Taní­ts minket imádkozni!

dr. Szabó István
2010. január 17.

Imádkozzunk! Köszönjük mennyei Atyánk, hogy nekünk is lehetőséget adsz arra, hogy bekapcsolódjunk a magasztalás áradásába, mely Téged dicsőí­t, Neked ujjong, ahogy az ujjong az egész világegyetem és minden, ami abban van. Köszönjük, hogy erre is teremtettél bennünket, hogy tiszta szí­vvel Téged dicsőí­tsünk, Benned örvendezzünk, Benned boldogságot találjunk. Köszönjük azt is, hogy alkalmat adsz arra, hogy alázattal jöjjünk  Eléd, megvallva vétkeinket, s Téged kérve arra, tégy bennünket háládatossá, adj nekünk bölcsességet, szilárdí­ts meg bennünket a jóban, tisztí­ts meg bennünket minden vétektől, akaratlantól és akaratlagostól, hogy Benned valóban, mint megtisztí­tott  és megszabadí­tott gyermekek élhessünk, élvezhessük áldásaidat, Veled lakozhassunk, Szentlelked betöltsön bennünket. Így kérünk ma is mennyei Atyánk igédért, annak világosságáért,  amely megvilágosí­tja a szemet, megerősí­ti a szí­vet, elkötelezi a lelket, ezt az igét add nekünk, tedd azt bennünk hatóvá, bennünket átformálóvá, megújí­tóvá. Köszönjük mennyei Atyánk, hogy a mi emberi szavaink dicsőí­thetnek Téged. Tudjuk, hogy csak a Te szavad, igéd emelhet fel bennünket, most ezt kérjük, ezért könyörgünk hisszük is, hogy ezért gyűjtöttél össze bennünket, hogy szólj hozzánk. Jöjj hát közénk Lelked által, ragyogtasd ránk világosságodat, add áldó igédet. Kérünk Krisztusért, Megváltónkért, hallgass meg bennünket! Ámen

Textus: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben” (Lukács evangéliuma 11. rész 1-4. versek)

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!

A múlt alkalommal elmondottam, hadd idézzem fel röviden, láttuk, és talán be is láttuk: imádkoznunk kell. Mindig  imádkoznunk kell. Nem szükséges felidézni élethelyzeteket, melyek erre vezet bennünket. Arról sem  kell sokat szólni, hogy amióta emberi kultúráról beszélünk, nagy, széles hömpölygő áradatban folyik az imádkozás, s ebben a nagy széles folyamban azt is felfedezzük fel (erre volt példa a múltkori történet), hogy időnként közök nyí­lnak az Isten felé, rövidí­thetünk, gyorsabb úton juthatunk Istenhez. Mint faluhelyen két nagy széles utcát   kis közökkel össze lehet kötni.  Megmondom őszintén, hogy amikor feljegyeztem ezt a hasonlatot, éreztem, hogy ez azért í­gy túl egyszerű. Egyszerű a kép, de sok mindenre lehetne belőle következtetni. Nem szeretném, ha elhamarkodnánk ezt. Ezért most felfüggesztem a hasonlatot, s majd később visszatérek rá egy-egy megjegyzés erejéig.

Azt hallottuk Lukács evangéliumából, hogy a belátásunknak, miszerint  imádkoznunk kell, van egy párja, egy másik belátás, ami nem érkezik meg rögtön. Ez a belátás pedig az, hogy meg kell tanulnunk imádkozni. Az imádság szükségessége és az igény, hogy megtanuljunk imádkozni nem halad együtt. Nem egyszerre érlelődik meg a kettő.  Inkább úgy van, hogy sokszor el sem jutunk arra, hogy meg kell tanulnunk imádkozni, mert mire eszmélnénk, addigra már imádkozunk. Mire felvetődik a szí­vünkben a gondolat, hogy miképpen kellene imádkozni, addigra már megtanultunk imádkozni. Olyannyira í­gy van ez, hogy voltaképpen nem is teszünk mást, részt veszünk egy nagy imádkozó folyamatban, ahogy a 19. zsoltár mutatja.  Mert ? mondja a zsoltár ? nemcsak az ember imádkozik, hanem imádkozik az egész univerzum. Most nem panteizmust hirdetek, csak jelzem, hogy az imádkozás szükségességének és mikéntjének kérdése nem esik egybe. Aztán arról is szólni kell, hogy 19. század végétől tudósok kezdték vizsgálni az addig ismeretlen népek vallási életét. Az eredmények sok mindent hoztak, de két nagy ellentmondó következtetést vontak le belőlük. S ez egyben válaszutat is jelent. Az egyik következtetés az volt, hogy a vallás őseredeti létforma.  Az imádkozással kapcsolatban pedig megfigyelték, hogy egybefügg a beszéddel.  Az imádság őseredeti módon, a legelemibb beszédformákban is megjelenik. Aki beszél, óhatatlanul imádkozik. Aztán mélyebbre is mentek, és eljutottak arra a következtetésre, hogy akkor is imádkozik az ember, amikor még nem is beszél, vagy már nem beszél. ám voltak ellentétes következtetések is, ezekről is szólok majd. Most csak annyit kell megállapí­tani, hogy úgy tűnik, az ember természetes módon tud imádkozni, vagy inkább: természetes, hogy az ember imádkozik. Az emberi élet nyitottságát mutatja, hogy az ember imádkozik. Viszont beárul az emberi élet, ha az ember nem imádkozik. Milyen dráma, amikor valaki felkiált: nem tudok imádkozni! Segí­tséget kér barátjától, családtagjától, lelkészétől, testvérétől, s kéri, hogy vele együtt imádkozzanak vagy helyette imádkozzanak, mert aki  nem tud imádkozni, az bezáródik a maga életébe. Márpedig az emberi életnek abban van  a sajátos minősége, hogy az ember nyitott.  Nevezzük hát imádságot ajtónyitónak. Az imádkozó ember kilép önköréből.  Kilép saját világából, kilép abból, ameddig a szemhatár terjed, kilép abból, amit a tapasztalati körébe tud foglalni, sőt kilép abból is, ahova spekulatí­v úton el tud jutni. Az imádság még ezt is tovább nyitja – egészen az isteni felé.

            De a következő kérdés az: hová lépünk, merre felé lépünk, merre felé mozgunk, amikor imádkozunk? Mielőtt erre válaszolnék, három akadályt kell félretennünk . Mi ez a három akadály? Az egyik az, hogy a nyugati civilizáció Isten-ellenes lett, – ha bevalljuk, ha nem. Olyannyira Isten-ellenes lett, hogy a  20. században elemi erővel  kezdték visszahozni a régi és lejárt nótákat. Az antik görögség vallását próbálták teljes visszahozni, noha közmegegyezés van arról, hogy az antik görögség vallása az emberre irányult, abban az ember imádta önmagát. Antropológia volt. Ebből következően  a nyugati civilizáció vallás-ellenes lett. Csak egy példát mondok. Az 1920-as esztendők legelején Szovjet-Oroszországban félév alatt 8 ezer papot, 10 ezer apácát végeztek ki, több ezer templomot romboltak le. Aztán megváltoztatták a kalendáriumot 8 naposra, aztán 10 naposra. Nem a múltat végképp eltörölni ? bár ezt is énekelték ?, hanem a vallást végképp eltörölni ? ezt akarták. Ami pedig vallás- ellenes, az ima-ellenes. Minek imádkozni? Az imádkozó ember gyenge ember, az imádkozó ember a múlt kövülete, az imádkozó ember a klerikális reakciót szolgálja. Mindnyájunk fülében ott hangzik ez a régi nóta.  S harmadjára félre kell most tennünk azt is, hogy a nyugati civilizáció apa-ellenes lett. Ezt nem azért mondom, mert anti-feminista vagyok, de a feminizmusnak vannak olyan irányai, melyek nem nők egyenjogúságát akarják, és nem is férfi- ellenesek, hanem apa-ellenesek.  Ezért amikor az európai ember a rajta kí­vül álló népek civilizációját, vallását vizsgálta, egy másik következtetést is levont. Eszerint a primití­v népek még gyermeki létmódban élnek. Ideje, hogy felvilágosodjanak, hogy mindenféle gyámkodás alól felszabaduljanak, í­gy a vallásnak, az imának, Istennek, az atyáknak a gyámkodása alól is. Nagy filozófiák, pszichológiák, nagy eszmék születtek 19. sz. végén, s arra törtek, hogy ami természetes, azt el kell vetni.  Láttuk, természetes, hogy az ember tud imádkozni. Vagy inkább: természetes, hogy az ember imádkozik.

A hosszú bevezetés talán nem volt fölösleges, mert í­gy jobban megértjük, mi váltotta ki a taní­tványokból a kérést. Igen, sokat hallották már Jézust arról, hogy mindig imádkozni kell. Már a Hegyi Beszédben is hallották ezt, ott Jézus elmondta már a Mi Atyánkot, az imaformát.  Hallották  arról beszélni is, hogy miképpen nem szabad képmutató módon imádkozni, s hogy bizalommal imádkozzanak. Hallották Jézust megannyiszor az Atyáról is szólni. Hallották és látták azt is, hogy Jézus közöl, vagyis rövidí­t, utat talál Istenhez imádságban, magatartásban, szeretetében.

Ám a taní­tványokból mégiscsak két dolog váltotta ki a felismerést, hogy nem elég imádkozni, imádkozni tanulni is kell. Uram, taní­ts minket imádkozni, miképpen János is taní­totta taní­tványait – mondják. A taní­tványok látták, hogy más mesterek imádkozni taní­tják taní­tványaikat, hogy nem magától van az imádság. Bár zsidó ember csak röstelkedve mondhatta-kérhette: taní­ts engem imádkozni. Ott van a csodálatos 150 zsoltár, a zsidó imádságos könyv, Jézus korában minden kegyes ember  ismerte ezt, fejből tudták az összes zsoltárt, és mondták is. és még hány könyörgés és imádság volt. Most mégis, látván, hogy Keresztelő János imádkozni taní­tja taní­tványait, bennük is ébred a felismerés, és viszik is Jézushoz: te taní­ts minket imádkozni.

A másik kiváltó ok ennél sokkal közvetlenebb. Azt mondja Lukács evangélista: és történt, hogy amikor Jézus imádkozott egy helyen, minekutána elvégezte, mondta neki egy a taní­tványai közül: Uram, taní­ts minket imádkozni, miképpen János is taní­totta az ő taní­tványait. Látták Jézust imádkozni, hallották Jézust imádkozni. S valamit megértettek vagy megsejtettek a Jézus egyszerű szavaiból. Mert Jézus mindig egyszerű szavakkal imádkozott. Milyen egyszerű a Mi Atyánk! Milyen egyszerű a Gecsemáné kerti imádság!  Milyen egyszerű, amikor Jézus felujjong: Atyám, dicsőí­telek téged, hogy elrejtetted ezt az értelmesek elől, és megjelentetted a kisdedeknek. Milyen egyszerűek Jézus imádságai, és lám,  megérzik a taní­tványok, ezt tanulni kell. S az a nagy titok itt, hogy olyantól akarják az imádkozást megtanulni, akiről jól érzik, hogy nem tanulta.  Mert Jézus  nem tanulta az imádkozást, mert Jézus maga az imádkozás. Mert Jézus benne él az imádságban. Tőle kell imádkozni tanulni.  Ezért kérik hát tőle.

De miért olyan jelentős ez az imádság, amit Jézus a taní­tványainak taní­tott. Világos, hogy nem úgy áll előttünk ez az imádság, hogy í­gy kellene imádkozni. Azt mondja Jézus: í­gy imádkozzatok. Tehát ez javaslat, vagy mondjuk í­gy: minta, sorvezető. Hát akkor miért olyan jelentős? Azért, mert ez az imádság minden dolgok közepén, az életünk szí­vében áll. Ott mondjuk. Amit kimondunk vele, az minden irányban lefedi az emberi életet, de nemcsak lefedi, hanem nyit is az isteni felé. Az előbb azt mondtuk, hogy az imádság ajtónyitás. Imádkozván az ember kinyí­lik, és transzcendál, vagyis túllép mindazon ő önmaga, és az isteni felé lép, – a Miatyánk az-az imádság, mely ezt minden egyes lét-területünkön lehetővé teszi. Visszatekintve a nyugati kultúra elmúlt 150-200 évére, a Mi Atyánk jelentősége azzal is igazolható, hogy az isten-ellenes nyugati civilizáció érdemesnek tartotta a Mi Atyánk ellen,  és csak a  Mi Atyánk ellen egész civilizációnkat megmozgatni. Amikor azt mondottam, hogy istenellenes, vallásellenes, apaellenes lett a nyugati  civilizáció, akkor egyetlen szóval í­gy is összefoglalhatom: Miatyánk-ellenes lett. Mert mi a mennyei Atyához imádkozunk, aki teremtő, gondviselő, megváltó Istenünk. A nyugati civilizáció Miatyánk-ellenes lett. ám éppen ebből értjük meg a jelentőségét. Sőt, Pál apostol  megjegyzése szerint nemcsak egy-egy vallásnak, í­gy a keresztyénségnek, nemcsak egy-egy adott kornak, hanem az egész teremtett mindenségnek az összes kérése itt van a Miatyánkban, mert a Miatyánk megszólí­tásában már mindez eleve benne van: mennyei Atyánk ? í­gy kezdjük ezt az imát. Pál azt mondja, hogy az egész teremtett mindenség várja Isten fiainak a megjelenését. Ők azok, akik Istent Atyának szólí­tják. Ők azok, akik Isten szeretetét, munkáját, életkiáradását ebben a közvetlen viszonyban élik. Pedig Pál is tudja a 19. zsoltárt:  az egek hirdetik, a csillagos égbolt beszéli, nap napnak ad jelentést, éjszaka éjszakának szól Isten dicsőségéről, és nem olyan szó ez, mely nem hallható, hanem kihat az egész világegyetemre, ő is tudja ezt, és mégis mondja: az egész teremtett mindenség,  az Istent dicsőí­tő nap, az Istent magasztaló éjszaka, a természet nagy mozgásai, a történelem nagy változásai minden-minden, ami van erre az imádságra vár, erre a megszólí­tásra készül: mennyei atyánk! Taní­ts hát minket imádkozni!

Emlí­tettem a vallásokat is, és most ezekről is kell néhány szót szólnom. A mi civilizációnk apa-ellenes lett. Nem könnyű ilyen feltételek között kimondani: mennyei Atyám. Még kevésbé könnyű kimondani í­gy: a mi mennyei Atyánk! Hiszen ez az imádság nem magán-meggyőződést fejez ki. Nem a privát szférába tartozik. Jézus nem úgy kezdi az imádkozást taní­tani, ahogy ma kezdené egy liberális teológus, hogy úgymond a vallás magánügy, és ha te Isten apunak akarod szólí­tani, szólí­tsd apunak, ha bratyónak akarod szólí­tni, szólí­tsd bratyónak, ha a nagy öreg medvéjének akarod szólí­tani, akkor szólí­tsd bruminak, – a vallás magánügy.  A Miatyánkban egyetlen egyszer sem hangzik el az, hogy én, vagy az, hogy az enyém. Csak az, hogy mi és az, hogy a miénk. Milyen vallás ez? Hogyan tekint Istenre? Néhány személyes benyomást hadd osszak meg a gyülekezettel.  Mindegyiknek van egy-egy közös vonatkozása, de a Jézus hitének, a keresztyének hitének, van egy ezektől eltérő, egészen sajátos vonatkozása is. Vannak szentség-vallások. Ott, a vallásos magatartás középpontjában az áll, ami szent vagyis ami nem profán, nem múlandó, nem  erőtelen, nem tisztátalan, nem bűnös, hanem ami szent, szentséges, fenséges és dicsőséges.  Ez egyszerre vonzó és ijesztő. Egyszerre nyűg és lenyűgöző.  A zsidó egyértelműen ilyen vallás, a szentség áll a középpontjában. Ott éneklik a kerubok a szövetség ládája fölött, a szentek szentjében: szent, szent, szent a Seregek Ura. és í­gy kiált a próféta, aki ezt hallja: jaj nekem, mert elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakozom. A szentségnek vallásilag a tisztaság felel meg. A vallásos ember, aki a szentséges felé mozog, mert az lenyűgözi és vonzza, – megtisztí­tja magát. Így hirdetik a próféták: tisztí­tsátok meg magatokat, a szí­veteket metéljétek körül. Szentek legyetek, mert én az Úr, szent  vagyok. S a Mózes törvényében ott vannak a megtisztulási szertartások, a parancsok, hogy mitől kell tartózkodni, mit lehet megérinteni, mit kell kí­vül rekeszteni, mit lehet megtenni. A szentségesnek tehát vallási értelemben a tisztaság felel meg. Aztán vannak akarat-vallások. Ott a transzcendens, az emberit meghaladó, a szemhatáron, a fantázián, a tapasztalaton túli, a fizikán túli akarat nem más, mint végtelen lét-akarat. Az isteni hatalmas dinamika, megszerkesztettség, ellenállhatatlan erő, mely sors-impulzusokat továbbí­t az ember felé.  és az ember tehet mást, bele kell igazodnia az isteni akaratba. Ez leginkább az iszlámot jellemzi. Az iszlám emiatt az engedelmesség vallása, mert az akaratnak az engedelmesség felel meg. Amikor mohamedán ember leborulva imádkozik, láthatjuk, hogy hét ponton,?  hét a tökéletesség száma,? borul le az istene előtt: a  két lábfeje, a két térde, a két könyöke, a két kézfeje és a homloka érinti a talajt ? tökéletes alávetettség ez. Tökéletes meghódolás. Miránk, reformátusokra azt szokták mondani, hogy mi vagyunk a predestináció népe, akik Istent örök, megmásí­thatatlan lét-akaratnak tekintjük. Lehet, hogy í­gy van. De az iszlámban nem is predestinációról, hanem szinte determinációról van szó. Aztán vannak végtelenség-vallások. Ott az isteni maga a végére-mehetetlen. Ez általában a távol-keleti vallási világban jelenik meg. Ismert a hindu mese arról, hogy milyen az isteni. Mint mikor a vakok próbálják elmondani, hogy milyen az elefánt. Az egyik a lábát fogja, és azt mondja: az elefánt egy nagy oszlop. A másik az ormányát fogja, és azt mondja, hogy egy nagy locsolócső. A harmadik a farkát fogja, és azt mondja, hogy az elefánt az egy borzasztó nagy söprű. Az ember eleve isteni véghetetlenségben él, és ennek a lemondás, az aszkézis felel meg. A végesnek le kell vetnie magáról mindent, ami véges. Lám, mozgások, nagy vallási irányok állnak előttünk. A szentség-vallásnak a tisztaság felel meg, az akarat-vallásnak az engedelmesség, a végtelenség-vallásnak az aszkézis. De van még egy vallás: ez a szeretet-vallás, ez a keresztyénség. Ez az, amit Jézus hirdet. A többinél láttuk, hogy legfőbb vallási meggyőződésnek, az isteni felfogásának valami vallási főirány is megfelel: a szentségnek a tisztaság, az akaratnak az engedelmesség, a végtelenségnek a lemondás. De mi felel meg a szeretetnek? A szeretetnek a szeretet felel meg. Ezért tökéletes és abszolút vallás a keresztyénség. A szeretetnek a szeretet felel meg. Azt mondja János apostol: fiacskáim, szeressük egymást, mert Ő előbb szeretett bennünket. Majd: fiacskáim, aki azt mondja, hogy szereti Istent és gyűlöli atyjafiát, az hazug, és nincs benne igazság. A szeretetnek a szeretet felel meg. Ezt mondjuk ki az Úr Jézus imádsága elején: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. Nem egy álnevet mondunk, hanem tulajdon nevet mondunk. Igen, tudom: sokféle név van, amivel megpróbálhatjuk az istenit leí­rni, vagy inkább körülí­rni, jelezni, kifejezni, úgy hogy közben nem profanizáljuk azt.  De amikor azt mondjuk, hogy mennyei Atya, akkor nem egy helyettesí­tő nevet mondunk, hanem tulajdon-nevet mondunk. Amikor azt mondjuk Atya, nem hasonlatot mondunk.  A modern kor igen elrongálta bennünk azt a jó meggyőződést, hogy Isten Atyának szólí­tható.  A mai bölcsek azt mondják, hogy ez itt csak metafora. Szimbolikus név ez, hasonlat. Hogyan is tudná kimondani a véges a végtelent? Hogy tudná befogni a véges a véghetetlent? Hogy tudná kimondani a profán az abszolút szentségest?  Hogyan tudnánk egyetlenegy szóba  minden vonatkozást belefoglalni? Mégsem hasonlatot mondunk, hanem irányt fejezünk ki, –  amennyiben az imádság nyitás a végtelenre, az istenire. Ha az imádság kilépés önkörünkből, akkor arra felé lépünk itt, amiből származunk, ami által  létünk fenntartatik. Sőt, nemcsak irányt mondunk ki, hanem tulajdonviszonyt is. Aki hazamegy a szülői házba szüleit meglátogatni, mindig átélheti, hogy ahol a szülei élnek, ahol felnőtt, ugyan minden ismerős, minden sarok, zug, picétől padlásig oly ismerős, hiszen ott nőttem fel. Ismerős, de mégsem az övé.  A szüleié. és ő is hozzájuk tartozik, bárhol is él mér.  Mi Atyánk ? ezzel egy élet-irányt mondunk ki, és egy tulajdonviszonyt mondunk ki. Azt fejezzük ki, hogy elfogadjuk Isten akaratát. Isten akarata pedig az, hogy köze legyen hozzánk ? s nekünk Őhozzá. Ezért taní­t bennünket Jézus í­gy imádkozni.

A múltkor azt mondottam, hogy az imádságnak van egy különös nagy csodája is. Az emberi kultúra egy nagy folyam, és ebbe mi is beleszülettünk, visznek a hagyományaink, a meghatározottságaink. ám egy-egy pillanatban fölfedezzük – ahogy a római százados felismerte, vagy a bí­ró példázatában az özvegyasszony felismerte -, hogy át lehet vágni az utak között, nagy szükségben, nagy bajban lehet rövidí­teni, betegségben, megvert helyzetben, a katonáknak a lövészárkokban, összetört életek szélén állva lehet röví­diteni: Atyám!  S most, hogy Jézus í­gy í­gy taní­t minket imádkozni: mennyei Atyánk, akkor azt is kimondja, hogy ez az Atya itt van, közel van.  Azokban vallásokban, vagy vallási mintákban,  amiket felsoroltam: nincs közel az Isten. A szentség-vallásban a profán ember fal választja el Istentől, meg kell tisztulni ahhoz, hogy olyan állapotba jusson, melyben megszólí­tja Istent. Az akarat-vallásban engedelmességre  kell kényszerí­teni magunkat, hogy valami keveset felfogjunk az isteni akaratból. Sorsunkká kell tenni az istenit, hogy megszólí­tható legyen. A végtelenség-vallásokban el kell jutni a Nirvánába, ahol nincs lét, vagyis nincs, ami múlandó. Milyen messze van ez! A rómaiak a papot pontifexnek nevezték, mert a pap volt az, aki pontum facere, hidat épí­tett két part között, az emberi és isteni között.  Jézus viszont azt mondja: ti í­gy imádkozzatok: Mi Atyánk. Tartoztok valakihez, az életetek az isteni szeretet irányába tart, megszólí­thatjátok Őt! és ez az Ő az isteni Atya, aki szeret benneteket. Amikor a gyermek azt tudja mondani: atyám, ezzel a szeretetét fejezi ki. Ti azért í­gy imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy. ámen

 

Imádkozzunk: Köszönjük mennyei Atyánk, hogy jöhetünk Hozzád. Köszönjük, hogy elfogadod szavunkat, a gyermekek szavát. Köszönjük, hogy akarod is, hogy jöjjünk Hozzád, hogy Téged megtaláljunk. Megtaláljunk a szükségben segí­tségül, nyomorúságban szabadí­tóul, az elveszésben örökös életforrásul, a halál árnyéka völgyében feltámasztó Istenként. Így hozzuk most eléd kéréseinket. Eléd hozzuk a betegeket, hozzátartozóinkat, házastársunkat, szüleinket, gyermekeinket, barátainkat sokféle nehézségükben, fájdalmaikban, betegségükben. Hajolj hozzájuk, áraszd ki rájuk gyógyí­tó szeretetedet, újí­tsd meg életüket. Kiáltunk értük és kiáltunk helyettük is, sokak helyett, akik a fájdalomtól már nem tudnak szólni, akik szí­vében-lelkében a kétségtől összezavarodott minden. Jézus nevében kiáltunk, aki arra buzdí­tott, hogy ha az Ő nevében kérünk, meghallgatod kérésünket. Eléd visszük mennyei Atyánk azokat, akik a halál árnyéka völgyében járnak, ahol látható, hogy a véges emberi élet halálba hull és megsemmisül. Ragyogtasd rájuk Krisztus világosságát, Akit nem hagytál a halálban, és Aki által nekünk új életet í­gérsz. Légy vigasztalójuk mindazoknak,  akiket mi már nem tudunk vigasztalni, mert gyengék és erőtlenek a szavaink. Eléd visszük azokat is, akik összezavarodott világunkban kétségek súlya alatt nyögnek, hogy induljanak-e Feléd,  hogy higgyenek-e Benned, vagy büszkén, de önmegsemmisí­tő módon ne higgyenek, bizakodjanak-e, vagy önmagukra épí­tsék törékeny, elvesző emberi életüket. Ragyogtasd reájuk világosságodat, mennyei Atyánk. Könyörgünk azokért, kiknek életét megannyi aggodalom tölti meg ? aggodalom a  holnapért, a kenyérért, a munkáért, a megélhetésért, családjuk biztonságáért, országuk nyugalmáért. Mennyei Atyánk mi is odaállunk melléjük, mi is aggodalmaskodunk kenyérért, családunkért, a holnapért, országunkért, az egész világért. Adj nekünk élő és igaz reménységet, hogy Benned bizakodjunk. Könyörgünk ma azokért, akik a katasztrófa kellős közepén siratják elveszí­tett szeretteiket, összeomlott életüket, imádkozunk a megrendült szigetért, Haitiért, ahol annyi az áldozat és a kétségbeesés, annyi és annyi a fájdalom. Légy irgalmas, légy könyörületes, hozz új kezdetet. Minden imádkozóért könyörgünk. Erősí­ts meg minket! Adj Szentlelkedet, hogy ha fogytán bennünk a szó, ha már nem is tudjuk, mit mondjunk, add a Te Lelkedet, hogy Vele együtt kiáltsuk: Abbá, Atyánk! Hogy Lelked erejében boldogságot nyerjünk, mert nemcsak nekünk van közünk Tehozzád, hanem Te vagy, aki örök szeretettel, örök irgalommal magadhoz vonsz bennünket. Jézusért hallgasd meg könyörgésünket! Ámen