! Add tudtomra, miért perelsz velem?
Hát mit akar Jób? Pert akar? Perbe akarja vonni Istent? És mi lenne a tárgya ennek a pernek? Ezután szólal meg a harmadik barát, Czófár. Mindjárt jelzi Jóbnak, hogy nem tud mit kezdeni a Jóbból kiáradó a szó-ömlennyel, bármilyen megrendítő is. Olvassuk csak Jób szavait, és sírjunk vele együtt, átérezve, hogy csak egy megsebzett ember tud ilyen szépen, ilyen mélyen, ilyen komolyan, ilyen őszintén és igen, ilyen keményen beszélni. De hiába ez az átérzés! Czófár azt mondja minderre: ez csak szavak lapátolása, mai nyelven: ez csak üres retorika, patetikus ömleny. Azt hiszed, mondja Czófár, hogy sarokba szorítasz bennünket? Azt hiszed, hogy ezzel a szó-ömlennyel elhallgattatsz minket és jót nevetsz majd rajtunk, kigúnyolsz minket, mert nincsen senki, aki rendre utasítana? Így is szokták fordítani (én is így olvastam Kecskeméti István fordításából), hát nincs, aki megszégyenítene?! Hagyd már abba!
Milyen megrendítő ez, testvérek! Az imént még együtt sírtunk valakivel, szóhoz sem jutottunk a megrendüléstől, nem is tudtuk, mit csináljunk, legszívesebben elmenekültünk volna ebből a helyzetből. De sokszor van ilyen az életünkben, amikor meglátogatunk egy lesújtott embert, és úgy tervezzük, hogy egy jó fél órát töltünk nála, kicsit beszélgetünk, vigasztaljuk, megsegítgetjük. Aztán benyitunk hozzá és a következő percben már a menekülés útját keressük, jaj, hogy tudnánk ebből a rettenetes helyzetből kijönni, kivágni magunkat, mert nem tudunk mit mondani! Vagy amit mondhatunk, máris érezzük, érvénytelen, vagy csak tovább fokozzuk a fájdalmat, csak sót szórunk a sebeire.
Mintha Czófár is ebben a helyzetben lenne, amikor ilyen keményen, harsányan, szinte rákiabál Jóbra: fogd be a szád! Azt hiszed, hogy a sok beszéddel sarokba állítasz minket? Hát akkor megmondom én neked, hogy mi a te bajod! Mit akarsz te? Odaállsz Isten elé és azt mondod, hogy tiszta az én szavam, tiszta az én gondolatom, szeplőtelen vagyok a te szemeidben? Bűntelennek mondod magadat? Márpedig, ha bűntelen vagy, akkor Isten igazságtalan. Isten pedig nem igazságtalan. Isten nem forgatja fel az igazságosságot. Isten nem szünteti meg a világ jó rendjét. Íme a szillogizmus: ha tehát te azt mondod, hogy bűntelen vagy, akkor Istent tartod igazságtalannak.
De vajon valóban ezt mondaná Jób? Akárhogy lapozgatom, forgatom a Jób könyvét, sehol nem találom ezt a tételes megfogalmazást miszerint Jób azt mondaná, hogy: bűntelen vagyok, hogy soha nem követtem el semmi bűnt. Igen, azt mondja, hogy ártatlan vagyok, de ez már az igazságszolgáltatásnak abba a dimenziójába tartozik, amikor az elkövetett véteknek megfelelő büntetést kell kiszabni. Múltkor emlékeztetett valaki, hogy ne csak az igazságosságról beszéljek, hanem a méltányosságról is, mert a bírónak méltányosnak kell lennie. Igen a bíró mérlegre tesz mindent és méltányosan ítél, megfontolja, hogy az elkövetett bűn mekkora büntetést érdemel. Jób pedig a szenvedése okán, az elviselhetetlen nyomorúsága okán úgy érzi, hogy bár Isten megfellebbezhetetlen ítélő bíró, az ő esetében valami nem stimmel. Vagyis Jób szavaiból nem nagyon lehet rögtön arra következtetni, hogy teljességgel bűntelennek mondaná magát. Azt látom, hogy inkább a barátai kergetik fokozatosan ebbe az irányba: hát akkor mondd ki… Mondd ki, hogy semmi bűnöd nincs! Mondd ki, hogy makulátlan vagy Isten szemében! Mondd ki, hogy semmi vétket soha nem követtél el! Egyébként, miért óbégatsz? Mi a bajod?
Jób nem mondja magát bűntelennek, de miután nem lát bele Isten útjaiba, Isten titkaiba, voltaképpen már csak valamiféle „peres” eljárásban lehetne megtalálni, hogy valami lappang még szenvedése mögött, és ez a valami nem Jóbban van, hanem Istennél van elrejtve. Magának Istennek kellene ebbe a perbe belépni, megszólalnia és mondania valamit. Ez lesz majd a következő hosszú résznek a fő témája. Jób azért akar „pert”, mert azt akarja, hogy maga Isten szóljon hozzá. S milyen érdekes Czófár rögtön így kezdi a beszédét: bárcsak Isten szólna hozzád. Mi is így gondoljuk, de ne szaladjunk előre. Igen, Istennek kellene megszólalnia, hogy kifejtse, mi történik itt, hogy elmondja, miben áll a hozzá való hűség, és rámutasson, hogy Jóbbal szemben hamis a vád, ez csak a sátán vádja, hogy Jób sem ingyért szereti Istent. De hát ilyen nincs, mondja a kísértő, hogy Istent ingyért szeressük. Dehogy! Mi az áldásért szeretjük Istent, a jóért szeretjük Istent, azért szeretjük Istent, hogy adjon nekünk valamit. Isten olyan, mint az öreg Lear király, aki maga elé állította a három lányát, s kérdezte: ki szeret engem jobban, s aki jobban szeret, az kapja az országból a nagyobbik részt. Na, lányaim, hogy szerettek engem? A lányok meg szépen fölnyomják magukat. Olyan szavakat mondanak, akkora szeretethimnuszokat adnak elő, hogy csak ámulunk. Közben tudjuk, hogy nem mondanak igazat. Csak a legkisebb lány, Cordelia, nem tudja kimondani, hogy szereti apját, mert ezt nem lehet kimondani. Ha igazán akarja az ember Istent szeretni, ki se tudja mondani. Nos, a kísértő valami ilyesmit mond az Úrnak: ez a Jób is valamiért szeret Téged. Kinézett magának egy áldást, aztán egy kicsit szeret érte. Tudjuk azonban, hogy Jób tényleg ingyért szereti Istent. És nem mondja magát bűntelennek. A baját, a nyomorúságát tartja túl soknak. A rázúdult rosszat nem tudja elhordozni, és ezért kiált az Úrhoz.
Czófár szava elsőre alázatosnak tűnik, pedig valójában roppant magabiztos. Alázatosnak tűnik ez: „bárcsak maga Isten beszélne veled, nyitná meg ajkait ellened!” Mintha azt mondaná ezzel, hogy nem megyünk mi veled semmire, Jób, mert nekünk is csak emberi szavaink vannak, és neked is csak emberi szavaid vannak, nőttethetjük itt a szavakat, nagy halmot létrehozhatunk, aztán kiderül erről a nagy halomról, hogy ez a szavaink hulladéklerakója, mert minden egyes szóról kiderül, hogy semmit se ér. Hát bárcsak Isten szólalna meg! Akkor egyből látnád – s itt fordul meg Czófár mondandója – , hogy Istennek igaza van, és belátnád azt is, hogy te meg bűnös vagy! Ez az örökérvényű képlet. Ezzel Czófár kapcsolódik a korábban elhangzottakhoz. Éppen ahhoz is, amit maga Jób mondott az imént: hogyan lehetne az embernek igaza Istennel szemben, hogyan lehetne az embernek igazsága Istennél? (JÓB) Bárcsak – mondja tehát Czófár – maga Isten szólna…, szólna ellened. De ezt így is lehetne fordítani: szólna veled. (Később majd mind a két értelemről szeretnék szólni.)
Ha Isten szólna, mondja Czófár, rögtön megértenéd, hogy Isten bölcsessége végére mehetetlen. Te nem tudod őt kikutatni. Én sem tudom, ti sem tudjátok, testvérek, Isten bölcsességét kikutatni. Isten, mintha oda se figyelne és mégis, mindent tud. Te, Jób, én, Szabó István, ti, kedves testvérek, mi mindent elrontunk. Isten pedig még a vadszamár csikóját is emberré szülheti. Még a sült bolondból is bölcset csinálhat. Érted te ezt? Értem én ezt? Értjük mi ezt? Te, Jób azt mondod szenvedéseid közepette, hogy a fényesen ragyogó nap is olyan, mint az éjszakai sötétség. Igen, a szenvedésben nincs jó, mert akkor a jó is rossz. Isten azonban – mondja Czófár – az éjszakát is nappallá teszi a számodra! Te, Jób, valami végzetről panaszkodsz itt, valamiféle igazságtalanságot sejtetsz, holott Isten még el is engedett neked a büntetésedből. (Jób 11,6) Érdemes lenne ezt a mondatot a legnagyobb, legtudósabb istentudoroknak, istenészeknek odaadni, hogy kezdjenek vele valamit. Mit mond Czófár? Jób, te elviselhetetlen szenvedésről panaszkodsz, szerinted Isten mérték felett sújt téged. Holott Isten igazság! De ha van valami, ami mégiscsak méltánytalan, az az, hogy te csak ennyit kapsz. Vedd már észre, hogy Isten még el is engedett a jogos büntetésből! Valaki így fordítja: Isten elfelejteti veled a bűnhődést. Vagyis haragját nem önti ki teljes mértékben rád. Hát kérdem én, testvérek, így kell nekünk Istent megvédeni? Egy embert összenyom a nyomorúsága, mi odamegyünk hozzá, megveregetjük a vállát és azt mondjuk neki, hogy ez nem is minden!? Lehetne több is a szenvedése? Kevesebbet kap, mint amit érdemel? Lám, ilyen nagylelkű Isten?
Mit tudunk mi, testvérek, Isten véghetetlenségéről? Mit tudunk mi arról, hogy mi a szélessége, a hosszúsága, a mélysége és a magassága Isten jóvoltának? – kérdezi Pál apostol (Efezus 3,17-19). Úgy tűnik, Czófár is erről beszél. Mennyei magasság, mit tudsz? A pokloknál mélyebb az isteni bölcsesség. Mihez kezdesz? Messzebb van, mint a tenger vége. Bejárhatatlan, mint a végtelen kontinensek. Mit kezdesz vele? Mit értesz te ebből? Bárcsak Isten szólna ellened (vagy szólna hozzád), és akkor rögtön megértenéd. Igazat mond Czófár.
Akárhogy is forgatom a szót, Czófár igazat mond. Ez így van. Csakhogy amennyire tudja a Czófár, hogy mit mond, annyira nem tudja, hogy kinek mondja. Tudja, hogy mit mond, mert ezt kell mondani, mert ez az ősi igazság, ezen áll meg minden, de nem tudja, hogy az a Jób, akinek mondja. És bizony, a mi sok-sok elrontott vigasztalásunk is mind ebből fakadt és fakad, testvérek! Fölkészítem magam, elmegyek a barátomhoz, mert borzasztó nyomorúságban van, és vannak jó mondataim, vannak pazar mondásaim, és el is mondom neki mindet, de vajon, tudom-e, hogy kinek mondom? Tényleg belelátok én legteljesebb mélységéig a szenvedő embernek a nyomorúságába, a fájdalmába? Tudja Czófár, hogy kinek mondja, amit mond? Luther azt mondja egy helyen, hogy az ördög folyton azzal kísért, hogy bűnös vagy és nincs számodra kegyelem, elvesztél. És ez végső kétségbeesésbe kergeti, reménytelenségbe dönti az embert. És a végső kétségbeesésben csak az marad, amit Czófár is mond: a bűnösök egyetlen reménye, hogy kilehelik a lelküket, hogy vége lesz az életüknek. (Jób 11,20) Kellene ma egy új Luther, aki megmutatná, hogy az ördög ma nem azzal kísérti az embert, hogy te bűnös vagy és elvesztél. Ma azzal kísért, hogy veled minden rendben van, és bármit akarsz, az mind jó. Ebből lesz az, amit Nietzsche mondott, hogy: Szókratész mondja, borzasztó téboly az, amikor az ember olyan erényt képzel magának, aminek nincsen a birtokában. És az sokkal veszélyesebb, ha valaki tökéletesen igaznak tartja magát, mint ha valaki bűnösnek gondolja magát, mert aki tökéletesen igaznak tartja magát, az soha egy tapodtat sem fog abból engedni, míg aki a bűnein gyötrődik, esetleg olyan bűnön, ami nincs is, mert attól meg megszabadulhat. Mit mond az ördög? Bűnös vagy, elvesztél, nincs remény, nincs kegyelem. De a bűnös ember, még ha képzeli is a bűnét, léphet, engedhet, nem is egy tapodtat, hanem kettőt és hármat is, hogy kegyelmet találjon. A bűnös ember megtérhet és élhet, az önigazolt ember menthetetlen. Mára mindebből civilizációs mániákus depresszió alakult ki (ismerjük ezt a szörnyű betegséget). Ma az öngyűlölet és a más-gyűlölet bipoláris rettenete gyötri az embert. Tökéletesen igaz vagyok – mondja a mai ember –, mindenki más igaztalan, becstelen, nem tudok mást tenni, én, a tökéletes igaz, csak gyűlölni tudom őket. Vagy öngyűlöletbe esem, mert menthetetlen, reménytelen ember vagyok. És az egész, nézzétek, az egész nyugati civilizáció ebben az őrületben szenved. Ez a civilizációs bipoláris betegség. Hol imádjuk önmagunkat, és mindenki mást megtaposunk, aki ennek ellene mond. Nézzétek csak a mai önfelszabadító mozgalmak garmadáját, hogyan és miképp akarja a mai ember szabaddá tenni magát és mindenre lehetőséget nyitni önmagának, ám azt, aki csak fölemeli az ujját, és azt mondja, hogy talán nem biztos, hogy ez jó lesz, azt megtapossák. Nem biztos, hogy a férfiből nőt lehet csinálni, a nőből meg férfit. Biológiai értelemben biztos, hogy nem. Mire a mai ember: duguljon el a biológia! És duguljon el mindenki más, aki csak azt mondja, ami egyébként van. A másik oldalon pedig micsoda felfoghatatlan öngyűlöletekbe tud zuhanni az ember! Tudósok mondják, hogy a 21. század nagy népbetegsége nem az infarktus és nem a rák, hanem a depresszió. És ez nem holmi búskomorság, erről írtak eleget a régiek, hogy majd csak becsipeg egy kis cinegemadár reggel az ablakon és én jókedvre derülök! Bizony, a másik megölése és az öngyilkosság között tántorog ugyanaz az ember, ugyanaz a kultúra, ugyanaz a civilizáció. Bárcsak Isten szólna! Bárcsak Isten szólna – nekünk is úgy kell kiáltanunk, mint Czófár. Csak nem kell kioktatnunk Jóbot, nem kell mélyebbre nyomnunk Jóbot, hanem itt ennél a mondatnál megállni: bárcsak Isten szólna!
Ha szólna Isten, akkor nemcsak azt tudnánk, hogy mi az ítélet, hanem leginkább azt tudnánk, hogy mi a kegyelem! Tudnánk, vagy sejtenénk, hogy mi az Isten szeretetének a végére-mehetetlensége, mi a hosszúsága és szélessége, mi a mélysége és a magassága! Tudnád, hogy nem tudsz belőle kifutni! Mert ezt mondja tulajdonképpen Pál apostol: Isten belefoglal titeket az ő szeretetébe. És bármerre indulsz, nem érsz a végére. És akkor tudnád, hogy ki vagy te, és tudnád azt is, hogy kicsoda Jób, aki mellett most ott állsz és nem tudsz neki semmit mondani, csak szerencsétlen szavakat.
Ha Isten szólna, persze, betömne minden szájat, ahogy a zsoltáros mondja meg a próféták és bizonnyal szólna ellened is. És végre leleplezné ezt a mániás depressziót, az embernek ezt az eredendő bűnnel örökölt bipoláris őrületét, az öngyűlölet és a más-gyűlölet átkát.
Ha Isten szólna veled, most már így mondom: nem ellened, ha veled szólna. Ha végigbeszélne veled Isten az életedet, akkor megnyílna számodra a remény kapuja. Mert egyrészt amíg Isten nem szól, addig nem tudod, hogy mi az igazság, és nem tudod, hogy ki vagy, de ha Isten szól, akkor tudod, másrészt, hogy ki vagy, és tudod, hogy mi a kegyelem. Igen, amikor úgy érezzük, hogy Isten ellenünk szól – mert szól ellenünk is! -, akkor is velünk szól. A fordítók sokféleképpen adják vissza ezt a kifejezést. Nyugodtan mondom héberül is, és hamar kiderül, miért mondom. Az eredeti kifejezésben az „im” prepozíció van, jelentése szerint: nála, vele, mellette. A Szeptuagintában ezt a „meta” szóval fordították görögre: veled, melletted… Bizonyos összefüggésekben, kifejezetten jogi összefüggésben azt is jelenti: „ellene”. Amikor perben álló féllel, az ellenféllel beszélek – én vagyok a felperes, ő az alperes, vagy fordítva –, akkor ellene beszélek; ez logikus. A per súlyos vita, amely során valakinek a javára dönteni kell. Olyan csak Arany János versében, A fülemilében van, hogy azt mondhassa a bíró: jobbra ütök, nekem fütyöl, balról ütök, nekem, fütyöl, elmehetnek… Az igazságot el kell dönteni. Tehát, ha peres féllel beszélek, akkor ellene beszélek. Ezért nagyon sokan így fordítják ezt: bárha isten beszélne ellened! De az eredeti értelme mégis az, hogy: veled. Ez van Czófár szavainak a mélyén. Talán ő nem is tudja, de nem baj, ha nem tudja. Mi is csak Jézus Krisztusban értjük ezt meg. Amikor Isten velünk szól, akkor velünk van. Mondom még egyszer a héber szót: „im”. S már halljuk is: Immánuel! (Velünk az Isten) Milyen gyakran mondjuk: velünk az Isten, és ezzel nem azt mondjuk, hogy Isten ellenünk van! Ellenkezőleg: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk! (Róma 8,31) Isten velünk van. Velünk beszél, hozzánk szól. Ha szól kegyelme mélységéből, melyet nem tudunk kimeríteni, ha szól, akkor igazán és teljesen Krisztusban szól.
Nem az a választás, hogy magad ellen kell szólnod vagy Isten ellen kell szólnod. Csak hallgasd meg, hogy mit mond Isten, ha ellenedre is, de a javadra. Kálvin Jób könyvét magyarázva, ugyan mi mást fűzhetett volna ehhez a részhez, mint amit a XVI. században annyira jól értettek: bárcsak Isten szólna, kívánja Czófár, mert ha Isten nem szól, akkor nem tudod, hogy mi az igazság, és akkor az Isten megigazító kegyelmet sem nyerheted el! Bárcsak Isten szólna! Mert ha szól, akkor Krisztus szólja az ő igazságát, kegyelmét és a megtartó reményt. Ámen.