Dr. Szabó István
2014. február 2.

Lekció: 99. zsoltár

Imádkozzunk! Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy egybegyűjtöttél bennünket szentséged helyére, e hajlékba, hogy ma is táplálj bennünket Igéd és Szentlelked által, hogy világosságodba állíts bennünket, hogy lássuk, megismerjük kegyelmedet és irgalmasságodat, és abban lássuk és ismerjük meg önmagunkat. Kérünk, légy segítségünkre. Sok nyomorúságunk, küzdelmünk, bűnünk és vétkünk lehúz és távol tart Tőled, de megnyitjuk szívünket és lelkünket, s várjuk irgalmasságodat és kegyelmességedet, hogy feloldozz, megvigasztalj és megbátoríts – és megmutasd nekünk újra azt az egyetlen utat a mi Urunk Jézus Krisztusunkban, mely Hozzád vezet, s amelyen ha járunk, bizton közeledünk Tehozzád. Add nekünk Urunk ezt a nagy kegyelmet, küldd el Szentlelkedet, töltsd be szívünket, áldd meg istentiszteletünket. Ámen

Textus: „Az Úr azonban ezt mondta Sámuelnek: Meddig bánkódsz még Saul miatt, hiszen én elvetettem, és nem marad Izráel királya? Töltsd meg olajjal a szarudat, és indulj! Elküldelek a betlehemi Isaihoz, mert ennek a fiai közül szemeltem ki a királyt. Hogyan mehetnék oda? – kérdezte Sámuel. Ha meghallja Saul, megöl engem. De az Úr ezt mondta: Vigyél magaddal egy üszőborjút, és ezt mondd: Azért jöttem, hogy áldozatot mutassak be az Úrnak. De Isait hívd meg az áldozati lakomára. Én pedig majd tudtodra adom, hogy mit kell tenned: azt kend fel, akit én mondok neked! És úgy tett Sámuel, ahogyan az Úr megmondta neki. Amikor megérkezett Betlehembe, remegve mentek eléje a város vénei, és azt kérdezték: Békés szándékkal jöttél-e? Békés szándékkal – felelte. Azért jöttem, hogy áldozatot mutassak be az Úrnak. Szenteljétek meg magatokat, és jöjjetek velem az áldozatra! Miután szentnek találta Isait és fiait, meghívta őket az áldozati lakomára. Amikor megérkeztek, és meglátta Eliábot, ezt gondolta: Biztosan ez lesz az Úr felkentje, aki most itt van. De az Úr ezt mondta Sámuelnek: Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt. Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van. Ekkor Abinádábot szólította Isai, és odavezette Sámuel elé, de ő ezt mondta: Őt sem választotta az Úr. Azután Sammát vezette oda Isai, de ő ezt mondta: Őt sem választotta az Úr. Így vezette oda Isai Sámuel elé mind a hét fiát, de Sámuel ezt mondta Isainak: Ezeket nem választotta az Úr. Majd megkérdezte Sámuel Isaitól: Minden fiad itt van? Hátra van még a legkisebb – felelte ő -, de ő éppen a juhokat őrzi. Erre Sámuel ezt mondta Isainak: Üzenj neki azonnal, és hozasd ide, mert addig nem ülünk le, amíg ő meg nem érkezik. Üzent tehát neki, és elhozatta. Ő pedig pirospozsgás, szép szemű és jó megjelenésű volt. Akkor ezt mondta az Úr: Rajta! Kend fel, mert ő az! Sámuel pedig fogta az olajos szarut, és felkente őt testvérei jelenlétében. Akkor az Úr lelke szállt Dávidra, és attól kezdve vele is maradt.” (Sámuel első könyve 16. rész 1-12. versek)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Igen megragadott most, amikor Sámuel próféta könyvét olvassuk, a próféta alakja, az elhívatása gyermekkorában, a szolgálata; és még inkább az, ahogy Istennek igéje egyszerű, mesterkéletlen őszinteséggel, néhány nagyon világos megjegyzéssel bemutatja nekünk a prófétát. De méghány és hány próféta nevét olvasni Isten igéjében, és milyen sokszor, név nélkül csak azt a megjegyzést, hogy egy próféta vagy éppen a próféták ezt meg ezt tették…, Ezért a ránk következő heteken prófétákról fogok szólni, hogy még mélyebben belelássunk abba a titokba, amit a most fölolvasott ige jelez. Az ember mindig azt nézi, ami a szeme előtt van ? valljuk be, ez így van! ?, addig Isten azt nézi, ami a szívben van. A próféta pedig, aki az emberek és Isten között áll, azt a különleges, nagy feladatot teljesíti, hogy Istennek ezt a látását továbbítsa a számunkra, mintegy tolmácsolja nekünk.

Mielőtt Sámuelről szólnék néhány szót, még bevezetésül azt is el kell mondanom, hogy nem véletlenül választottam Sámuelt. Nemcsak azért esett rá a választásom (hogy ugyanis vele kezdjük), mert most az ő könyvét olvassuk, hanem azért is, mert maga Isten igéje is tesz bizonyos megkülönböztetéseket a próféták hosszú történetében, és Sámuelnek nagy jelentőséget tulajdonít mindig. Például, a Zsidókhoz írt levél Sámuellel nyitja meg a prófétáknak a sorát. A bírák és a próféták közé helyezi, tehát Sámuellel egy korszak zárul és egy új korszak kezdődik Isten népe életében. Ugyanígy szól erről Péter apostol is a pünkösdi prédikációjában, amikor azt mondja, hogy Sámuel és a próféták. Sámuel tehát afféle köztes alak: még bíró is, uralkodó is, igazságszolgáltató is (ha kellett, akkor ő vitte harcba az ő népét). És pap is. Azt olvassuk a Krónikák könyvében, hogy több száz évvel később, Jósiás király idejében bemutattak a templomban egy nagy páska-áldozatot, amelyről megjegyzi a krónikás, hogy Sámuel óta nem mutattak be ilyet. Tehát pap is volt Sámuel. De próféta is. Vele kezdődik Isten népe életében egy új mozgalom ? ha szabad ezt mondani ? amely a prófétaság intézményét is létrehozza. Sámuel úgynevezett prófétai iskolákat hozott létre szerte az országban, s olyan fiatal embereket vett fel ezekbe, akik az Úr ügyének szentelték magukat.. Aztán Sámuel sorra-rendre látogatta, tanította őket, miképpen kell Isten útján járni, Isten akaratát keresni. Saul is, amikor a szamarait kereste, egy ilyen próféta iskola növendékeivel találkozott, az ő hatásukra esett eksztázisba, és ezért terjedt el szólás-mondásként: mit keres Saul a próféták között?

Egyszóval, Sámuellel valami új is elkezdődik. Ő már nem egy magános prófétai alak, aki Isten indíttatására elvégez egy-egy prófétai szolgálatot! Ilyenekről korábban is olvastunk és természetesen majd később is találkozunk ilyenekkel. Megrendítő, ahogy Isten elküld valakit a paphoz, a családfőhöz, a királyhoz, a népgyűlésre, egy közösségbe, hogy ott elmondja az üzenetét, s utána mi többé nem hallunk róla. Igen, van ilyen prófétai szolgálat is (bár ez inkább anagyali), de Sámuel esetében valami egészen mást látunk. A 99. zsoltár, amit felolvastam, annyira jelentősnek tartja Sámuel alakját, hogy azt mondja: Mózes és Áron a papi rendekkel, Sámuel pedig mindazokkal, akik az Úr nevét segítségül hívják, együtt magasztalja az Urat.

Egyszóval, Sámuelnek, a prófétának ott volt leginkább tennivalója, oda szólt leginkább a küldetése, ahol az emberek az Úr nevét segítségül akarták hívni. Egy egészen sajátos kifejezés is ekként jelöli meg Sámuel szolgálatát, prófétaságát. Sámuel könyvében olvassuk először azt a különleges szót, amit görögre profétész-nek fordítottak (s aztán a görög szóból jött át a magyar nyelvbe a próféta kifejezés). Ám az Ószövetségben többféle szóval írják le a prófétát: látó, máskor igazlátó, máskor megmondó, pontosabban: jövendő mondó, s talán ez áll a legközelebb a görög próféta szóhoz, amely azt jelenti: az, aki előre megmondja a dolgokat, aki Isten ígéreteit, jövőre néző titkait föltárja. Sámuelnél azonban egy nagyon különös szó szerepel – héberül: nábi – , s talán úgy lehetne a legegyszerűbben lefordítani: megszólított, vagy elhívott. A magyar fülnek is úgy szól, ahogy a héber nyelvben van, ez egy passzív szerkezet. Azt a személyt jelöli, akit Isten megszólított, magához hívott, átadott neki egy üzenetet, és az lett az elhivatása (küldetése), hogy ezt az isteni üzenetet továbbadja. Ez egy egészen különös, sajátos mozzanat. Isten népe életében korábbról is hallunk látókról, jövendő mondókról, vagyis olyan emberekről, akikről tudták vagy sejtették, hogy életszentségük, istenkeresésük, vagy valami különös vallási képesség okán isteni üzeneteket lehet náluk kérni és találni. S látjuk később is, mindig is voltak ilyenek, s álltak rendelkezésre, ha valaki isteni üzenetre volt kiváncsi. A királyok némelyike, például, nagy létszámban tartott efféle jövendőmondó prófétákat, akár több százat is elérhette a számuk. Ezek a próféták a király tányérjáról ettek, feltehetően igyekezniük kellett mindig kezdevő jövendölésre találni.

Sámuel esetében azonban, mint említettem, megváltozik a prófétaság iránya. A próféta küldötté lesz, akit Isten megszólít és fölhatalmaz és elküld, és olyan helyzetekben is fel kell lépnie, amikor Isten népe egyáltalán nem keresi az Úr szavát. És ez vezet át bennünket az Ószövetség nagy prófétáihoz, azokhoz a nagy szentekhez, akiket Isten hatalmazott fel az üzenete továbbítására. Erre vonatkozik a felolvasott igének az egyik mély jelentése is: az Úr nem azt nézi, amit az ember, mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van. Nyomban eszünkbe kell jusson a Bírák könyvének utolsó mondata, amely elindítja majd Sámuel próféta történetét. Ezt mondja a Bírák könyve: mindenki azt tette, ami jónak tetszett az ő szemében. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van. És ami a szem előtt van és jónak tűnik, azt is teszi. Isten azonban időről időre küld embereket, akik másfelé vezetnének, mert Isten a szívet nézi, mert Isten szereti az Ő népét, mert Isten meg akarja óvni a népét minden bajtól, veszedelemtől. Az ember tompult és vak és csak azt látja, ami a szeme előtt van, az ember nem lát befelé, önmagát sem látja igazán. Küldeni valakit, hogy az ember megmeneküljön. A küldött: ő a próféta, aki legtöbbször, legalább is első hallásra vagy első tekintetre, nagyon kemény, nyugtalanító vagy éppen dühítő üzenettel érkezik.

Nyilvánvaló tehát, és Sámuel számára is nyilvánvaló volt, hogy ő nem jövendőmondó próféta, ő nem olyan alak, aki üldögél odahaza egy prófétai hivatalban, 9-től 2-ig, ahova be lehet kopogtatni, elő lehet adni az ügyeket és aztán több-kevesebb vallásos cselekménnyel jelet, üzenetet lehet szerezni a jövőre nézve. Mint a delfoi jósdában a görögöknél. Sámuel küldött, neki kell elindulnia, és elvinnie az üzenetet, ahova küldték. Isten lát valamit a szívekben, és amit a szívekben lát, az nem jó. Elküldi hát szent emberét. Vagyis a próféta szent ember, a próféta az isteni látásnak, diagnózisnak a közlője, a valóságnak és életünknek értelmezője, mégpedig Isten igazságának a tükrében. Az igazság és a szentség őrzője, – ezt kell képviselnie.

A felolvasott történet mindezt tökéletesen megmutatja a számunkra. Sok szép irónia van benne, mégsem ezt akarom kihangsúlyozni, kedves testvérek, csak utalok rá. Arról szeretnék leginkább szólni, hogy miképpen mutatkozik meg magán a prófétán ez a nagy igazság: hogy az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, Isten azonban azt nézi, ami a szívben van. Hát lássuk!

Sámuel kesereg. Ő ugyan megmondta volt, amikor országgyűlést tartottak és királyt akartak, ő megmondta volt, jó előre figyelmeztetett, hogy ha Isten népe királyt állít, akkor nagy bajt vesz önként a nyakába, mert a király zsarnokoskodni fog, a király szüntelenül háborúzni fog, a király hadgazdaságot vezet be, a király tönkreteszi az országot, elveszi a nép szabadságát, pedig Isten népe tökéletes törzsszövetségi szabadságban élt. Isten mégis azt mondja Sámuelnek, adj nekik királyt. És Saul lett a király Benjámin törzséből. Sault, ha úgy tetszik, szemre választották ki, mert mindenkinél egy fejjel magasabb volt. Ilyen ember kell királynak, szép nagy ember, mint egy szekrény. Fel lehet rá nézni fizikai értelemben is. Ilyen kell királynak. Még csak kisebbrendűségi komplexusa sincs. Mert azért Bonaparte Napóleonról, meg a többi alacsony-termetűről tudni való, hogy kisebbrendűségi érzésük miatt akartak a legmagasabb polcra ülni. S olykor ebbéli nagy igyekezetükben háborúskodásba rántották az egész világot is. Nem baj, ha a király magas, legalább tiszták és világosak lesznek a képletek. Fel lehet rá tekinteni. Csakhogy Saul engedetlen volt, Saul olyan dolgokat vindikált magának, amiket nem tehetett volna meg, Saul eltért Isten útjáról és Isten letette őt. A Saul miatt kesergő Sámuelnek új királyt kell keresnie úgy, hogy Saul még trónon ül. Meg is ijedt a próféta ettől a küldetéstől, s tiltakozik: ha Saul megtudja azt, hogy én eljárok az országban és új királyt keresek, megölet engem, hiszen ez felségsértés, lázadás. De miután még Saul kezén van minden hatalom, megölet engem. Csakhogy, olvassuk az igeszakasz kezdetén, Isten már letette Sault. S a kétségbeesett Sámuelt megtanácsolja, miképpen járjon el. Elküldi Betlehembe, egy kis városba Isaihoz, akinek fiai vannak, ezzel: majd Isai fiai közül jelölöm ki, hogy ki lesz az új király, és akit kijelölök, kend föl.

Az első ennek kapcsán éppen az, amit a bevezetőben mondtam: a próféta küldött. Engedelmeskednie kell. Az mondja az Úr Sámuelnek: akit majd én kijelölök, azt kend fel. Lehetne ilyen kérdéseket is feltenni: miért Betlehembe, miért a Júda törzséhez kell menni? miért nem megyünk a benjáminitákhoz? ha Saul nagydarab ember volt, valószínűleg a benjáminiták közt hamarabb találunk magas embert, nem? s miért Isaihoz megyünk, aki nem tartozott a legtehetősebb és leggazdagabb családok közé Betlehem vidékén? Sorolhatnánk a kérdéseket. De ezen a ponton értjük meg, hogy a küldöttnek ? most értsük így: a prófétának ?, akit Isten azért küld, hogy akaratát kinyilatkoztassa, elsőként önmagán kell gyakorolnia az isteni szót. Szaladjuk előre az időben, akár a 21. századig! Az nem próféta, testvérek, aki úgy gondolja, hogy annyi volna a prófétaság, hogy jól megmondom a magamét aztán kész! Szokták mondani ma is különböző megnyilvánulásokra: milyen prófétikusat mondott valaki. Vagyis: jól megmondta. Vagy: kimondta az igazságot. Leleplezte, rámutatott, elodázhatatlanná tette a dolgokkal való szembesülést, stb. Igen, kedves testvérek, megmondó emberek mindig voltak, és lesznek is. A próféta azonban nem megmondó ember, a próféta üzenetmondó ember. Óriási a kettő között a különbség, és ezért a prófétának önmagán kell először gyakorolnia az engedelmességet.

Ezt azért mondom, mert mi, akik Jézus Krisztus felkenetésének részesei vagyunk, többek között az Ő prófétai tisztjét is megkaptuk, ezt pedig avégre kaptuk meg, hogy Istennek igazságáról és Jézus Krisztus nevéről bizonyságot tegyünk. Vagyis, korlátozott (s ugyanakkor abszolút) mértékben minden keresztyén emberben megvan Istentől a prófétai kenet, s az elsősorban és mindig azzal kezdődik, hogy engedelmeskedünk. Az irónia pedig, amit jeleztem, ott jön, hogy Sámuel, akinek most, Isten nevében kell eljárnia és Isten útmutatása szerint kell kiválasztania az új királyt, ebben a nagy engedelmességi sorozatban legelőbb önmagát leplezi le, hogy milyen az ember. Azt olvassuk a történetben, hogy némi konspiráció keretében kvázi áldozatot mutatnak be, erre meghívják Isait és fiait. S mikor odaállítja Isai az első gyermeket a próféta elé, Sámuel szíve megdobog: ő az, ő az, ő lesz az! A legidősebb fiú. Ám akkor hallja az Úr hangját: nem ő az. Nem baj, van még hét. Lehetne erről egy kis színdarabot is csinálni, testvérek, szépen, lassan, komótosan. Első, második, harmadik, negyedik…, és mindeniknél megdobban Sámuel szíve, hogy milyen szép fiatal emberek ezek. Királynak való mind. De minden esetben, újra meg újra ezt hallja, hogy: nem. Mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van. Sámuel is azt nézi, ami a szeme előtt van, – ő is ember. De az Úr azt nézi, ami a szívben van. És ekkor jön a döbbenetes fordulat. A sor végére érnek, ám kiderül, hogy van még egy fiú, a legkisebb, ő őrzi kint a juhokat. Behívatják őt is, és ekkor hallja Sámuel az Úr szavát: kelj fel és kend meg, mert ő az. Vette azért Sámuel az olajos szarut, felkente őt testvérei között, és attól a naptól fogva az Úrnak Lelke Dávidra szállt és ez után is. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, Isten azonban azt, ami az ember szívében van.

Fel kell tennünk a kérdést mindezek után, hogy mit látott az Úr Dávid szívében? Egy a testvérek között. Ráadásul, nagyon ironikus, ahogy a Sámuel könyve leírja az egészet, mert azt mondja, megjelent Dávid, aki pirospozsgás volt, szép szemű és kedves tekintetű… Értitek, testvérek, Szentírónak ezt a finom iróniáját?! Vagy ez a Szentlélek iróniája? Jöttek sorba a testvérek, mindegyik tetszik Sámuelnek, de egyikük sem az, akit az Úr kedvel. A végén jön a legkisebb, egy nagyon kedves, mosolygós, megkapó tekintetű, csillogó szemű fiatalember. De hát ezt is csak a szemünkkel látjuk!! Milyen döbbenetes, Dávid úgy jelenik meg itt, mint aki szépen belefér a lehetséges jelöltek sorába. Ő is lehet király. Talán nem olyan ügyes, mint harcedzett bátyjai, nem olyan termetes, mint a másik törzsből való Saul, de fáin gyerek, csinos fiú. Ám ott van a háttérben az üzenet, amit Isten mondott Sámuelnek: nem azt nézi az Úr, ami az ember szeme előtt van…, még ebben az esetben sem. Mi volt akkor Dávid szívében? Szépen énekeltük, a 78. zsoltárban: amit mindenki titoknak tart, azt jelenti ki az Úr! Amit a felszínen járó és felszínen tájékozódó ember néz, gondol, amiből az ember összerakja a benyomásait, abból egy olyan világ áll össze, hogy Isten döntéseit legfeljebb csak titoknak tudjuk tartani. És itt egy titok van. Hogy mit látott az Úr Dávid szívében, mert Isten a szívet nézi, – az majd csak később, Dávid egész élete során derül ki. Sőt, inkább azon túl. De, amikor Sámuel elvégzi a hagyományos szertartást és a megszentelt olajjal fölkeni királlyá Dávidot, Isten Lelke reászállt Dávidra, és onnantól fogva mindig vele volt. A prófétának engedelmeskednie kell, félre kell tennie az emberi szempontokat. Pedig mondhatnánk Sámuelről, aki idős ember volt már ekkor, s már átlátott a szitán emberi magakelletésekben, hogy neki nincs szüksége már isteni vezetésre. S mégis, Sámuel is, idős emberként is csak azt látta, ami a szeme előtt van. Isten azonban a szívet nézi.

A középkor nagy tudósai képes nyelven azt mondták: azért oly szép igaz ez az Ige, mert az ember szíve zegzugos rejtek. Sok szöglet, sok sarok, sok búvóhely van abban, s bárha bele is tudunk tekinteni egyik-másik ember szemén, szaván, életén keresztül a szívébe, – a titkokat az Úr tudja. Szögezzük most le Sámuel esetén, a próféta az, és úgy lát, ahogy Isten lát minket ? de csak addig próféta, amíg enged Istennek. Az igazságot Isten minden rajtunk kezdi ? számonkérni is, betölteni is. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, Te vagy a szívek és vesék vizsgálója, nincs előtted elrejtett gondolat. Köszönjük, hogy irgalmas és kegyelmes vagy hozzánk. Köszönjük, hogy Te, aki önmagunknál is jobban ismersz bennünket, szeretettel, könyörülettel, bűnbocsánattal, életünket formáló áldásokkal fordulsz hozzánk, hogy megújíts és megeleveníts bennünket szent akaratodra. Köszönjük, hogy mi, akik csak addig látunk, amíg a szemünk és csak arra vagyunk tekintettel, amit látunk, Te bennünket így, ebben az állapotunkban meglátogatsz, Igéd és Szentlelked szavával tanácsolsz, s figyelmünket és tekintetünket az igazságra irányítod. Arra az igazságra, aki a mi Urunk, Jézus Krisztusunk, hogy Őbenne lássuk szeretetednek és hűségednek teljességét.

Bocsásd meg Urunk sok-sok rosszul eldöntött ítéletünket. Bocsásd meg Urunk, hogy sokszor valóban a benyomásoknak és egészen pontosan saját szívünk kényének engedünk. Bocsásd meg Urunk, hogy oly sokszor félre tesszük az igazságot és magunkhoz öleljük a hamisságot. Mindezekből oldozz ki bennünket, és taníts bennünket a hit szemével látni. Erősítsd a gyengéket, gyógyítsd a betegeket, vigasztald a szomorkodókat, hozd vissza önmagadhoz a tőled távolodókat, csillapítsd Urunk azok haragját és dühét, akik ellened lázadoznak és békítsd meg őket a mi Urunk Jézus Krisztusunk által Önmagaddal, hogy Benned szentséget és igazságot nyerhessenek. Magunkért is Urunk, akik hallottuk Igédet, és akik szent asztalodhoz készülünk, kérünk, áldj meg bennünket gazdagon, hogy Igédnek gyümölcsét megteremhessük Neved dicsőségére, embertársaink javára. Ámen