Választott edény

Hát nem ez az, aki pusztította Jeruzsálemben a keresztyéneket? Hát nem ez az? És ez a megjegyzés végig kísérte Pál életét. Keresztyénné lett, de folyton gyanú övezte. És ez része a szenvedésének. Bélyeg van rajta, nem tudja magáról levakarni, hordozza a múltját, kevés hitele van a beszédének.

dr. Szabó István
2019. augusztus 11.

Lekció: Apostolok cselekedetei 9. rész 1 – 20. vers

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk, szeretnénk boldog és bölcs szívvel járni az utat, amit nekünk adtál, és ezen az úton járva, akaratodat cselekedve hirdetni és dicsérni nevedet. Köszönjük, hogy ma is azért gyülekezhettünk egybe, hogy ebben a szent hívásban Lelked erejével megerősíts. Alázattal jövünk Hozzád, mert sokszor eltértünk ettől a hívástól, és úgy éltünk, mint akiknek nincsen reménységük. Kérünk, töröld el vétkeinket és újíts meg Szentlelked hatalmában. Jézus Krisztusért, üdvözítőnkért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen

Textus: “Mondta pedig neki az Úr: Eredj el, mert ő nekem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izráel fiai előtt. Mert én megmutatom neki, mennyit kell neki az én nevemért szenvedni.” (Apostolok cselekedetei 9. rész 15-16. versei)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Sok jól ismert bibliai történet van, amelyet, ha elkezdenek mondani, mi nyomban folytatni tudjuk. Ilyen történet Saulus megtérése. Sok szólás is kapcsolódik hozzá, jelezve, hogy nem tudjuk kimeríteni gazdag mondandóját: pál-fordulás, damaszkuszi út stb. Harminc évvel ezelőtt Esterházy Péter író mondta: csúcsforgalom van a damaszkuszi úton. Mert a »damaszkuszi út« a megváltozásnak, a megtérésnek, az átalakulásnak jelképe lett – eddig így volt, eztán másképp lesz. De ma annak a fényében szeretnék Pálról szólni, ahogyan Anániás, a damaszkuszi keresztyén közösség tagja látomásban beszélget Krisztussal Pálról. Ez nem könnyű feladat, megmondom őszintén, mert Pál apostol maga is többször elmondja megtérésének történetét és a leveleiben is sokat beszél önmagáról. Tarzuszi tehetős zsidó családból származott, akik megvásárolták a római polgárjogot. Törzsi rendjére nézve benjáminita, vallási közösségét tekintve farizeusi hagyományt követő. Amint magáról írja: szerfelett rajongott atyái hagyományáért. Mondjuk ki: fundamentalista volt. Márpedig a fundamentalistákkal mindig probléma van, mert semmi nem jó nekik. Folyton gyanakszanak a világ dolgaira, inkvizítori lelkülettel járnak-kelnek. Egy fundamentalista lelkipásztor – jó barátom egyébként – mesélte, hogy amikor valaki megtér az ő körükben, behívják egy ilyen kis belső körbe és »megdögönyözik«, vagyis firtatni kezdik a meggyőződését és a hitét. A közbeszédben sem jóízű szó a fundamentalista, a fanatikust jelenti, aki már-már terror-cselekményre is hajlamos a meggyőződése érvényesítése érdekében. Egyszóval, ez a Saulus – később Paulus – nem afféle kávéházi busongó, aki kávét kevergetve panaszkodik a világ változásai miatt, ő tevékenyen védte az atyák hagyományát, ott volt, amikor István diakónust megkövezték. És törtető is. A főpapoktól felhatalmazást szerez, hogy Damaszkuszban összefogdossa a szétszóródott keresztyének maradékát. Kérte őt erre valaki erre? Tagja volt netán a jeruzsálemi titkos rendőrségnek? Nem. De törtető ember volt. Egyszóval, Saulus fanatikus volt. És azt látjuk, hogy a megtérése után frenetikus lett. A fanatikus emberből frenetikus hatású apostol lett. De miről beszélget látomásában Anániás és Krisztus, amikor az Úr arra utasítja, hogy menjen el az Egyenes utcába, egy Júdás nevezetű ember házába, ott van egy bizonyos Saulus, gyógyítsa meg, és hatalmazza fel a keresztyén szolgálatra?
Anániás tiltakozik. És ez nem az a prófétai tiltakozás, amelyet jól ismerünk az ószövetségi történetekből. Mózes arra hivatkozik, hogy dadogós, Jeremiás arra, hogy fiatal, Ezékiel arra, hogy kemény nyakú nép közé kell mennie, Jónás pedig nem is tiltakozik, hanem megszökik. De még a tanítványságra való elhíváskor is hallunk kifogást. A csodálatos halfogás után mondja Péter Jézusnak: eredj el tőlem, Uram, mert én bűnös ember vagyok. Ám Anániás tiltakozása egészen sajátos és különös. Azt mondja: »Uram, sok embertől hallottam e férfiú felől, hogy milyen bosszúsággal illette szentjeidet Jeruzsálemben, és itt is hatalma van a főpapoktól, hogy mindazokat megkötözze, akik a Te nevedet segítségül hívják!« Ez a Saulus üldöző! Miért kell nekem ehhez az emberhez elmennem? Én legyek az első, aki föladom magamat? Ez az ember passzussal van itt, lehet, hogy hogy belevakult valamibe, de megelőzte a rossz híre. S ki tudja, lehet, hogy maga Saulus gondoskodott arról, hogy rettenetes híre megelőzze őt. Hogy féljenek és aggódjanak a damaszkuszi keresztyének. Nagy zajjal, lármával, nagy hírrel érkezett, elszánt, fanatikus ember. Uram, adjam fel magamat? De ezt mondja neki az Úr: »eredj el, mert ő nekem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izrael fiai előtt, mert én megmutatom neki, mennyit kell neki az én nevemért szenvednie.«
Először erről a kifejezésről kell szólni, hogy: választott edényem. Maga Pál apostol mondja a római levélben, hogy Isten némelyeket gyalázat-edényéül rendelt, némelyeket pedig dicsősége edényéül (Róm 9,20-23). Vagyis az edény azonossá válik azzal, amit hordoz. Azt mondja az Úr Anániásnak: ez a Saulus választott edényem. Ez pedig még sajátosabb szó, mert azt fejezi ki, hogy hosszas válogatás végeredményképpen lett az. Az ekloga szót mindenki ismeri, a szép, megválogatott szavú verset jelenti – ez a szó áll itt: Saulusra úgy utal az Úr, mint valami hosszú megfontolás végeredményére, aki mindenféle szűrőn, próbán keresztül ment és az Úr őt találta a legalkalmasabbnak. Nem tudom, miféle mozdulatot tett Anániás, nyilván széttárta a kezét: hogyan? Ha azt mondaná az Úr, hogy: menj el ehhez a Saulushoz – megmutatom, mit tud az Úr! –, Paulust csinálok belőle, az még rendjén volna. Vagy: menj el hozzá, Anániás, dögönyözd meg egy kicsit, hozd ki belőle a jót, mert a lelke aljában már csírázik a Krisztus követésnek a vágya (ahogy ezt Mészöly Miklós kisregényében olvashatjuk), menj, lökd meg egy kicsit a jó irányba! – ez talán rendben volna. De nem ezt mondja, hanem azt mondja, hogy Pál a végeredmény, Pál a győztes, ő a number one. Megfontoltam, meggondoltam, mérlegeltem, megforgattam, és ő a választott edényem, az én általam választott edény. Mert még azt is lehetne mondani, hogy zsiványból lesz a legjobb pandúr, üldözőből lesz a leglelkesebb hívő. Tudjuk, vannak efféle lélektani folyamatok. De ezt mondja az Úr: kiválasztottam őt – a sok közül.
És azért választotta, hogy hordozza az Úr nevét a pogányok, királyok és az Izrael fiai előtt. Ha végigolvassuk az Apostolok cselekedeteit, azt találjuk, hogy ebben a megjegyzésben benne van Pál apostol egész életpályája, fontossági sorrendben: pogányok, királyok, Izrael. S talán azért beszél magáról sokat Pál, mert mikor keresztyénné lett, nem ölelték magukhoz nyomban a keresztyének. Ugye, milyen érdekes ez! Azt mondja az Úr: “megmutatom neki, hogy sokat kell az én nevemért szenvednie, és ezen nemcsak azokat a szenvedéseket kell értenünk, amelyekről a 2. Korinthusi levélben hosszasan beszél az apostol, hanem az a mély fájdalom is benne van, amelyről a Római levél közepén ír, amikor azt mondja, hogy inkább lenne ő maga átokká, csakhogy a népe befogadja Krisztust. És lám, azt halljuk itt, hogy miután evett, megerősödött, és a damaszkuszi tanítványokkal töltött néhány napot, azonnal prédikálta a zsinagógákban a Krisztust, hogy Ő az Isten fia. És álmélkodtak rajta és azt mondták: hát nem ez az, aki pusztította Jeruzsálemben a keresztyéneket? Hát nem ez az? És ez a megjegyzés végig kísérte Pál életét. Keresztyénné lett, de folyton gyanú övezte. És ez része a szenvedésének. Bélyeg van rajta, nem tudja magáról levakarni, hordozza a múltját, kevés hitele van a beszédének. Vannak bibliatudósok, akik szerint a damaszkuszi keresztyének halálra rémültek és arra gondoltak, hogy Saulus csak egy trükköt vetett be a »megtérésével«. Csak megjátszotta a hívőt, hogy befogadják a közösségbe, aztán kikémlelje őket. Némelyek szerint keresztyének jelentették föl a damaszkuszi hatóságoknál, hogy megszabaduljanak tőle, annyira idegesítette őket Saulus.
Később pedig, sok évnyi missziói munka után el kellett mennie Jeruzsálembe, hogy igazolja magát, miért végez missziót a pogányok között. Mert nem úgy indult a keresztyénség, ahogy mi gondoljuk – mi is pogányokból lettünk keresztyének –, hogy pünkösdkor kiáradt a Szentlélek, a tizenkét tanítvány szétszaladt a világba, és kezdték mindjárt a rómaiakon meg az ősmagyarokon a keresztyénséget. Járták ugyan a Római birodalmat, de a diaszpórában élő zsidókat keresték fel, ahogy Pál is itt, a zsinagógában kezdte hirdetni Krisztust. Mégis, Pál életében ez a jézusi szó valósággá lett: ő a pogányok apostola. Emiatt sok számonkérésnek kellett megfelelnie: miért megy a pogányokhoz? Mert ott, úgymond, semmi keresnivalója nincs a Krisztus követőinek! Azt vártuk Jézustól – mondják az emmausi tanítványok – hogy helyreállítja Izrael országát. Tehát mi, zsidók vagyunk az első körben a kezdeményezettek! Ez a Pál meg odaszórja a gyöngyöket a disznók elé! Igazolnia kell magát. Aztán: királyok. A többi apostol? Nem lekicsinylem őket, csak a prédikációban ki kell hegyezni a dolgot, nos, Péter apostol Joppében egy római századosig jutott, ez volt a plafon. Pál apostol? Római udvar, uralkodók, fejedelmek. A többi apostol? Nem is tudjuk, kiket ragadtak a szavukkal, rabszolgákat, háziasszonyokat, cselédeket, egyszerű embereket? A keresztyénség futótűzként terjedt a Római Birodalom szegényei között. Ez egy plebejus vallás volt. És Pál apostol? Ő helytartóknak, fejedelmeknek, királyoknak, uralkodóknak meg filozófusoknak meg athéni nagy bölcseknek tett bizonyságot. De nem azért, mert különc, hanem azért, mert teljesíti a sorsát, mert választott edény, így kell Jézus Krisztus nevét hordoznia.
És végül ez áll: »megmutatom majd neki, mennyit kell az én nevemért szenvednie.« Amikor ezt a történetet olvassuk, és az előzményeit, ahogyan az evangélium elhallgattatásának az igyekezetéből goromba fenyegetés, bebörtönzés, megkövezés és üldözés lett, ahogy olvassuk tovább az Apostolok cselekedeteit és a leveleket, mindegyre azt látjuk, hogy üldözés, baj és könny között terjedt az élet beszéde. És nem kell az emlékeink közt sokat kutatnunk, tapasztalatból mi is tudjuk, hogy mi a keresztyénüldözés, mert keveset, valamennyit mi is kaptunk belőle. És mindennap érkeznek hozzánk a nyugtalanító hírek üldözésekről. Még Damaszkuszból is, ahol ma is üldözik az Úr követőit, a Krisztus gyermekeit. Tehát ez a szó itt: »megmutatom neki, hogy mennyit kell az én nevemért szenvednie«, ez nem arra utal, hogy majd Saulus is megtanulja a magyarok istenét. Ne aggódj, Anániás, nem kell bosszút állni Sauluson. Üldözte a keresztyéneket Jeruzsálemben, zaklatott benneteket, kap majd ő is rendesen a nyakába! Ez a szó itt visszakapcsol minket Jézus szavához, mikor kiküldi a tanítványokat Isten országának a jó hírét hirdetni, betegeket gyógyítani, ördögöket űzni, és ezt mondja: Ímé én elbocsátlak titeket, mint bárányokat a farkasok közé. (Lk 10,3). Betegeket gyógyítunk, tisztátalan lelkeket űzünk ki, és Isten mindenkit átkaroló szeretetéről beszélünk! Ez mind pozitív dolog, semmi rossz nincsen bennük, mindenki ezekre vágyik. Mindenki meg akar gyógyulni, mindenki tiszta életet akar élni, és mindenki azt szereti hallani – idézem a filozófust –, hogy a nagy kozmikus terapeuta, Isten átkarol és jóra viszi az életünket. És mégis, azt mondja Jézus: elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Ez teljesedik most itt a Sauluson-Pauluson. A Pál-fordulással lehull a szeméről a pikkely és lát és megkeresztelkedik, és máris tudja, hogy ki ez a Krisztus, az élő Isten fia, és ő is azok közé kerül, akiket Jézus elküld, mint bárányokat a farkasok közé. Miért van ez így?, Vagy: miért kell ennek így lennie? Sokat tűnödöm ezen. De így kell lennie, mert amíg az ember Isten elleni lázadásban él, addig az Istentől kapott jót nemhogy nem fogadja el, hanem egyenesen Isten durva és elutasítandó beavatkozásának tekinti.
Miért fajult el így az ember? Lám, annyi tudásunk, eszközünk, technikánk, mindenünk van, és mi egy szemétdombot, bocsánat, pöcegödröt csináltunk ebből a gyönyörű világból! Sok mindennel lehet ezt magyarázni. De a lényege az, hogy az ember tönkre akarja tenni azt, amit Isten alkotott, mert nem viseli el, hogy Isten szebbet tud alkotni, mint ő; nem viseli el, hogy az Isten többet tud, mint ő; nem viseli el az ember azt, hogy az Isten szebbet tud, mint ő. Hát, mint az elfajzott gyermek, aki gyűlöli a szüleit, tönkre teszi az örökségét. Bosszút áll Istenen, mert el nem viseli Istennek még a sejtelmét sem! Ezért a gyógyítás, a gonosz lelkek kiűzése, az Isten kegyelmének a tudtul adása: az Isten ellensége számára rossz hír. Jézus mondja: elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Ezért nem belső lélektani folyamat, hanem Isten munkálta ebben a fanatikus emberben azt, hogy Jézus Krisztus drága és választott edényévé lett, hordozta Krisztus nevét és szenvedett érette. Nem olcsó dicsekedés, amit a Korinthusi levélben írt, hogy egymaga többet ért el Isten országának ügyében, mint az összes többi apostol együttvéve. És többet is szenvedett, mert ő volt a választott edény. Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük Urunk, hogy megtanítasz rá: nem különb a tanítvány a mesterénél. Köszönjük, hogy Üdvözítőnk barátainak nevez, vagyis az Ő útján járhatunk, mert ezen az úton tárul fel számunkra is jóságod, irgalmasságod, hűséged, teremtői hatalmad, gondviselésed és az üdvözítés nagy titka. Kérünk, erősíts Lelkeddel, hogy ne tántorodjunk el erről az útról, hanem bátor szívvel járjunk rajta, valljuk meg Krisztusunkat minden ellenállás, nehézség, harag, düh és üldöztetés közepette is. Eléd hozzuk azokat, akik hátratételt, üldöztetést szenvednek a Krisztus nevéért.
Köszönjük, hogy megsegítesz a magunk bajaiban és szükségeiben is. Köszönjük a gyógyításokat, a vigasztaló kegyelmeket, a megerősítéseket. Kérünk beteg testvéreink gyógyulásáért, a gyászolók megvigasztalásáért, Add, hogy Igéd áldott magvetéssé legyen bennünk, és teremje meg gyümölcsét Neved dicsőségére. Hadd hordozzuk bátor szívvel üdvözítőnk nevét, mert nem adatott más név sem mennyen, sem földön, mely által meg kellene tartatnunk, csak a Krisztus neve. Őérette kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen