Abigél, egy ószövetségi hősnő, a sok kevésbé bátor asszony között? Ennyi lenne pusztán Abigél és története? Megszégyenítő példaadás, mi mindent lehet tenni még akkor is, amikor már minden visszafordíthatatlannak tűnik? A békességszerző Abigélről szól ez csupán? Vagy valami többről?

Ablonczy Kálmán
2018. október 14.

Lekció: Sámuel első könyve 25. része

Textus: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel! Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (Pál második levele a korinthusiaknak 5. rész 18-21. versei)

Kedves Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Az Ószövetség egyik kiemelkedő történetében, íme, Abigél, a békességszerző asszony, 3 évezrednyi idő távolából. Mondhatjuk, példája rendkívüli, sok szempontból. Érdemes az átgondolásra.
Nem csak békességszerző, hanem nehéz sorsú asszony is volt. Férje mellett aligha boldogult volna, ha nem kellően bölcs, nagylelkű, istenbizalomban gazdag, elmélyült kegyességű, az ország aktuális dolgaiban járatos. Férje is aligha boldogult volna nélküle. Nem derül ki az olvasottakból, honnan a kiváltságos gazdagság Nábál portáján, 3 ezer juha és ezer kecskéje volt, feltételezhetjük, hogy ez a nagylelkű, bizonnyal szorgos asszony jelentősen hozzájárult a boldogulásához.
Hogy most éppen róla szeretnék szólni a budahegyvidéki gyülekezetben, annak két emberi oka van. Az egyik a keresztelés eseménye, s a keresztelésben előtérbe került Mira unokám. A különös módon békességet teremtő kisunoka. Miért ne lehetne – talán nem pusztán emberi remény – hogy, amint kicsi magzati életként, s e világra nem könnyen születve a békesség parányi eszközévé, a Feltámadott hírnökévé lett édesanyjának, családjának, egyszer majd, felnövekedve, egy lesz korunk sok-sok, szükséges és fontos Abigélje közül. A másik ok, hogy otthoni gyülekezetünkben a bibliaórán, tavasztól kezdődött, hosszú sorozatban Dávid történetei és zsoltárai kerülnek előtérbe. Nem régen az 1 Sámuel 25. fejezete, egy erről folytatott pezsgő beszélgetés is alapozta, amit itt elmondani szeretnék.
Abigél. Ha nevét mondjuk, nem is annyira Nábál felesége, inkább Szabó Magda írása, s abban az Abigélnek nevezett kőszobor, annak megtestesítője Kőnig tanár úr jut inkább eszünkbe, „a legbátrabb, s legtisztább szívű ember”, aki minden békétlenségnek, szomorúságnak, bajnak, hiánynak a gondozója. Készülés közben megkísértettem, s belenéztem a regény alapján készült filmbe, záró jelenetét újra megnéztem. Mindezt azért említem, mert ha az egyébként kiválóan rendezett, nagyszerű színészekkel eljátszott regény érdemelheti az ismételt megtekintést, mennyivel inkább ez a drámai feszültségekkel teli történet, hogy újra és újra olvasva, hagyja hatni magán az ember.
Mert a történet tele van feszültséggel, s persze feloldással. Emlegessük ezeket a pillanatokat.
Megérkeznek Dávid vitézei Nábálhoz. A 400-ból itt csak 10-en vannak, s jót remélnek. Dávid Saul elől menekül, a déli puszta barlangjaiban húzza meg magát egyre szaporodó közösségével. Értelemszerűen kevés az élelem. Katona, vitéz, bátor ember viszonylag bőven van, de étel nagyon szűkösen. Van oka is Dávidnak, hogy jót remél, hiszen Nábál nyájai, a nyájak pásztorai korábban védelmet kaptak tőle. Jótett helyébe jót várhatsz gondolkodás szerint kér. Nem követel. Nem erőszakoskodik. A juhnyírás örömteli ünnepe is indokolhatja a jótékonyságot. S Nábál nem csak nem ad, hanem még meg is szégyeníti a küldötteket. Miközben maga is tudhatja ki ez a Dávid, Isten felkentje, Góliát legyőzője, pásztorainak, nyájainak alkalmi védelmezője ezt mondja: „Ki az a Dávid, ki az az Isai fia? Talán fogjam kenyeremet, vizemet, levágott marháimat, s adjam
oda olyan embernek, akiről azt sem tudom, hova való?”
A visszaérkező legények elmondják Dávidnak, hogyan jártak. S úgy tűnik, itt és ekkor olyan mértékű eszkalálódás veszi kezdetét, amelyet már senki és semmi meg nem állíthat. Különös élessége van ezeknek a szavaknak: „Kösse fel mindenki a kardját!” És felkötötte mindenki a kardját, Dávid is felkötötte a kardját, és felvonult Dávid után mintegy 400 ember…”
Megállíthatja-e ezt a megindultságot, haragot bármilyen emberi erő?
Valójában innen indul az Abigél történet. S kitűnik az a felettébb való kegyelem, amelyet megnyer, s el tud járni a békességszerzés ügyében.
Nábál otthonában bontakozó feszültséget csak erősíti, hogy előtérbe kerül egy szolgája, s nem gazdájához igyekszik sietve, hanem Abigélhez. Felidézi, milyen védettséget jelentett nekik Dávid a nyájak mellett, elmondja, hogyan utasította el éppen most őket a gazdája, s talán érzékelte, milyen megszégyenítéssel, s indulattal hagyták el a házukat a vitézek.
Abigélnek elég ennyit hallania. Ismeri a férjét, tudja, hogy szolgája igazat beszél. Tudja, mit kell tenni. Nem alternatívák következnek, miképpen mentheti a maga bőrét a bosszútól, hanem elébe megy a veszedelemnek. Meglepő bátorsággal, a kevés idő ellenére átgondoltsággal, kellő ajándékkal útra kell, szembe megy a közelgő harcosokkal, indulatokkal, Dávid haragjával!
Rendkívüli a békességszerzésnek ez az összetett lépése.
Miért is?
Abigél, egy ószövetségi hősnő, a sok kevésbé bátor asszony között? Ennyi lenne pusztán Abigél és története? Megszégyenítő példaadás, mi mindent lehet tenni még akkor is, amikor már minden visszafordíthatatlannak tűnik? A békességszerző Abigélről szól ez csupán? Vagy valami többről, égi vigyázásról, az eseményeket mindig teljes bölcsességgel kézben tartó, annak kimeneteleit vigyázó isteni hatalomról, a megváltás titkáról? Egészen az újszövetség evangéliumáig ívelő üzenet ez?
Sokatmondó ószövetségi igék azok, amelyeket így hallhatunk Abigél szájából, Dávidhoz érkezve mondja: „Most pedig uram, Dávid, az élő Úrra és a te életedre mondom, hogy az Úr az, aki visszatartott téged a vérontástól, és attól, hogy magad segíts magadon…”
Majd így folytatja: „A te házadat, uram, bizonyosan maradandóvá teszi az Úr, hiszen az Úr harcait harcolod, uram,… és ha akad, aki üldöz és életedre tör, az életed akkor is az élők csomójába lesz kötve Istenednél, az Úrnál!”
Itt nyílik ki – így mondom – a kijelentés mélységes ajtaja, és tárja fel a többet, a szinte elmondhatatlanul többet, mint ami Júda pusztájában, Nábál házától nem messze, Dávid és Abigél találkozásában, a megcsendesedő indulatban végbemegy!
A jogos ítéletet haragvóan tartani akaró dávidi indulat, a közbenjáró abigéli szolgálat, a haragot megcsendesítő, mindenét felajánló asszonyi alázat és odaadás, nem az evangéliumra való utalás?! Nincs itt valami nagy jó hír a háttérben? Abigél az évezrednyi idővel később testet öltő Isten Fiának nem egyik sajátos előképe az Ószövetségben? Közbenjáró szolgálata nem annak sajátos kifejeződése, amit Jézus Krisztus e világért, az övéiért, a háza népéért, a kiválasztottakért, a féltettekért gyakorol, hogy Isten igazsága, haragja rajta ne maradjon e világon?
Sokat kell lapoznunk a Bibliában, hogy eljussunk a Korinthusi 2. levélig, de jó
okkal megtehetjük.
A levél 5. fejezete az ószövetségi történettel kapcsolatosan is különös fényt teremt: Pál így írja: „Mindez Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával a Krisztus által… Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgy, hogy nem tulajdonította nekik vétkeiket…”
Lehetséges-e, hogy miközben ezt az egyébként drámai feszültségben gazdag ószövetségi történetet magunk előtt tartjuk: Nábál haragot kiváltó magatartásában, Dávid kardot felkötő, igaz ítéletet gyakorolni akaró szándékában, és Abigél közbenjárásában, ne fedezzük fel a jó hírt, az evangéliumot? Krisztus közbenjáró szolgálatát, Isten megbékélését áldozatában, az igaz ítélet haragjának felszámolódásában?
Lehetséges-e, hogy az indulatos, az ünnepet is mámorban töltő Nábálban, ostobaságában, a kivagyiságában, a számon nem tartott, felelősen számba nem vett eseményekben: hogy kidobja Dávid embereit a maga udvarából…, valamennyire magunkra ismerjünk? S hogy van egy Csodálatos tanácsos, van a Békesség Fejedelme, aki bűnné lett értünk, és önmagát adta értünk – nem idézi fel mindezt az Abigél magatartás?
Lehetséges-e, hogy az a szolgálat, amelyet az Úr Krisztus értünk bemutatott, nem hagy hidegen bennünket, hogy ne szenvedélyektől fűtötten éljük meg a nappalt és az éjszakát, hogy hagyjuk hatni magunkon a krisztusi „Abigél-szolgálat” haragot, ítéletet elvevő, békességszerző erejét?
S mindemellett, másodszor, az Abigél szolgálat, miközben így, ilyen magatartással elénk adja a többet is, Krisztus közbenjárását, azt az üzenetet is hordozza, amit Pál apostol a Korinthusi gyülekezetnek, az előbb idézet szavak között két ízben is említ: „… és nekünk adta a békéltetés szolgálatát… ránk bízta a békéltetés igéjét…”
Tükör Nábál, tükör arra nézve, hogy a közbenjárásra mennyire rászorulunk, s tükör Abigél példája, akire rábízatott a békéltetés szolgálata, a békéltetés igéje!
Az értünk közbenjáró Krisztus, és a ránk bízott békéltetés szolgálata! Mindkettő üzenete ennek történetnek.
Tán Nábál sorsalakulása terhe van rajtunk, haragot gerjesztettünk, emberekkel, Istennel szemben. Közbenjáróra van szükségünk. Az ószövetségi, 3 ezer éves történet is üzeni: van közbenjáró, az egyedüli Úr Krisztus, aki által megbékéltette önmagával a világot az élő Isten!
Talán a dávidi, nagyon emberi és érthető indulatoknak adtunk helyet, s nem csak kardot kötöttünk, hanem végigjártuk a harag útját, s csak az Isten nagy kegyelme volt, hogy nem lett belőle tragédia? A közlemúltban olvastam Szikszai Béni önéletírását, a múlt századi ébredés személyes hangvételű vallomását. Egy helyen a kontrolálatlan indulatairól is őszintén beszámol. Valaki a környezetében addig bosszantotta, addig bántotta, hogy indulatában, haragjában egy közelében levő méretes követ felemelt és felé hajította. Kegyelmes volt az Isten, hogy nem lett belőle gyilkos, ahogyan ő írja. Tudjuk uralni az indulatainkat, vagy kell a segítség?
Tán Abigél magatartása kell ösztönözzön minket, az a tűz kell emésszen, amely Pált is emésztette, hogy rátaláljunk azokra, akiknek el kell mondani a kérlelő szavakat: „Krisztusért járva követségben…Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk!” Van-e valaki, környezetünkben, aki felé, akár sürgősséggel ezt a kérlelést képviselnünk kell?
S olykor mintha mindezek egyszerre, feszültséggel telten lennének bennünk! Súlyosan sebeztek, méltán haragszunk, mélyen megbántódtunk, mi vagyunk még azok is, akiken el kell végezze Isten élő Lelke a megbékéltetés folyamatát?!
Értékes, őszinte versben Dömötör Ilona erről az összetettségről ír:
„A lelkem ököllel, megütötted.
Játékaimat durván kisöpörted.
rendet csináltál, nagy kemény kezeddel.
Azt gondoltad, hogy jót cselekszel.

Én az ütéstől, bizony térdre estem.
Kínban vergődött megvert testem-lelkem.
Az a lökés porig megalázott.
Sötétének láttam a világot.

A tetteimet mind mérlegre tettem,
a bűneimet sorra számba vettem.
Azóta én lehajtott fejjel élek,
hallgatag lett bennem a lélek.

Ellened azért szívem mégse lázad,
mikor úrrá lesz rajtam az alázat.
Mert a megváltó keresztjéhez löktél,
mikor oly nagyon meggyötörtél.

Így tanulok mind jobban elhallgatni,
énemet naponként halálba adni.
És megköszönni végül, neked, testvér,
Hisz mégiscsak jót cselekedtél.”

Hála érte, hogy nem csak „hallgatag lett benne a lélek”, hanem a meglelt
szavak segítségével, a békességszerzés eszközévé is válhatott.
Ki vagy te?
Kik vagyunk mi?
Nábál, aki felelőtlenül sebzett?
Dávid, akit megsebeztek?
Egy a pásztorok közül, aki nem tud hallgatni a nehéz események között,
megoldáshoz kevés, embert keres, segítőt?
Abigél talán, a békességszerzés feszültségében, úton járásában?
Isten haragjával szemben a Megváltó közbenjárására szoruló?
Békességszerző küldetés feszít, s annak a nyugtalansága, eredményre fog-e vezetni?
„Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” – egyszerű sámueli imádság segítse, hogy értsük, személyesen is értsük, kik vagyunk, mit tettük, mi a dolgunk, minek részesei lettünk, s mi a küldetésünk!
Nem lenne jó, ha nem emlékeznénk meg a történetet záró háromszoros áldásról. Befejezésül még erről szólok röviden.
A megbékélt, megbocsátó Dávid emeli fel különös magasságba a békességszerző asszonyt áldást mondó szavaival.
„Áldott az Úr…hogy elém küldött téged. Áldott a te okosságod, és áldott vagy te magad is, mert megakadályoztál a vérontásban… Lásd hallgattam a szavadra, és megbocsátottam.”
E háromszoros áldásban, ismét mintha feltárulna a több, az újszövetség
Krisztust magasztaló himnusza. Messzemenő megbecsülésre érdemes az ókori Abigél helytállása, példaadó mindannyiunknak. Mégis az igazi áldásra méltó élet, a név, amely minden név felett való, amely előtt minden térd meghajoljon, az a Krisztus, aki a békességszerzés útját a megfeszítettségig hordozta, aki életét adta értünk – ahogyan Pál írja: „megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta Őt Isten, mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden név felett való, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon…”
Áldott Ő, aki elhordozta e világ bűneit.
Áldott Ő, aki közbenjárt érettünk.
Áldott Ő, aki megbékéltette Istent, igaz haragjában.
Áldott Ő, aki nekünk is adja a békéltetés igéit, és ránk bízza a békéltetés szolgálatát!
Ámen