Aki nagy

Mi, magyarok ugyan nem élünk olyan versenyszellemű társadalomban, mint a nyugati országok többsége, de mi is úgy vagyunk, hogy ha azt látjuk egy kisgyermeken, hogy hagyja, hogy az óvodában félrelökjék a társai, elvegyék tőle a játékot, vagy tűri, ha az iskolában háttérbe szorítják, és nem tud érvényesülni, akkor nyomban aggódni kezdünk érte: nem elég szociábilis! Hiszen valahogy csak el kell igazodni a világban, és mindenkinek meg kell küzdenie önmagáért, kinek-kinek igyekeznie kell önmagát érvényesítni!

dr. Szabó István 2020. július 12.

Lekció: 20. zsoltár

Imádkozzunk: Magasztalunk, Mennyei Atyánk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által a boldog tapasztalatért, hogy bár mi is sokszor keserű gondolatokkal, teljesítetlen kívánságokkal, gyötrelmekkel hajtjuk nyugvóra a fejünket este, de reggelre már örömre ébredünk, mert gondviselő kegyelmedből elhárítottál akadályokat, elcsendesítetted szívünk háborgását, életet és békességet szereztél nekünk. Köszönjük, hogy így gyülekezhettünk itt össze e szent hajlékban hogy magasztaljunk és áldjuk téged felette való jóságodért. Kérünk, hajlítsd most szívünket magadhoz, munkáld bennünk Lelked által, hogy megbékéljünk Veled és embertársainkkal, és készek legyünk Igéd világosságában járni azon az úton, amelyet Jézus Krisztusban megmutattál számunkra. Küldd el Szent Lelkedet, áldd meg közösségünket, töltsd be szívünket irántad való hajlandósággal és buzgósággal, hogy szereteted igaz törvényét egész életünkben hűséggel betölthessük. Krisztusért, szabadító Urunkért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen.

Textus: “Ekkor hozzá ment a Zebedeus fiainak anyja fiaival együtt, leborulván és kérvén tőle valamit. Ő pedig monda neki: Mit akarsz? Mondta neki: Mondd, hogy ez az én két fiam üljön a te országodban egyik jobb kezed felől, a másik bal kezed felől. Jézus pedig felelvén, monda: Nem tudjátok, mit kértek. Megihatjátok-e a pohárt, amelyet én megiszom? és megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem? Mondották neki: Meg. És mondta nekik: Az én poharamat megisszátok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, megkeresztelkedtek; de az én jobb és balkezem felől való ülést nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz az, akiknek az én Atyám elkészítette. És hallva ezt a tíz, megbosszankodott a két testvérre. Jézus pedig előszólítva őket, mondta: Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtok. De ne így legyen közöttetek; hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok; és a ki közöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja életét váltságul sokakért.” (Máté evangéliuma 20. rész 20-28. versei)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Valamikor a középkor derekán Nyugat-Európában szokásba jött egy különös ünnep, bolondok ünnepének nevezték. Ezen a különös ünnepen mindent megfordítottak. A legszegényebbek beültek a magisztrátusba, a legostobább ember egyetemi rektor lett, az egyházszolga bíborosként fungált, és előkerítették azt, akit a legbolondabbnak tartottak, és megtették királynak. Ez a furcsa fesztivál eleinte egy napig tartott, aztán annyira népszerű lett, hogy már egy hetet is eltöltöttek vele. Aztán 1431-ben a bázeli zsinaton betiltották. A tiltás oka nem a játékos megfordítás volt, mert azzal mindenki egyetértett, hogy ereszkedjenek alá a hatalmasok, és lássák csak, mi van alant, éljék át, milyen az, amikor nekik parancsolgatnak, az alattvalók pedig emelkedjenek föl egy pillanatra, a bolondok üljenek katedrára, hadd tapasztalják, milyen a világ szerkezete, mennyire nehéz jól kormányozni, felelős döntéseket hozni. A tiltás oka az volt, hogy ettől nem változott semmit a világ. Egy napra, aztán egy hétre zűrzavar állott be, s nemhogy jobbult volna a világ, hanem roppant nehéz volt utána rendet rakni, és a világot a megszokott kerékvágásba visszazökkenteni. Mindezt azért idézem fel, mert talán úgy érezzük, nem kell túl sokat töprengeni itt Jézusnak ezen a szavain: “aki nagy akar lenni közöttetek, álljon hátra, és szolgálja föl az asztalnál ülőknek az étket.” Ezt jelenti itt a diakonosz (diakónus — szolga) szó. Aki pedig első akar lenni, az legyen a többiek rabszolgája, legyen — ahogy Arisztotelész mondta — beszélő szerszám, akit lehet adni-venni, akinek nincsen emberi méltósága, tisztessége, rangja, csak egyszerű adható-vehető szerszám, de persze értékes szerszám, hiszen beszél. De én azt mondom, valójában azért nem kell sokat magyarázni Jézusnak ezeket a szavait, mert ezt mi nem tudjuk megtenni. Ez a követelmény teljesíthetetlen. Hiszen éppen azért akarunk elsők lenni, hogy szolgáljanak nekünk, és azért akarunk nagyok és befolyásosak lenni, hogy kis és nagy ügyekben egyről kettőre jussunk, még egyszerűbb szóval: hogy boldoguljunk. És ezt az igyekezetünket tőlünk senki el nem veheti.
Amikor az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát megfogalmazták, beleírták azt is, hogy mindenkinek joga van a saját boldogságát keresni. Ősi felismerést formuláztak ki ezzel: az ember boldog akar lenni, márpedig a boldogsághoz erő kell, a boldogsághoz nagynak kell lenni, a boldogsághoz első helyre kell igyekezni. Mi, magyarok ugyan nem élünk olyan versenyszellemű társadalomban, mint a nyugati országok többsége, de mi is úgy vagyunk, hogy ha azt látjuk egy kisgyermeken, hogy hagyja, hogy az óvodában félrelökjék a társai, elvegyék tőle a játékot, vagy tűri, ha az iskolában háttérbe szorítják, és nem tud érvényesülni, akkor nyomban aggódni kezdünk érte: nem elég szociábilis! Hiszen valahogy csak el kell igazodni a világban, és mindenkinek meg kell küzdenie önmagáért, kinek-kinek igyekeznie kell önmagát érvényesítni! S lám, ezt a szegény kicsit elfújják, mint a pelyvát. Mi lesz belőle? Nem akarom én ezt sem tágítani, sem mélyíteni; érezzük Jézus szavából, hogy amit itt a tanítványoknak mond, az lehetetlen. Ezt mi nem tudjuk megcsinálni. Ráadásul, a 21. század hangjai is a fülünkben lüktetnek, hadd idézzem az elmúlt két-három évtized befolyásos alakjait — hogy gondolkodók voltak-e, azt majd eldönti a történelem —, a szavuk itt cseng a fülünkben, a kultúra minden eresztékein eljut hozzánk. Úgy nevezik ezt a hangot, hogy hatalomkritika. Elsősorban újmarxista filozófiai körök harsogják, de minket is érzékennyé tett arra, hogy mindenben a hatalom akarását lássuk. Hatalmaskodik az orvos — mondják —, amikor receptet ír, mert előír valamit és ezzel hatalmat gyakorol fölöttem. Egy francia szociológus szerint a kórház voltaképpen hatalomgyakorlási intézmény, ott ugyanis nem én mondom meg, mikor jön a reggeli, mikor lesz vizit, melyik szobába kerülök, nem én mondom meg, mi lesz a kúra. Aztán — folytatja ez az ember — nézzük csak meg a kórházat, lám, mennyire hasonlít az iskolához, ahol szintén jól megszabott rend van: vannak kórházi osztályok és vannak iskolaosztályok. És — folytatja — ez a kettő mennyire hasonlít a börtönhöz. Ott is minden eszerint történik. Tehát hatalmaskodik az orvos, hatalmaskodik a tanár, hatalmaskodik a smasszer, vagyis az állam, hatalmaskodik a szülő, amikor nevel, hatalmaskodik a művész, amikor alkot és interpretál; egyszóval a világban minden a hatalomról szól.
Nos mondhatnánk, hogy most, amikor a két Zebedeus-fiú édesanyjukkal Jézushoz mennek kérésükkel (“add meg, nekünk, Uram, a jobb és bal kéz felől való ülést, amikor majd eljössz a te országodban”), és ezen felzúdul, felháborodik a többi tíz tanítvány, nos, mintha Jézus ezt csak azért mondaná, hogy aki nagy és első akar lenni, álljon hátra, és legyen a többi rabszolgája, hogy valahogy lecsillapítsa ezt a fortyogást. Az itt szereplő görög szót, amit a Károli fordításban így olvasunk: “megbosszankodtak”, sokféleképpen lehet visszaadni. Például: irritálta a többieket az eset. Mintha darázs csípte volna, irritáció jött létre, belobban a szervezet. Általában is, ha valami nem megszokott történik, fölfortyanunk. Ezzel a szóval írják le a régi görögök azt is, amikor forrni kezd a must. Azt pedig gyakran látjuk, amikor szénsavas italt bontunk, hogy kizúdul a palackból az egész lefojtott folyadék. Nos, efféle előzúdulás van itt. A tanítványtársak megbosszankodtak, fölgerjedtek és egymást is erősítették ebben. Nem véletlen, hogy az evangélisták nem ezt mondják, hogy a “többiek”, hanem ezt: a tíz. Vagyis mind a tíz tanítvány háborogni kezd egymást gerjesztő módon: mi ez? Ezek itt odasündörögnek Jézushoz a jól bevált módszerrel, mert ha egy édesanya kér a gyerekeiért, szinte félig nyitva is van az ajtó!? Néhány szituációt hadd idézzek, hogy megértsük ezt a fortyogást. Azt olvassuk a virágvasárnapi történetben, hogy Jeruzsálemben a főpapok látva a Jézust ünneplő gyerekeket, fölháborodtak (fölgerjedtek — ugyanez a görög szó!), és nyilván nyomták és hergelték is egymást: hú meg bú, mi ez itt! (Mt 21,15) A tanítványok máskor is megtették ezt, ott mind a tizenketten. Azt olvassuk, hogy amikor a poklos Simon házában Mária Magdaléna megkente Jézus lábát, zúgni kezdtek a tanítványok: Mire való volt ez a pazarlás? (Mt 26,8) Flashmob! Ugye, ismerjük ezt a kifejezést? Hirtelen tíz, húsz, harminc ember összeszalad — az előbb még sütött a nap, ragyogott az ég — és elemi erővel fölfakad valami indulat. És Jézus is tudott haragra gerjedni. Ugyanez a szó fejezi ki azt, amikor a tanítványok nagy ügybuzgalommal elhessegették a gyerekeket. Ezt olvassuk Márk evangéliumában: Jézus pedig haragra gerjedt és ezt mondta: “Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, miért tiltjátok őket tőlem? Ilyeneké a mennyek országa.” (Mk 10,14) Tehát — vélhetnénk — csillapításra való Jézus szava: aki nagy és első akar lenni, álljon hátra és legyen cselédje, rabszolgája azoknak, akik közt éppenséggel nagy és első akar lenni. Mintha ezt mondaná: csillapodjatok már le, nyugodjatok már meg! Hiszen lehetetlen a számotokra ez a norma! Mit prüszköltök itt egymásra? Miért vetekedtek egymással? Engedjétek el ezt a kérdést!
Ám mégsem erről van szó, testvérek! Jézus ugyanis példálózni is kezd, és éppenséggel az uralkodásról meg a hatalomról. Azt mondja: a pogányok között úgy van, hogy akik uralkodnak rajtuk, azokat jótevőknek nevezik, az elöljáróik pedig hatalmaskodnak rajtuk. Két ritka szót használ itt Jézus. Az egyiket talán Mózes első könyvéből értjük meg. Amikor Isten megteremtette az embert, elhelyezte a Paradicsomkert közepébe, mindent az embernek adott és azt mondta, hogy töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá! (1Móz 1,28) Kiterjesztett uralomról, fennhatóságról van szó. Ez az első szó. Vagyis e világ népeinél vannak országok, trónok, hatalmi szerkezetek, és az elöljárók uralkodnak az emberek fölött, parancsolnak nekik. Sőt, folytatja Jézus, és ez a második szó: hatalmaskodnak rajtuk. És ezzel bepillantást enged abba, amin a világ kezdete óta töpreng az ember, hogy mi a hatalom és mire való a hatalom? Általában pedig két szélsőség között mozog az, amit a hatalomról gondolunk. Az egyik szélsőség a kényszerítés. Valamit valakinek meg kell tennie, és kényszeríteni kell, hogy megtegye, meg kell neki parancsolni. Például, rendbe kell rakni a világot, el kell végezni valami munkát. A hatalom gyakorlásának ezt a módját kicsi korunktól kezdve tanuljuk. Hol kemény, hol könnyű lecke ez. Amikor az édesanya eteti a babát megy a pép a kanálon, nyisd ki, kicsikém, a szádat, de a kicsi nem akarja kinyitni a száját, akkor jön még a tanmese – itt röpül a kismadár! –, és ha az sem megy, csak megfogja az állát, és csak belenyomja a szájába. Valami jó érdekében teszi. És sokszor éppen valami szükséges érdekében uralkodunk vagy uralkodnak rajtunk. A másik szélsőség kapcsán egy paradoxonban mutatkozik a lényeg. Ez az, amikor a hatalomnak a szabadsághoz van köze, mert kell valami hatalom ahhoz is, hogy nemet mondjunk. Talán Nietzsche fogalmazta meg a legélesebben, mit jelent ellene mondani minden kényszerítésnek. Az elutasítás szabadsága is hatalom. Kényszerítés és szabadság. Amikor Jézus azt mondja, hogy a pogányok között a nagyok hatalmaskodnak fölöttük, így is fordíthattam volna: zsarnokoskodnak fölöttük. A zsarnokoskodás pedig az ok nélküli hatalomgyakorlást jelenti. Itt már nem jó és szükséges célokról van szó, hanem pusztán rólam meg a másikról. Parancsolok, mert parancsolok. Hatalmaskodom, mert hatalmaskodni akarok. Zsarnokoskodom, mert megtehetem. De tiközöttetek nem így lesz, mondja Jézus. Hanem úgy lesz közöttetek, hogy aki nagy akar lenni, az hátra áll, és aki első akar lenni, az lesz a cseléd.
Szokásomtól eltérően, ennek az igehirdetésnek a kezdetén nem emlegettem föl a körülményeket. Szándékosan hagytam a végére, vagy mondhatnám, hogy az első mondatom ennyire hosszúra nyúlott. Ezesetben, nem tudom, mennyit beszélhetek még. Nos, a körülményekről. Azt olvassuk e történet után, hogy Jézus és tanítványai bementek Jerikóba, majd onnan kimenet Jézus meggyógyított két vakot (Mt 20,29-33). Tudatosan szerkeszti így a történetet Máté evangélista. A két Zebedeus-fiú ugyanis vak. Vagy még nem vakok, de már közel vannak ahhoz, hogy elvakultan akarják a hatalmat. És ahogy kimenet Jerikóból két szerencsétlen vak koldus kiáltozik, Jézus meggyógyítja őket. Jézus szolgálatában minden gyógyítás túlmutat önmagán. A gyógyítása konkrét, de szimbolikus is. Ez itt most üzenet a két tanítványnak. Jerikóról még azt is el kell mondani, hogy Jerikó volt az utolsó megálló a kereszt felé. Az északról, Galileából meg a Jordán túlpartjáról, keletről érkezett zarándokok itt szusszantak még le egy kissé, aztán innen indultak el, sokszor egymásba kapaszkodva, föl a szent városba, a templomba áldozatot bemutatni, fogadalmat tenni, engesztelést találni, szép szent vallásos kötelességüket elvégezni. Jerikót elhagyva, Jeruzsálemhez érve kezdődött a virágvasárnapi bevonulás. Jerókinál mondja el utoljára ezeket a szavakat: “az Embernek Fia fölmegy Jeruzsálembe, elárulják, elfogják, megkínozzák, halálra ítélik, keresztre feszítik, meghal, és harmadnapon föltámad” (Mt 20,18-19), vagy ahogyan itt mondja e szavak végén: “az Embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért.” Ezt most Jézus szavához igazodva hadd adjam vissza így: nem azért megy Jeruzsálembe az Embernek Fia, hogy uralkodjon és zsarnokoskodjon, hanem hogy szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.
Hogy mennyire nem értették a tanítványok Jézus szavait, és hogy mi is, velük együtt, mennyire csak a kereszt erejében és a feltámadás dicsőségében értjük meg, azt igen jól mutatja, hogy mikor már Jeruzsálemben szerzi Jézus az utolsó vacsorát, a tanítványok ott is futnak még egy kört hatalom tekintetében. Sőt, még fokozódik is a dráma, mert minél közelebb vagyunk a kereszthez, annál jobban lelepleződik ez ügyben való tehetetlenségünk és, bizony, lehetetlenségünk is. Az utolsó vacsorán ott a tanítványok nem azon vitatkoztak, hogy ki a nagy és ki az első közülük, hanem azon, hogy melyikük a nagyobb (Lk 22,24). Nem tudom, hogy érzitek-e ezt a kicsi, de roppant mély különbséget. Igen, minél közelebb vagyunk a kereszt drámájához, minél inkább föltárul Jézus szolgálatának, áldozatának a célja és az értelme, annál jobban föltárul az emberi hatalmaskodás természete is. Hát mit olvasunk vajon, amikor újmarxista szerzők műveit lapozgatjuk, akik olyan elemi erővel tudnak hatalomkritikát gyakorolni, hogy még a körzeti orvos, a tanító, a sarki fűszeres is lelepleződik? Lássuk csak a lényegüket e kritikusoknak: minden hatalmat a dolgozó népnek! És ezt már ismerjük. Bizony, gyanúsak ezek a hatalomkritikusok, mert ők is csak hatalmat akarnak. Ki a nagy? Ki lesz a nagyobb? Ki lesz az első? És Orwell óta tudjuk, hogy mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek, vagyis mindenki nagy, de vannak nagyobbak, és mindenki első, de vannak elsőbbek, mindenki szabad, de vannak szabadabbak. Így rendezi be az ember ezt az egész világot. Nem kétség, megváltásra és szabadulásra szorulunk.
És végül, azt is el kell mondani, hogy Jerikó másféle értelemben is különös hely. Egy ellentmondás jelenik itt meg. Ha fölidézzük a honfoglalás történetét, ez volt az a város, amelyet kürtöléssel jártak körbe a honfoglaló izraeliták, és a falak maguktól leomlottak (Józs 6). És egészen biztos, hogy Jézus idejében, amikor zarándokok mentek keresztül Jerikón, látták ezeket a leomlott falakat. Azért vagyok benne biztos, mert ezek az omladékok mind a mai napig láthatók. Ott isteni erők nyilatkoztak meg. Jerikó diadalmas hely. Diadalmas helyen kell, úgymond, a hatalomról is beszélni. És itt működött egykor Illés és tanítványa Elizeus próféta is, az az Illés próféta, aki a Megdicsőülés Hegyén Jézussal az ő bekövetkező haláláról beszélgetett. A régi hagyomány szerint ott, közvetlenül Jerikó mellett kísértette meg a Sátán Jézust. “Neked adom mindezt” — mondta a kísértő, ti. a föld minden országát és dicsőségét, “ha leborulva imádsz engem.” (Mt 4,9) “Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj” — felelt ott Jézus (Mt 4,10), és felelt rá egész életével és halálával is. Mire kell nekünk a hatalom, az erő, a befolyás? Miért akarunk a rangsorban legelöl állni? Nem is tudjuk igazán. Csak azt tudjuk ebből a Jézus és tanítványai között végbemenő drámából, hogy a magunk bölcsességéből megvalósíthatatlan az, amit a Mester nekik és nekünk is mond: tiköztetek pedig úgy legyen, hogy aki az első, az álljon hátra, aki a nagy, az legyen a legkisebb, aki uralkodik, az szolgáljon mindenkinek. Csak a Krisztus által megváltott és az Isten Lelke által átformált, új életre szőtt ember tudja ezt cselekedni. Hányszor? Mindig? Minden alkalommal? Sok meggyónnivalónk van ezen a téren. De nemcsak megbánnivalónk van, hanem imádkoznivalónk is, hogy a halálon győztes urat kérjük: segítsen bennünket igazán betölteni az ő szavát: a Krisztus-követők között úgy legyen, hogy az első az utolsó, és aki a nagyobb, az legyen a legkisebb. Ámen.

Imádkozzunk: Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy a mennyei erők, amelyek hordozzák életünket, és az áldó hatalmak, melyek oltalmában elrejtesz bennünket, vezetnek is minket – Hozzád, minden életnek és boldogságnak egyetlen forrásához. Megvalljuk, mi is részesek vagyunk az ellened fellázadt embervilág hatalommal, erővel való visszaéléseiben, mi is bíráljuk a hatalmasokat és közben hatalmaskodunk, minden igát leráznánk magunkról, miközben másokat kényszerítünk, igaz célok nélkül uralkodunk és zsarnokoskodunk, noha tudjuk, életet, feltámadást és örök életet csak a meghalt és feltámadott Jézus Krisztus erejéből nyerhetünk. Kérünk, bocsásd meg nekünk, hogy az Anyaszentegyházban is annyi a visszaélés és a megaláztatás, annyi a törtetés és megannyi félretaszítás látható. Add, hogy élő hitben megújuljunk, egymás készséges szolgái legyünk, nem a magunk hasznát, hanem a másik boldogulását keresve. Add, hogy inkább mi hordozzuk mások terheit, mintsemhogy másokat kényszerítsünk a magunk terhének hordozására. Adj békességes szívet, amikor látjuk az emberek hatalmaskodását, a tolongást, a tülekedést, a versenyt, a harcot, a háborúságot; adj nekünk békességet, hiszen Krisztusban igazi életet szereztél számunkra. Add, hogy ne essünk kétségbe, ha nyomorúságot látunk, és ne becsüljük túl e világ mulandó javait sem, hanem úgy tudjunk zarándokolni itt e világban az idők végezetéig, hogy Krisztus erőire, szabadítására és vigasztalására támaszkodunk. Őérette kérünk, hallgass meg bennünket. Ámen.