„Mégis másként bántam velük…
Mégis másként bántam velük a nevemért…
Mégis megszántam őket…
Mégis visszavontam a kezemet…”
(Ezékiel próféta könyve 20. rész 9,14,17,22 versek)

Nehéz olvasmány Ezékiel próféta könyve. De nem azért lankadunk el hamar, amikor olvassuk, mert tele van bonyolult leírásokkal, összetett szimbólumokkal és a régi korok homályos emlékeivel. Egészen más oka van itt nehézségeknek. Most éppen arról olvasunk itt, a huszadik részben, hogy a prófétához küldöttség érkezik, vének jönnek hozzá, azaz tanácsadók és a tanácsát kérik. És ez bizony, szép pillanat lehetne! Végre jó helyre mennek azok, akiknek nehéz dolgokban kell bölcsnek lenniük. Végre jó személyt faggatnak a teendők felől! Végre Isten útmutatásához akarnak igazodni! De már késő. A próféta elutasító szavaiból az derül ki, hogy a romlás nem hárítható el. Isten nem ad tanácsot, de nem is hallgat, hanem elmond egy hosszú történetet. És ez a nehéz itt! És általában is ez a nehéz, mindig ez a nehéz: gyors megoldás helyett egy hosszú történetet végighallgatni. Recept helyett példálózást hallgatni. Mintha cserben hagyna bennünket Isten. Nem azt mondja, amire égető szükségünk van. És ha nem azt mondja, akkor nem mond semmit! Ilyen nehéz, ha az ember magára marad.
Mégis! Ebben a hosszú fejezetben többször olvassuk ezt a szót: mégis! Isten újra meg újra meggondolta magát. Visszarántotta népét a szakadék széléről; kimentette a fuldoklót, menedéket nyújtott a zörgetőnek, kiszabadította a halál torkából. Más szóval: nem hagyta beteljesedni, amit az ember a maga fejére idézett. Sok-sok zsoltárban olvassuk ugyanezt a történetet. Sőt, az egész Biblia erről szól. Ez az üdvösség története: mégis. Isten mégis kegyelmet ad. Az a rossz, ami bekövetkezett, a vereség, a kudarc, a fájdalom, egyik sem végleges, ezeken túl ott sejlik szabadulás ígérete, a gyógyulás reménye, a hazatérés lehetősége, amit most egyetlen szó mutat: mégis!
De hát, nem könnyű ezt hallani, olvasni, ha happy end a vége? Miért mondom, hogy nehéz olvasmány ez? Mert tükröt tart elénk? Mert alázatra tanít és az alázat roppant nehéz lecke. Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak Isten országába bemenni, mint a magabiztos embernek utat találni, mint a kérkedőnek hinni, mint az önteltnek szeretni. Mégis! Ha hálásak vagyunk a kegyelemért, örömmel tanulhatjuk meg a sorsunkat olvasni. Ennek a lényege az, hogy nem mi készítjük el Isten számára a cselekvés helyét, hanem ő cselekszik értünk, és készít áldást. Istennek helyet hagyni – ez a nehéz. Mégis…