Vajúdás kínjai

Jézus számára a gyermek kihordása, a vajúdás nemcsak egy érzékletes, alkalmas kép valami világméretű, drámai kibontakozásra, minthogy férfiként biztonságosan kívülállónak érezheti magát, hanem külön figyel konkrétan éppen azokra, akiket pontosan állapotuk törékenysége, kockázatai és fájdalmai tesznek alkalmassá arra, hogy az emberiség sorsának törékenységét, kockázatait és fájdalmait testükben kifejezzék.

Sánta Ibolya
2016. december 4.

Lekció:
“Hallottuk a hírét: kezünk elernyedt, szorongás vett erőt rajtunk, vonaglás, mint a szülő asszonyon. Ne menj ki a mezőre, és ne járj az úton, mert ellenség kardja vár, és iszonyat mindenütt! – Ezt a parancsot kapta Jeremiás az ÚRtól: Állj az ÚR házának kapujába, és így hirdesd ott az igét: Halljátok az ÚR igéjét, júdaiak mind, akik bementek ezeken a kapukon, hogy leboruljatok az ÚR előtt! Így szól a Seregek URa, Izráel Istene: Jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok! Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: az ÚR temploma, az ÚR temploma, az ÚR temploma van itt! Mert csak ha igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha igazságosan ítéltek ember és embertársa között, ha a jövevényt, árvát és özvegyet nem nyomjátok el, és ártatlan vért sem ontotok ezen a helyen, nem követtek más isteneket a magatok romlására: akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok, azon a földön, amelyet őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké.” (Jeremiás próféta könyve 6. rész 24-25. versei és 7. rész 1-7. versei)

Imádkozzunk! Kegyelmes Urunk Istenünk! Tudjuk, hogy hiába az elszánás, nélküled nem tudjuk kivetni magunkból mindazt, ami számodra gyűlölt, utált, a bűnt, amely maga a halál. Hát fogadd be szívünk alázatát, térj be hozzánk, áldj meg minket már most, ebben az ádventi időszakban, hisz tenéked volna, ha tudna, otthonod lenni mind e jelen lévő szív. Jer szívünkbe hát, és habár szegény e szállás, már most is magasztalunk téged, a szeretetnek megszülető Krisztusát! Ámen

Textus: “Amikor Jézus kijött a templomból, és tovább akart menni, odaléptek hozzá tanítványai, hogy megmutassák neki a templom épületeit. Ő azonban így szólt hozzájuk: ?Hát nem látjátok mindezt? Bizony, mondom néktek: nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.? Amikor Jézus az Olajfák hegyén ült, odamentek hozzá tanítványai külön, és ezt kérdezték: ?Mondd meg nekünk: mikor lesz ez, és mi lesz a jele a te eljövetelednek és a világ végének?? Jézus így válaszolt nekik: ?Vigyázzatok, hogy meg ne tévesszen valaki titeket! Mert sokan jönnek majd az én nevemben, és ezt mondják: Én vagyok a Krisztus! – és sokakat megtévesztenek. Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég. Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé. De mindez a vajúdás kínjainak kezdete! Akkor átadnak titeket kínvallatásra, megölnek benneteket, és gyűlöl titeket minden nép az én nevemért. Akkor sokan eltántorodnak, elárulják és meggyűlölik egymást. Sok hamis próféta támad, és sokakat megtévesztenek. Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül. De aki mindvégig kitart, az üdvözül. Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég.? ?Amikor pedig meglátjátok a pusztító utálatosságot, ahogy Dániel próféta megmondta, ott állni a szent helyen – aki olvassa, értse meg! -, akkor azok, akik Júdeában vannak, meneküljenek a hegyekbe, aki a ház tetején van, ne szálljon le, hogy kihozzon valamit, és aki a mezőn van, ne térjen vissza, hogy elhozza felsőruháját. Jaj a terhes és a szoptató anyáknak azokban a napokban! Imádkozzatok, hogy ne kelljen télen, sem szombaton menekülnötök. Mert olyan nagy nyomorúság lesz akkor, amilyen nem volt a világ kezdete óta mostanáig, és nem is lesz soha. Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen halandó sem, de a választottakért megrövidülnek azok a napok.” (Máté evangéliuma 24. rész 1?22. versei)

Kedves Testvérek!

A mára kirendelt, ajánlott ige kapcsolódik az evangelizáció sötét képeihez, amelyekben egy város, egy nép pusztulásáról ír Jeremiás Siralmainak könyve. Bizony, sem Máté evangéliumának ezt a részét olvasva, sem a Siralmak könyvét nem érezzük adventinek, egy meghitt, az Isten szeretetét hirdető ünnephez illőnek, egy különleges, kiválasztott gyermek érkezésének, öröméhez illőnek! Szívesebben emlékezünk ilyenkor Jézus első eljövetelére, az első adventre, a megszületésre. Az erről szóló történetek borús vonásai a biztonságos múlthoz tartoznak: a kockázat, az életveszély, amelyet Mária vállal azzal, hogy a gyermekre igent mond, a vívódás és a kétség Józsefben, az adóösszeírás könyörtelensége, amiről egyébként a Biblia nem is ír, de Biblián kívüli forrásokból ismerjük, mi volt ez; az, hogy a mindenórás, várandós asszony nem kap rendes szálláshelyet, senki nincs, aki felállna, és azt mondaná, átadom a helyem ? már itt is igaz, a történelem régebbi, préselődő, szorító időszakaiban is, hogy ?jaj a terhes, a szoptató asszonyoknak!? ? mindezek elmúltak, és tulajdonképpen csak emelik annak a győztes fényét, hogy annyi akadályon, annyi földi gonoszságon keresztül hát mégis itt van, mégis megszületett az Isten Fia, akit századokon át vártak, és mi kétezer éve ünneplünk!
De Jézus második eljövetele, a második advent, pontosabban Jézus visszajövetele olyan eseményeket jelent, amelyeken nem vagyunk túl, amelyek nagyon is körül vesznek minket: Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, éhínségek és földrengések vannak mindenfelé. És úgy gondoljuk az Ige alapján, hogy még sokkal rosszabb dolgok várhatók, mint amikről eddig tudtunk a történelemből vagy a napi híradásokból: mert olyan nagy nyomorúság lesz akkor, amilyen nem volt a világ kezdete óta mostanáig és nem is lesz soha. De hát mégis eljövetel, Jézus eljövetele ez is, és meg is tanultuk szépen, hogy az advent két történelmi eljövetelt jelent, az elsőt, amikor Jézus megszületik, a másodikat peidg, amikor eljön ítéletre, ahogy mondjuk is az Apostoli Hitvallásban: eljön ítélni élőket és holtakat. Ha annyival szívesebben és egyoldalúan ünnepeljük az elsőt, annál inkább illő és méltányos, hogy a mai napra rendelt Ige alapján a másodikra is figyeljünk ebben az adventben, ezen a vasárnapon! Nem azt szeretném megmagyarázni, mi az a pusztító utálatosság, nem azt, hogy mit jelent az olyan nyomorúság, amilyen nem volt és nem is lesz, nem is azt, hogy ne télen vagy szombaton kelljen futni. Arról szeretnék beszélni, hogy ez az egész hogyan él Jézusban, milyen lélekkel beszélt ő minderről! Mert nem személytelen prognózist mond, nem valamilyen tárgyszerű figyelmeztetést. Itt az beszél ilyen súlyos és sötét dolgokról, akiben az Isten szeretete testesült meg!
Az első, amire figyeljünk, az a mozzanat, amelyik elemi módon köti össze ezt a két adventet. Ez pedig a vajúdás, a születés mozzanata. Mert Mária ugyanúgy szülte Jézust, mint bármelyik anya a gyermekét. Legalábbis sehol nem olvassuk a Szentírásban, hogy csodamód mentesült volna ettől. Vajúdás és születés kapcsolódik az első eljövetelhez. És lám, Jézus maga később mindazt a nehéz dolgot, amit elmond, amit jelzésszerűen felsorol a második eljövetelről beszélve, szintén a vajúdáshoz hasonlítja: mindez a vajúdás kínjainak a kezdete! Nem Jézus találta ki ezt a párhuzamot, hanem régi prófétai hagyományban gyökerezik, hogy a szülő asszony fájdalmait, vajúdásait, és a történelmi idők vajúdásait, szenvedéseit párhuzamba állítsák. Jézus itt Jeremiás prófétára utal: szorongás vett erőt rajtunk, vonaglás, mint a szülő asszonyon. Sőt, konkrét képet idéz tőle: Ne menj ki a mezőre és ne járj az úton ? mondja a próféta. Aki a mezőn van, ne térjen vissza, hogy elhozza felső ruháját ? mondja Jézus. Nem a mező konkrét mozzanata a fontos, hanem az a párhuzam, az a tartalmi és történeti párhuzam, amit ezekkel a szavakkal Jézus a saját kora és az ötszáz évvel korábbi kor között von. Jézus azzal is erősíti a vajúdás képében levő párhuzamot, hogy külön kitér a terhes és szoptató anyákra: Jaj a terhes és szoptató anyáknak azokban a napokban! De ez nem úgy hangzik, mint néhány órával korábban a templomban a farizeusokról mondott jajmondás, nem ítéletes jaj, hanem az együttérzés és a féltés jaj-a. Jézus számára a gyermek kihordása, a vajúdás nemcsak egy érzékletes, alkalmas kép valami világméretű, drámai kibontakozásra, mint ahogy férfiként biztonságosan kívülállónak érezheti magát, hanem külön figyel konkrétan éppen azokra, akiket pontosan állapotuk törékenysége, kockázatai és fájdalmai tesznek alkalmassá arra, hogy az emberiség sorsának törékenységét, kockázatait és fájdalmait testükben kifejezzék.
Testvéreim, többről van szó ebben a párhuzamban, a szülő asszonynak és a világ sorsának a párhuzamában, mint hasonlításról vagy hasonlatról. Pál apostol fogalmazása mutatja, hogy mennyire szó szerint gondolták ezt a párhuzamot: Hiszen tudjuk ? írja Pál ? hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mindezidáig. Az állatok szenvedése, a növények pusztulása, a természeti katasztrófák nem mások, mint az emberiség szenvedésével való együttvajúdás. Vajúdik az asszony, vajúdik a történelem, és vajúdik a természet. Ezek valóságos párhuzamok. A rossz, amit az ember tesz, sokkal áthatóbb, sokkal átfogóbb, mint amire általában gondolunk, amikor a bűnbeesésről beszélünk. És az asszonyok, az emberi történelem és a természet párhuzamos vajúdása utal az okra is, hogy miért van ez így. Nem Isten eleve elrendelt akaratából, hanem a nagy törésből következik Isten és ember között. A bűnbeesés történetében mondja Isten az engedetlenség és a hűtlenség asszonyra háruló büntetéseként: fájdalommal szülöd meg gyermekedet.
Ám amikor a vajúdás az egész létezést így átfogja, ez nemcsak borús képeket, sokféle szenvedést jelent, hanem egyben reményt is. Talán van még reménység? ? így hallottuk az evangelizációban. S azt, hogy a kérdőjelből felkiáltó jel legyen. Mert a Szentírásban nem arról olvasunk, hogy meddő vagy végtelen ez a vajúdás az asszonynál, a történelemnél és a természetnél. Vannak ilyen vallási elképzelések. De itt ellenkezőleg, arról olvasunk, hogy gyermek születik, hogy beköszönt az Isten országa, és új teremtés váltja fel a régit! Adventben egy gyermek, a gyermek születésére tekintünk vissza, és a beköszönő Isten országára, az újjáteremtendő világra tekintünk előre. Jézus így beszél, ilyen lélekkel, ebből a látásból mond súlyos dolgokat a tanítványainak!
De hogyan is indult ez a beszélgetés? Ezt olvassuk: Amikor Jézus kijött a templomból és tovább akart menni, oda léptek hozzá a tanítványai, hogy megmutassák neki a templom épületeit. Nyilván nem úgy akarták megmutatni neki, mint egy turistának, aki még sohasem látta. Jézus már 12 éves korában úgy beszél a templomról, hogy az az én Atyám háza, ahol otthon vagyok. Itt arról van szó, hogy a korbácsos templomtisztítást követő napokon egy hosszú, éles vitákból, sokatmondó példázatokból álló beszélgetés végén ? ekkor hangzanak el a farizeusoknak mondott jajszók is ?, mielőtt elhagyja Jézus a templomot, másodszor is megsiratja a népet, a várost: Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok. Íme, elhagyott lesz a ti házatok, a ti templomotok. És a tanítványok, ahhoz hasonlóan, amikor Péter atyáskodó, okoskodó jóindulattal kiigazítja Jézust, amikor bejelenti a szenvedését: mentsen Uram Isten, nem történhetik ez meg veled! ? úgy igazítják most is ki: dehogyis, Uram, hát nézd csak, milyen erős, milyen fenséges ez a templom, az Isten földi trónja! Hogy mondhatsz ilyet, hogy elhagyottá lesz, pusztává?! És egészen félelmetes, hogy a templommal ugyanaz ismétlődik meg, mint Jeremiás korában, 500 évvel korábban; akkor is azt hajtogatták, más szavakkal, de a lényeg ugyanez: az Úr temploma, az Úr temploma, hát az Úr temploma ez! Zálog arra, hogy Isten megvéd, Istennek érdeke, hogy megvédjen minket és a házát. Nem véletlen hát, ahogy hallottuk, hogy Jézus Jeremiás szavait idézi a mezőről és a vajúdó asszonyról. Azt akarta mondani ezzel a tanítványoknak, hogy mind a templom, mind a nép sorsa ugyanaz lesz, mint akkor! A templomot lerombolják, a népet szétszórják szülőföldjéről és tudjuk, hogy mindez szó szerint beteljesedett.
Azonban: Jézus számára ez nem volt afféle diadalmas bizonyíték! Nem úgy beszélt erről, mint ahogy mi hajlamosak vagyunk erről a beteljesedésről így gondolkodni: na lám, milyen igaza volt Jézusnak, mekkora próféta volt! És hogy megérdemelték azok az emberek, az a nép! Mert figyeljünk csak Jézus válaszára, a tanítványok önhitt, ostobácska mutogatására: Hát nem látjátok mindezt? Bizony mondom nektek, nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának. Először értelmetlennek tűnik, ahogy visszakérdez: Hát nem látjátok mindezt? Mi az, hogy nem látják? Nagyon is látják, épp mutogatják neki az öles falakat, az elsőrendű márványt és az első osztályú mestermunkát! Aztán rájövünk, hogy Jézus valami többet és mást lát. Ahol a tanítványok biztonságosnak és felségesnek hitt falakat, ott Jézus már azt, ahol kő kövön nem maradt. És nem elégtétel, hanem nagy fájdalom van Jézus ezen szavaiban! Már az előzőkben is: hányszor akartalak összegyűjteni, mint tyúk a csibéit, de ti nem akartátok, és ezekben is: hát nem látjátok? Fájdalom a tanítványok vaksága miatt, akik három évet töltöttek vele, mégis itt tartanak, de ami ennél fontosabb: az előre tudás terhe és fájdalma!
Testvéreim, talán belül úgy halljuk Jézusnak a maga eljöveteléről és a világ végéről mondott szavait, és persze, a korábbi próféták sötét jövendöléseit is az Ószövetségben, mint valami részvétlen kinyilatkoztatást, sőt, talán belső erkölcsi elégtétellel kimondott szentenciát: nem tértetek meg ? ez lesz majd ? meg is érdemlitek! De ha előbb nem láttuk, hogy mit is jelent Jézus számára a jövő ismeretének a terhe, ha akkor nem láttuk, amikor néhány nappal korábban megsiratja Jeruzsálemet és a várost, hangos jajszóval, akkor most látnunk kell, mi van e szavak, sötét jósszavak mögött! Amikor körülötte olyan gyanútlanul csalnak a csalók, ítélkeznek az önigazultak, hiszik mindentudónak magukat a vezetők és olyan vakok a saját tanítványai, ő pedig mindent lát előre. Ekkor rá kell döbbenjünk, hogy nemcsak minket terhel meg az, amit Jézus megoszt a történelem vajúdásáról, nemcsak nekünk teher így, ádvent idején. Rá kell döbbenjünk, hogy egy kicsit el kell felejtkezzünk saját magunkról, és arra figyelni, mit jelenthetett, s jelent máig ez az ismeret Jézus számára! Mit jelenthetett mindennek az ismerete, és elmondása, megosztása mindenkori tanítványaival! Fel kell fedezzük azt is, hogy milyen féltéssel beszél a tanítványainak minderről: vigyázzatok, meg ne tévesszen valaki titeket; vigyázzatok, meg ne rémüljetek; íme, előre megmondok nektek mindent. Nem személytelen prognózis, szenvtelen ítélethirdetés ez ? hanem szenvedéssel és féltéssel elmondott gyászbeszéd.
Testvéreim, ezen az adventi vasárnapon felismerhetjük, hogy az elsőre számunkra nyomasztó és ünneprontó, megosztott jézusi tudásban, ismeretben benne van mindennek az oka, a missziós célja ? és erről még nem beszéltünk ?, és az, hogy jó célba érkezés lesz a vége mindennek. Hogy megszületik valami, s ha olykor annak is érezzük, nem értelmetlen, hanem célba érő az a dráma, amiről Jézus beszél. Hogy a vajúdás kínjai örömre fordulnak! Azt is felismerhetjük, hogy ami nekünk többnyire csak a saját korunk terhe, elsősorban a személyes életünk miatti aggodalom, leginkább a saját népünknek történelmének fájdalma, a mi egyház sorsa, és mindenek előtt a saját gyermekeink jövője miatt érzett aggodalom és teher Jézus szavainak a fényében, az milyen sokszorosan igaz őrá, az Isten Fiára: aki minden kornak az ismeretét és terhét hordozza, aki minden ember személyes életének válságait figyelemmel kíséri, jaj-át a terhes és szoptatós anyáknak, aki minden népért gyászt érez, aki az egész Isten és ember történet veszedelmének a feszültségével küzd, a láthatatlan és teljes egyház hűségéért jár közben, és akinek a sajátjaiért, a tanítványaiért, azok kitartásáért buzog a lelke. Az Isten szeretete nem múló, ünnepi hangulat. Makacs tényei, szédítő mélysége, konkrét eseményei, történelmi fordulatai és mindenekelőtt mérhetetlen terhei vannak ennek a szeretetnek. Ezt csodálhattuk ma a második adventre gondolva. Ámen.

Imádkozzunk!
Urunk Jézus, úgy van az, hogy egy gyermeket, egy kicsi gyermeket könnyű szeretni. Azért is, mert mindent beleláthatunk, ami a mi szívünk vágya, ami a mi várakozásunk vele kapcsolatban. És köszönjük az ilyen időszakot is. Még rád nézve is jó a betlehemi kisdedet látni, és valóban jó arra gondolni, hogy annyi akadályon és gonoszságon keresztül mégis megérkeztél ide közénk. De kérünk, hogy növelj és avass minket felnőtté, amikor te magad is felnőttként összehasonlíthatatlanul nagyobb tudás terhét hordozva megtiszteltél minket azzal, hogy megoszd azt velünk. Megoszd a jövő terhét, a jelen kitartásának, állhatatosságának feladatát. És hálát adunk azért, hogy mi valóban most csak a háborúk hírét halljuk és nem magunk állunk háborúban, hálát adunk azért, hogy tudunk éhezésről, de nekünk otthon van kenyerünk. És hálát adunk, hogy hallunk földrengésről, de mi biztonságos falak közé térhetünk haza. És így áll ez a templom is. Nem önző ez a hálaadásunk, mert együtt érzünk azokkal, akik mindezekben szenvednek. Kérünk téged, légy vezetője, igaz módon Lelked minden erejével az embereknek, a népeknek, az egyháznak, légy Lelked erejével vigasztalója a gyászolóknak, a betegeknek, a magányosoknak, és légy Lelked erejével kivirágoztatója a jövő nemzedékeknek, gyermekeknek, fiataloknak! Köszönjük, hogy nevedért kérhetjük mindezt, hallgass meg minket! Ámen

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter