Az Úr az én kősziklám!

dr. Szabó István
2010. január 1.

Imádkozzunk! Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy ez új esztendő első napján hálás szí­vvel kiálthatunk hozzád megköszönve minden szabadí­tásodat, irgalmasságodat, mely által bennünket eddig is hordoztál, megőriztél és megtartottál, s megannyi kiáltásunkat meghallgattad, és segí­tségünkre voltál. Hálás a szí­vünk, és hálás szí­vvel hozzuk eléd kéréseinket is, hogy legyen valóban jó kedvednek esztendeje ez, melybe most beléptünk. Kérjük áldásaidat, hadd éljük át csodálatos vezetésedet, hadd zengjünk Néked, ennek az esztendőnek is minden napján örömmel és hálával dicsőí­tő éneket. Megnyitjuk erre szí­vünket és életünket, s kérünk, hogy most itt, ezen az első alkalmon, mikor közösen dicsőí­tünk Téged, Szent Lelked megsegí­tő kegyelméből, hallhassuk meg hí­vó igédet, elkötelező üzenetedet, szent buzdí­tásodat. élő szavaddal Szent Lelked hatalmával segí­ts, buzdí­ts, bátorí­ts bennünket. Jöjj közénk és add nékünk áldásodat. Kérünk az Úr Jézus Krisztusért hallgass meg bennünket. Ámen.

Textus: “Annakokáért (mondta Saul) nézzetek meg és tudjatok meg minden búvóhelyet, ahol ő (Dávid) lappang és minden bizonnyal térjetek vissza hozzám, hogy elmenjek veletek; és ha az országban van, kikutatom őt Júdának minden ezrei között.  Azok pedig felkeltek, és elmentek Zifbe Saul előtt. Dávid pedig és az emberei Máon pusztájában voltak a mezőségen, mely a sivatagtól jobbkézre van. és elment Saul az embereivel együtt, hogy megkeresse őt. Dávidnak azonban megüzenték, erre ő leszállott a kőszikláról, és Máon pusztájában tartózkodott. Mikor pedig meghallotta Saul, üldözte Dávidot Máon pusztájában. és Saul a hegynek egyik oldalán ment, Dávid és az emberei pedig a hegynek másik oldalán. és éppen, mikor Dávid nagyon sietett, hogy elmenekülhessen Saul elől, és Saul és az emberei már körül is kerí­tették Dávidot, és embereit, hogy megfogják,  akkor érkezett egy követ Saulhoz, mondván: Siess és jöjj! mert a Filiszteusok betörtek az országba. Akkor visszafordult Saul Dávid üldözéséből, és a Filiszteusok ellen ment. Azért hí­vják azt a hegyet a menekülés kősziklájának.” (Sámuel első könyve 23. rész 22-28. versei)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

A lekcióban Dávid szép zsoltárát olvastam Sámuel második. Könyvéből. Ez a Zsoltárok könyvében is olvasható, a 18. zsoltár foglalja magában ezt az éneket. A textusban pedig egy olyan történetet olvastam, mely az ének felhangzása előtt hosszú évtizedekkel korábban történt. Mégis nyilvánvaló, hogy Dávid öregkori zsoltára erre a fiatalkori eseményre tekint vissza. Ebben nincs ellentmondás. Például, ha ma visszatekintünk akár csak a tegnapi napra ? mondhatjuk, hogy az már tavaly volt. Vagyis már régen volt. Mégis, Dávid ezt az egész életét összegző zsoltárban, melyben Isten szabadí­tását is elbeszéli, egy olyan eseményre tekint vissza, s egy olyan helyet, helyszí­nt nevez meg, ahonnan egy nagyszerű képet vesz, és azt itt is, de sok zsoltárában is alkalmazza. Legalább tí­zszer olvassuk Dávidnál ezt a kifejezését: az Úr az én kősziklám. így a 18. zsoltárban is, itt négyszer. és ezzel azt az időszakot elevení­ti föl, amikor még Saul volt a király, bár őt, Dávidot Sámuel próféta már felkente, mivel Isten Sault már letette. Saul féltékenységében, haragjában üldözte Dávidot, életét akarta venni akár azon az áron is, hogy félbehagyta az uralkodást, és kivonult Júdea pusztájába, ahol halálra kereste a menekülő Dávidot. Az üldözés során Saul értesült arról, hogy Dávid egy nyí­lt vidéken, Máon sivatagában tartózkodik, összeszedte hát embereit és megpróbálta bekerí­teni Dávidot. Szinte filmszerűen előttünk a jelenet, ahogy azt Sámuel 1. könyve leí­rja. Látjuk is, ahogy Dávid egy sziklavonulat egyik oldalán menekül az embereivel, s próbál kicsúszni a gyűrűből, mí­g a vonulat másik oldalán halad Saul a csapatával. S ez a sziklavonulat egy ponton véget ér, megszűnik a természetes rejtekhely, mindkét csapat sí­k terepre ér, Saul pedig abszolút túlerőben van. Ekkor érkezik egy üzenet Saulhoz, hogy forduljon meg azonnal, mert az ellenség betört az országba, háborúba kell menni. és valóban, látjuk is, hogy már csak pár méter és a két párhuzamosan haladó csapat, az egyik ebben a hasadékban, a másik abban a hasadékba vonul, s már-már találkoznak is, összeérnek, már hallani a túloldalról a fegyverzörgést, talán a suttogás is áthallatszik már, s ekkor Saulnak meg kell fordulnia, abba kell hagynia az üldözést. Dávid kiszabadul. Ezért mondja Dávid zsoltárában: szorultságomban az Úrhoz kiáltottam, az én kősziklámhoz, Ő meghallgatott szentsége helyéről, alászállott és megszabadí­tott engem. Még azt is mondja itt, hogy megadta nekem az Úr, hogy az én ellenségem hátat fordí­tson nekem. S ez nem feltétlenül egy győztes csatára vonatkozik, amikor a menekülő ellenség hátat fordí­t, és futni kezd, hanem talán éppen ezt a jelenetet í­rja le. Nem kellett Saullal szemtől szembe találkoznia, az üldöző hátat fordí­tott neki, mert ott kell hagynia ezt a helyet.

Ezt jegyzi meg Sámuel 1. könyve 23. részének végén a krónikás, mikor leí­rja ezt a történetet, s mondja: azért hí­vják azt a hegyet a menekülés (vagy a szabadulás) kősziklájának. Azonban, akik más Biblia-fordí­tásokat is lapozgatnak, azok, például a legtöbb angol Biblia-fordí­tásban nem ezt találják, hanem egy héber nevet, mely hosszú és elég nehéz kiejteni. Ugyanis ez a kifejezés – menekülés kősziklája – sokféleképpen fordí­tható. és engedje meg a gyülekezet, hogy ezeket a fordí­tási lehetőségeket ma idehozzam. Mindegyik sokra mutat. Azt, amit mi itt menekülés-nek fordí­tunk ? a megelőző történetre alapozva – eredetileg nem azt jelenti, hogy menekülés vagy szabadulás, hanem azt, hogy választás. Azt fejezi ki, amikor két dolog közül választunk, mégpedig olyan módon, hogy szét is választjuk őket. Például, ahogy a borsót a lencsétől szét kell választani, vagy ahogyan a tisztát a tisztátalantól el kell választani. A mózesi törvények a papok teendői között leí­rják, hogy amikor a kultuszi áldozatot föláldozzák, a papnak szét kell választania az áldozatra alkalmas részeket azoktól, melyek nem alkalmasak erre ? s itt a művelet leí­rására ugyanez a szó áll. De maga a történetben emlí­tett sziklavonulat is szétválasztást ad, ez is valamiféle megkülönböztetés. Igen, a történetben is í­gy van, az egyik oldalán halad Saul dühtől, bosszúvágytól, gyűlölettől lihegve, a másik oldalon pedig Dávid menekül. Két csapat, két társaság. Az egyiket Isten már elvetette, mert Sault elvetette, megüzente neki a prófétával, – a másikat pedig már kiválasztotta. S most ez a hegyvonulat jelenti a szétválasztásukat, talán azt is lehetne mondani, hogy ez itt ví­zválasztó: az egyik oldalán erre folyik, a másik oldalán arra folyik. Az Úr tehát a választás kősziklája, mert nem mindegy, hogy melyik oldalon vagyunk. Az esztendő első napja újra alkalmat kí­nál arra, hogy miközben visszatekintünk – és ezt mondjuk: tavaly is megsegí­tett az Úr, és régen is megsegí­tett az Úr, ahogy Dávid is mondta uralkodása végén három és fél évtizeddel korábbi eseményekre visszatekintve: megsegí­tett az Úr, meghallgatott szentsége helyéről -, tehát miközben hálaadással visszatekintünk, reménység is támadhat bennünk.  ám a reménykedő embernek választania kell, döntenie kell, hogy mire veti reménységét, hova teszi a tétet, melyik oldalon halad.

Aztán jelenti ez a szó a választásból vagy a megkülönböztetésből következően a szétosztást is. Más helyeken ugyanezzel a szóval fejezik ki azt, amikor birtokot osztanak. Például Józsué könyvében, amikor Isten gyermekei elfoglalják az í­géret földjét, és a törzsek között megkezdődik az ország szétosztása, ez a szó fejezi ki, hogy melyik törzsnek mit osztottak. Másutt, amikor jogügyletet í­rnak le, és rögzí­tik, hogy az örökhagyó hogyan osztotta szét a gyermekei közt az örökséget, ott pedig ezzel a szóval jelölik az örökhagyás folyamatát ? kinek hogyan osztottak. S van ennek a szónak egy derivátuma is, igenévi alakja jelentheti az örököst is, nevezetesen azt, aki már bí­r egy neki osztott résszel. Ezért mondja másutt Dávid, meg mondja a próféta is azt, hogy az Úr az én osztályos részem, és ott ugyanez a szó szerepel. Isten jutott nekem. Abban a nagy osztozkodásban, amit a világ gyermekei végeznek, hiszen mindig zajlik ez a nagy osztozkodás, s mindig jut ennek az, amannak meg amaz, kinek ez, kinek az ? mondja boldogan Dávid: nekem Isten jutott. Nincs csodálatosabb vallomás, nincs boldogabb meghagyás, mint az, hogy Isten az én örökségem, Ő az én osztályos részem, az Ő szövetsége ez, amit velem kötött ? mondja ugyanitt Dávid ? mely az Ő hűségében állandó és maradandó, – szent szövetség. Isten az oldalamon áll, hűséges hozzám! De jó lenne, testvérek, ennek az esztendőnek első napján boldogan megvallani, hogy abban a világban ? mert ez a világ is olyan, mint a régi, adnak, vesznek, osztanak és visszavonnak ? mi azt mondhatjuk: a mi örökségünk visszavonhatatlan, mert Isten í­géretei megbánhatatlanok, a mi örökségünk állandó, mert a mi osztályos részünk maga a hűséges Isten.

Legvégül azonban valóban lehetséges úgy fordí­tani ezt az igét, ahogyan néhány fordí­tás, köztük a mi magyar fordí­tásunk is megengedi. így mondja, í­gy olvassuk: azért hí­vják azt a hegyet a menekülés kősziklájának. Micsoda dráma ez itt, kedves testvérek. Dávid már éppen az elveszés peremén van. így is fogalmaz a krónikás, hogy mikor Dávid éppen már végső igyekezettel volt, hogy meneküljön, de Saul éppen már körbekerí­tette őt, hí­rnök érkezett Saulhoz: siess és jöjj, mert a filiszteusok betörtek az országba. Milyen megdöbbentő mindebbe belegondolni. Dávid most nem erővel vágja ki magát, nem is hadi ügyességgel, okossággal, nem í­gy jön a szabadulás. Hanem az a dráma bontakozik ki előttünk, hogy a Dávidot kergető Saul olyannyira elmerül az üldözésben, hogy odahagyja az országot is. Odahagyja tisztjét, feladatát, odahagyja mindazt, amiért őt királlyá tették, nevezetesen, hogy megvédje az országot, hogy békét teremtsen. Micsoda nagy konfliktusa ez, végromlásra jut az ország Saul őrjöngő haragja miatt. S micsoda veszedelem támad abból, hogy nem tekinti már ügyének azt, amire eredeti megbí­zását kapta. S mégis, Saul már-már eléri célját! De mégsem érheti el. Milyen különös, hogy most, áttételes módon, éppen az ellenség lesz Dávid szabadí­tója. Siess, jöjj ? üzenik Saulnak – mert az ellenség betört az országba. El kell hoznod a hadnépedet, háborúba kell menned. Milyen különös útja ez Istennek. A régiek szokták mondani, hogy az ember útjai és Isten gondviselése sokszor látszólag ellentétes irányban haladnak. Hogy is van itt ez? Ez az út ennek a kősziklának vagy hegyvonulatnak a két oldalán? Hát úgy, hogy a menekülő Dávidé meg az őt üldöző Saulé előbb-utóbb találkozni fognak, és ennek tragédia lesz a vége. Nem jó felé megy ez az út, mindegy, hogy a szikla melyik oldalán vagyunk, nem jó felé megy ez az út, nem jó felé mennek a dolgok. Egyre csak közeledik a végső összeomlás, a bekerí­ttetés, a megsemmisülés, ahol véget ér a szikla, ott a vég. Ott, ahol elfogy az utolsó kis szikladarab is, ahol kiérünk a sí­kra, ahol nincs már hová elrejtőzni. és hol vannak Isten útjai? Hol van Isten hűsége, hol van Isten gondviselése? De jön a hí­r, hogy nagy rossz érkezik az országra, betört az ellenség. De ez a nagy rossz Dávid szabadulásának az alapja. Ezért mondták a régiek latin szóval, hogy Isten gondviselésében mindig van concursus is, amikor egy adott ponton egybefut, sőt együttfut Isten útja azzal ez emberi úttal, mely az ember szándéka szerint eltér az Isten útjáról. Találkoznak, együtt futnak. és újra igazzá válik az ige, amit József mondott testvéreiről: Ti rosszat gondoltatok ellenem, de az Isten azt jóra gondolta fordí­tani. Ti rosszat forraltatok ellenem, rossz készült, és látszólag Isten is elfordult tőlem, Isten nem volt ott, Isten útjai másfelé vezettek, és Dávid sem találta ezt az isteni utat, hanem párhuzamosan kellett haladnia a rosszal és a rossz beérte őt, elébe kanyarodott, bekerí­tette őt, erősebb, gyorsabb, ügyesebb volt nála, vége hát mindennek ? és mégis érkezik a hí­r, Isten útja keresztezte a rossz útját, és ez az átmetszés lett a menekülés helyévé. A kétségbeesés útja a szabadulás útjává lett, éppen azon a helyen mutatkozik ez, éppen annál a kősziklánál, ahol minden kiért a sí­kra, ahol a szabadulás minden emberi lehetőség megszűnt, éppen ott ? mondják a régiek: concursus ? nagy egybetalálkozásban ? ez a hely lett a menekülés kősziklája.

Kedves testvérek, hadd idézzem újra, amit a bevezetőben mondottam. Ez a szabadulás ős-élménye Dávidnak, s ezért mondja oly sokszor a zsoltáraiban, hogy Isten az én kősziklám. S igen sokféle helyzetre alkalmazza is ezt a képet. Például alkalmazza Dávid ezt arra a helyzetre is ? hiszen ezt is jelenti a kőszikla ?, amikor egy hegyorom ad menedéket, fölhúzódunk egy magas sziklára, egy barlangba, s ez olyan, mint egy megközelí­thetetlen vár. Isten az én kősziklám, – Isten megközelí­thetetlen magasságba visz el engem, Isten elrejt engem. Nem érhet utol a gonosz és a rossz. Aztán más helyen azt mondja Dávid és mondják a próféták is: Isten az én kősziklám, pontosabban csak egy egyszerű kődarab, melyen megvetheti az ember a lábát, ha körülötte minden mocsárrá lett. Bárhova lépek, csak el fogok süllyedni, csak el fogok veszni, semerre sincs egy tapotnyi szilárd helyem sem. Isten az én kősziklám, mondja Dávid, amin megvethetem a lábamat. S mondja egy másik zsoltárában: Isten kiemelt a mélységből, kiemelt a ví­zből, mikor már-már elborí­tott a veszedelem, és – ahogyan Szenczi Molnár Albert fordí­tja – szép, egyenes kőre el-felhelyeztetett. Kiemelt a mélységből és szilárd pontot adott a lábam alá. S legvégül, itt áll az, amit a mai történet idéz fel: Isten az én kősziklám. Ahol Isten megjelenik, ott véget ér a nyomorúság. Pedig az imént még úgy gondoltam, hogy ahol véget ér a kőszikla, ott kezdődik a baj. Eddig elrejtett a hegyvonulat, de ahol véget ér a szikla, ott véget ér a menekülés is, kezdődik a baj. és mégis ? vagy inkább: és mégsem, micsoda titok ez, testvérek: ahol véget ér a sziklaorom, mely elrejtett, éppen ott van szabadulás, a menekülés. Micsoda titokzatos, micsoda felfoghatatlan, micsoda nagyszerű útja ez Istennek! Ahol bővölködik a rossz, ott felette bővölködik a kegyelem. Azt kí­vánom, testvérek, szeretett gyülekezet, hogy ebben az esztendőben ilyen sokféle módon éljük át, tapasztaljuk meg mi is Dávid szép igazságát: Isten az én kősziklám. Isten elrejt engem, megóv a veszedelemtől, Hozzá igyekezhetem, mert erejében, kegyelmében, hűségében elrejt, és szabadí­tást készí­t. Legyen ez megtapasztalása azoknak, akik úttalan utakon járnak, s már-már elmerülnek gondjaikban, bajaikban: Isten az a szép egyenes kő, akire rá lehet állni, és nem süllyed el az ember, nem vész el, akkor szilárd pontot talál az életének. S legyen az is boldog megtapasztalás, hogy amikor véget érnek az emberi esélyek, amikor összeomlik minden kalkulus, mikor már nem rejtőzhetünk tovább, Isten készí­t szabadí­tást és éppen ott, ahol a legnagyobb baj vár ránk, éppen ott, ahol a legnagyobb a veszedelem, éppen ott, ahol azt kell, mondjuk, mindennek vége, ott érkezik a szabadí­tás. Isten az én kősziklám. Szorultságomban az Úrhoz kiáltottam, Ő meghallgatott szentsége helyéről, alászállott és megszabadí­tott engem. ámen.

 

 

Imádkozzunk: Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy mi is csatlakozhatunk Dávid szavához: nálunknál hatalmasabbnak kezéből szabadí­tottál meg bennünket, nyomorúságnak, bűnnek, ellenségnek, ördögnek és halálnak kezéből – Jézus Krisztus, egyszülött Fiad által. Köszönjük szabadí­tásodat, s köszönjük, hogy megtöltöd lelkünket boldog bizakodással, hogy vallhassuk ebben az esztendőben is: Te vagy a mi kősziklánk, menedékünk, oltalmunk, megtartatásunk, szabadulásunk. így könyörgünk Atyánk irgalmad kiáradásáért. Igen, a mi útjaink nem a Te útjaid, mégis kérünk, kegyelmed útja találjon meg minket, egyházunkat, egész nemzetünket, az egész emberiséget, hogy békességet, szabadulást, jó létet, örömet hozzon ránk.  Könyörgünk Urunk e világ békességéért! Csillapí­tsd a fegyverek zaját, békí­tsd a gyűlölködő szí­veket, vidd jó belátásra a hatalmasokat, hogy igaz szóval, igazsággal és békességgel vezessék a rájuk bí­zottakat – jóra, igazra és tisztára, és ne haragra, gyűlöletre és háborúra. Könyörgünk, áldd meg a munkások verejtékét, hogy ne legyen hiábavalóvá az, amiért fáradoznak. Oldozz bennünket nyomorúságból, süllyedésből, keserűségből, hozz ránk bőséget kegyelmedből, Mennyei Atyánk.

Könyörgünk azokért, akik ez év fordulóját betegségben, nyomorúságban, erőtlenségben élték, s várják Tőled a Szerinted való újat: a gyógyulást, a szabadulást, az új kezdetet. Áraszd ki gyógyí­tó kegyelmedet a betegekre, erőtlenekre, nélkülözőkre, nincstelenekre. Könyörgünk Urunk népedért, kik boldog szí­vvel vallják és hirdetik, hogy Te vagy kősziklánk, szabadulást hoztál számukra az Úr Jézus Krisztus által. Őérette kérünk, Atyánk, áldd meg anyaszentegyházadat szerte a világon, hogy boldog bizodalommal hirdessük, mutassuk és élhessük: Tenálad van elkészí­tve minden jó. S minket is, Atyánk, kik ma itt vagyunk, kik hallhattuk igédet, látogass gyakran kegyelmeddel. Ahogyan fölhozod mireánk jó reggel napodat, ahogyan esőt adsz nekünk, úgy hozd fel reánk minden napon áldó kegyelmedet, úgy látogass bennünket minden napon Szentlelked áldó, megújí­tó hatalmával. Őrizd, vezesd, hordozd életünket, hogy azon az úton, melyen általad elindultunk eljussunk a teljes szabadulásra, üdvösségünkre! A mi Urunk Jézus Krisztusunkét hallgass meg bennünket! Ámen.